Ali Hámenei halála vákuumot hagy maga után egy puskaporos hordón. Megvizsgáltuk a három legvalószínűbb forgatókönyvet, amely meghatározza a következő évtizedek világpolitikáját.

Ali Hámenei ajatollah 1989 óta volt Irán Legfőbb Vallási Vezetője, így az ország abszolút ura: kezében fut össze a hadsereg, a titkosszolgálat, az igazságszolgáltatás és a gazdasági erőforrások jelentős része. Halála nem csupán egy személycserét jelent, hanem a 1979-es iszlám forradalom óta fennálló rendszer legnagyobb túlélési tesztjét. „A világtörténelem egyik leggonoszabb alakja meghalt” – ezzel a mondattal jelentette be Donald Trump, hogy a 86 éves Ali Hámenei ajatollah nem élte túl a teheráni rezidenciáját ért izraeli rakétacsapást. A szombat reggel megindított amerikai–izraeli légiháborúban világos munkamegosztás érvényesült: az Egyesült Államok katonai és nukleáris létesítményeket támadott, míg Izrael a rezsim katonai és politikai vezetésének kiiktatását vállalta. 

Izraeli közlés szerint a művelet jelentős eredményeket hozott. Az ajatollahon kívül életét vesztette az Iráni Forradalmi Gárda parancsnoka, Hámenei legszűkebb bizalmasa, a védelmi miniszter, a hírszerzés vezetője és a Nemzeti Védelmi Tanács elnöke is. Ugyanakkor túlélte a csapásokat a parlament elnöke, az igazságszolgáltatás feje, az első legfőbb vezető, Ruholláh Homeini fia, Hasszán Homeini, valamint az ország elnöke, Maszúd Peszeskján.

Az iráni politikai elit régóta számolt Hámenei halálának lehetőségével, részben az állandó külső fenyegetettség, részben a kora miatt. Mégis, személye meghatározó volt: 1989 óta, a forradalom vezetőjének halálát követően irányította az országot. Nevéhez kötődnek a brutálisan levert tüntetések, amelyek során tízezrek haltak meg, miközben milliók gyűlölték és milliók tekintettek rá spirituális vezetőként. Bár az iráni vallási diktatúra társadalmi támogatottsága jelentősen csökkent, továbbra is komoly hívői bázissal rendelkezett.

Kapcsolódó

Trump iráni céljai

Ha egy sokkal megfontoltabb és kompromisszumokra kész iráni kormány kerül hatalomra, Oroszország elveszíti az egyik legfontosabb partnerét a Közel-Keleten.

vélemény Szenkovics Dezső

A hatalom valódi központja azonban az Iráni Forradalmi Gárda, a reguláris hadseregtől független fegyveres erő, amely az elnyomó államapparátus kulcseleme. A rezsim működése nem klasszikus piramisszerű hierarchiára épül, inkább párhuzamos hatalmi oszlopokra. A rendszer nem omlik össze automatikusan attól, hogy a legfelső vezető meghal vagy merénylet áldozata lesz. Ahogyan korábban is megfogalmaztuk: ha Hámenei eltűnik a politikai színtérről, vagy akár külső beavatkozás következtében bukik meg az Iszlám Köztársaság, a Forradalmi Gárda vezetői rendelkeznek a legkedvezőbb pozícióval ahhoz, hogy az új hatalmi struktúra élére álljanak.

Hámenei helyére ideiglenes vezetőt jelöltek ki. A külügyminiszter hangsúlyozta, E  hogy az alkotmányos eljárás rendben zajlik. A döntő kérdés az, ki lesz a végleges utód, és vajon ismét egy vallástudós kerül-e az ország élére, ahogyan Hámenei és elődje, Homeini esetében történt. A választ nagyban befolyásolja, hogy az iráni politikai és katonai elit inkább a háború elhúzódásától, vagy éppen a tűzszünet következményeitől, a külső nyomástól vagy a belső instabilitástól tart jobban.

Szeparatista kísérletek indulhatnak el

Irán mintegy 90 milliós állam, ahol a síita perzsa többség mellett jelentős vallási és etnikai kisebbségek élnek. A kurdok, azeriek, arabok és baludzsok eltérő intenzitással, de szélesebb autonómiára törekednek. Egy esetleges hatalmi vákuum komoly szeparatista kísérleteket indíthat el, bár mindezt nehezíti a külső katonai nyomás és a biztonsági helyzet. Az év elején országos tiltakozáshullám bontakozott ki, amelyet a rezsim erőszakkal levert. Egyelőre nem látszik újabb tömeges megmozdulás.

A támadások időtartama bizonytalan. Donald Trump egy rövid telefonos interjúban úgy fogalmazott: akár hosszú ideig is folytathatja a hadműveletet, de dönthet úgy is, hogy néhány napon belül lezárja, és figyelmezteti Iránt, ne kezdje újra nukleáris és ballisztikus programját. Izrael, amely közvetlenül érzékeli az iráni fenyegetést, várhatóan keményebb álláspontot képvisel. A térségben ugyanakkor élénken él az emléke annak, milyen instabilitást és menekülthullámot váltott ki Szaddám Husszein rendszerének 2003-as bukása Irakban, illetve Moammer Kadhafi líbiai rezsimjének 2011-es összeomlása.

Az amerikai mozgástér részben az iráni válaszlépésektől függ, ugyanakkor a konfliktus kirobbanásának időzítése nem független attól, hogy Irán az elmúlt években jelentősen veszített regionális erejéből. A tavaly nyári, tizenkét napig tartó háború során az Egyesült Államok és Izrael évekkel vetette vissza a nukleáris programot. A gázai háború éveiben Teherán gyakorlatilag elveszítette Izraelt körülvevő proxyhálózatának kulcselemeit: Gázában a Hamászt, Libanonban a Hezbollahot, Szíriában pedig megbukott az általa támogatott Aszad-rezsim, helyét Iránnal szemben ellenséges vezetés vette át.

Irán jelenleg izraeli és amerikai célpontokat támad, de eddig nem érkeztek hírek súlyos veszteségekről a másik oldalon. Korábban is előfordult hasonló, inkább szimbolikus jellegű válaszcsapás, amely lehetőséget adott Teheránnak a megtorlás kommunikálására, anélkül hogy további eszkalációt provokált volna. Az eszkaláció új eleme, hogy Irán a környező arab államokra is csapásokat mért. Katonai szakértők szerint továbbra is rendelkezik drónokkal és ballisztikus rakétákkal. Szombaton lakott területek és repülőterek sérültek az Egyesült Arab Emírségekben, valamint olajfeldolgozók Szaúd-Arábiában. A két ország között az elmúlt hónapokban amúgy is feszült volt a viszony, decemberben diplomáciai kapcsolatuk is megszakadt, ám a helyzet súlyosságát jelzi, hogy Mohamed bin Szalmán trónörökös egyeztetett az Emírségek elnökével.

Kapcsolódó

FRISSÍTVE – Iráni konfliktus: Trump megtorlást ígér – Több izraeli meghalt iráni rakétatámadások miatt

Washington „soha nem látott erejű” csapással reagálna egy iráni visszavágóra, jelentette ki Trump.

légicsapás Irán Izrael USA Donald Trump Vlagyimir Putyin

Szaúd-Arábia, az Emírségek, Omán, Bahrein, Katar, Kuvait és Jordánia az elmúlt időszakban mind igyekezett megakadályozni a háború kitörését. A dubaji luxusszállodákról és repülőterekről készült felvételek komoly reputációs károkat okoznak a régiónak. Most azt kell mérlegelniük, érdemes-e aktívabban beavatkozniuk. Az iráni rezsim bukása többük számára stratégiai érdek, Irán teljes összeomlása viszont már beláthatatlan következményekkel járna. A döntés tehát rendkívül összetett és kockázatos.

Buda Péter volt magyarországi nemzetbiztonsági főtiszt arra hívta fel a figyelmet, hogy egy autoriter rendszer bukását nem önmagában a tömegtüntetések döntik el. Álláspontja szerint akkor beszélhetünk reális rezsimváltási esélyről, ha az alábbi tényezők közül legalább kettőben áttörés következik be: elitszakadás vagy utódlási válság, repedés a biztonsági szolgálatokon belül, széles körű és tartós sztrájkhullám, amely az állami működést alapjaiban bénítja meg, működőképes ellenzéki koalíció és minimális átmeneti kormányzóképesség kialakulása.

Még várni kell szétesésre 

Buda összesen tizenkét indikátort és lehetséges fordulópontot vizsgált, és ezek alapján arra jutott, hogy a rendszer törékenysége valóban magas, de még nem érte el a szétesés állapotát. Értékelése szerint a társadalmi elégedetlenség és a gazdasági nyomás erős, amit tömeges tiltakozási hullámok és valutaválság jelez. Ugyanakkor a rezsim két kulcsfontosságú pillére, az elitkohézió és a biztonsági apparátus lojalitása, nyílt forrású információk alapján nem mutat egyértelmű megbomlást. Márpedig autoriter rendszerek esetében ez a két tényező rendszerint döntő jelentőségű. Végkövetkeztetése szerint egy amerikai katonai beavatkozás esetén a rezsimváltás elképzelhető forgatókönyv, de a rendszer összeomlásának strukturális előfeltételei jelenleg nem igazoltak. Figyelmeztetése szerint ilyenkor a legnagyobb elemzési hiba az, ha az elképzelhetőt összekeverjük a valószínűvel.

Donald Trump ezzel szemben úgy nyilatkozott, hogy a bombázások addig folytatódnak, amíg szükséges a béke eléréséhez a Közel-Keleten és globálisan is. A kérdés az, hogy a katonai nyomás valóban rendszerváltáshoz vezet-e, vagy inkább a hatalmi struktúra átrendeződését idézi elő. Korábbi tapasztalatok alapján az utóbbi sem kizárt. Több történelmi példa, így Venezuela, Kuba vagy akár a Szovjetunió esetében is megfigyelhető volt, hogy az első, karizmatikus forradalmi generáció eltűnését követően nem liberális átmenet, hanem egy technokratább, cinikusabb, sokszor zártabb és keményebb második vonal került hatalomra. Irán esetében sem zárható ki, hogy egy esetleges hatalmi átrendeződés nem rendszerváltást, hanem a rendszer belső logikájának radikalizálódását hozná.