Oroszország nem akar független Ukrajnát – egy konfliktussorozat kronológiája
Hónapok óta sakkban tartja a világot Vlagyimir Putyin orosz államfő az ukrán határ melletti csapatösszevonásokkal. De mi vezetett idáig? Összefoglaltuk az orosz–ukrán konfliktusok kronológiáját.
Az orosz–ukrán feszültségeknek a középkorig visszanyúló gyökerei vannak. Mindkét állam a 9. század végén létrejött és a keleti szláv törzsek területeit magába foglaló Kijevi Nagyfejedelemségből alakult ki. Erre alapozva nevezi gyakran „egy nemzetnek” Vlagyimir Putyin az oroszokat és az ukránokat, valójában azonban a két nemzet évszázadokig külön utakon formálódott, rokon, de egymástól eltérő a kultúrájuk és a nyelvük.
A középkor folyamán Oroszország birodalommá nőtt, miközben Ukrajna nem tudott önálló állammá alakulni, a XVII. században jelentős területei a cári impérium részévé váltak. A cári birodalom 1917-es felbomlása után Ukrajna rövid időre függetlenné vált, amíg a szovjet Oroszország katonai erővel vissza nem hódította.
Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország 1991 decemberében hivatalosan megállapodott egymással a Szovjetunió megszüntetéséről. Befolyása megőrzése érdekében Moszkva megalakította tizenegy szovjet utódállam konföderációját, a Független Államok Közösségét, és arra számított, hogy a szomszédos Ukrajna hű szövetségese marad, már csak az orosz gázfüggősége miatt is. Ez nem így történt. Miközben Oroszország és Fehéroroszország egyre szorosabbra fűzték a kapcsolataikat, Ukrajna egyre sűrűbben Nyugat felé kacsintgatott.
Kapcsolódó
A Kremlt irritálta ugyan Kijev magatartása, de a kilencvenes években még nem mérgesedett el a viszony a két ország között. Részben azért nem, mert Moszkvát megnyugtatta az a tudat, hogy a Nyugatnak nem áll szándékában integrálni Ukrajnát, másrészt azért, mert Oroszország figyelmét elterelte gazdaságának egyre súlyosbodó helyzete és a csecsenföldi háború. Fontos mozzanat volt a két állam viszonyában az úgynevezett „barátsági szerződés” 1997-es aláírása. Ebben Moszkva elismerte Ukrajna határait, beleértve a többségében oroszajkú Krím-félszigetét is.
Az első súrlódások
A Deutsche Welle összeállítása szerint az első súlyosabb diplomáciai válság Vlagyimir Putyin harmadik elnöki mandátuma idején alakult ki a két állam között. Oroszország előzetes egyeztetés nélkül 2003 őszén töltést kezdett építeni a Taman-félszigetről a Kercsi-szorosban fekvő, ukrán fennhatóságú Tuzla-sziget felé. Ebben Kijev az orosz államhatár visszaállításának szándékát látta, és tiltakozott. A kérdést végül tárgyalásokkal rendezték, de Oroszország továbbra is vitatja a határvonal pontos helyét, mert a szovjet időkben húzott adminisztratív határ az ukrán oldalon hagyta a hajózásra alkalmas, mélyebb vizű részt.
A 2004-es ukrajnai elnökválasztáson Moszkva Viktor Janukovics oroszbarát jelöltet támogatta, ám a „narancsos forradalom” megakadályozta az eredmények meghamisítását, és a nyugatbarát Viktor Juscsenko győzött. Utóbbi mandátuma alatt Oroszország két alkalommal, 2006-ban és 2009-ben is leállította a gázszállítást Ukrajnába.
George W. Bush akkori amerikai elnöknek 2008-ban szándékában állt a NATO-ba integrálni Ukrajnát és Grúziát, és javaslatot tett egy csatlakozási menetrendre. Ez ellen Vlagyimir Putyin tiltakozott, és akkor tette első ízben világossá, hogy nem ismeri el teljes egészében Ukrajna függetlenségét. Bush tervét végül Németország és Franciaország akadályozta meg. A 2008-as bukaresti NATO-csúcson a két volt szovjet tagköztársaság mindössze ígéretet kapott arra, hogy csatlakozni fognak a katonai szervezethez, de konkrét dátumokat nem rögzítettek.
Krím annektálása volt a fordulópont
2013-ban kereskedelmi, illetve társulási egyezményt akart aláírni a Viktor Janukovics vezette ukrán kormány az Európai Unióval, a megállapodástól viszont Oroszország nyomásgyakorlására elállt az ukrán politikai vezetés. A döntés heves ellenérzéseket váltott ki a lakosságból, 2013 novemberében tüntetések kezdődtek; elindult az Euromajdanként emlegetett esemény. 2014 februárjára forradalomba csapott át a Janukovics-kormány elleni, EU-párti tüntetéssorozat. A krízisnek egy 2014. február 21-én aláírt megállapodás vetett véget, melynek értelmében visszaállították a 2004-es alkotmányt és előrehozott választásokat hirdettek Ukrajnában, Viktor Janukovics elnök pedig elmenekült az országból.
Az orosz kormány meg sem várta, hogy megszáradjon a tinta az egyezményen, felségjeleket nem viselő katonai alakulatokat küldött a Krímbe és egy gyors népszavazás után annektálta a területet, az ott található infrastruktúrával, hadianyaggal és erőforrásokkal együtt. A legtöbb vélekedés szerint erre azért került sor, mert a Putyin-kormány az Euromajdan után nem remélte, hogy fenn tudja tartani tovább azt a már-már vazallusi viszonyt Ukrajnával, melyet a korábbi évek során ápoltak egymással, ezért gyorsan léptek, hogy a destabilizálódó ukrajnai helyzetet előnyükre fordítva, Oroszországhoz csatolják azokat a területeket, melyeken jelentős orosz kisebbség élt.
A márciusi annexió sikerét látva a Donyec-régióban található, jelentős részben orosz etnikumú lakosság is tüntetni kezdett az Oroszországhoz való csatlakozás mellett, áprilisban pedig fegyveresek foglaltak el több önkormányzati épületet és rendőrséget is. Bár a milíciák többnyire ukrajnai orosz fegyveresekből álltak, Oroszország hadianyaggal és zsoldosokkal is segítette a függetlenségi törekvéseiket.
Az ukrán kormány viszont nem engedte el a Donyec-medencét. „Terrorellenes” hadjáratot hirdettek a szeparatisták ellen; bejelentették, hogy 48 óra alatt vagy békésen, vagy fegyveresen, de vége lesz a szakadár mozgalomnak. A szeparatisták nem tették le a fegyvert, áprilisban több kisebb, lokalizált fegyveres összecsapásra is sor került kulcsfontosságú létesítmények körül, májusban pedig kikiáltották a független Donyeci és Luhanszki népköztársaságokat, melyeknek vezetői az ukrán erők kiűzését ígérték a régióból.
Kapcsolódó
Májusban a kisebb összecsapások nyílt polgárháborúvá fajultak, heves harcok kezdődtek. Az ukrán kormányerők véres csaták során eleinte felülkerekedtek a lázadó erőkön, de Oroszország jelentős mennyiségű fegyverrel, katonai járművel és zsoldossal (sőt a NATO és az ukránok szerint katonai beavatkozással is) kezdte el támogatni a szeparatistákat, így az offenzíva őszre megakadt és a szeparatisták a következő hónapokban jelentős területeket tudtak visszaszerezni.
Egymás után születtek a tűzszüneti megállapodások
Először 2014 szeptemberében Minszkben próbáltak megállapodni a felek tűzszünetben, ám a harcok 2015 elején még nagyobb intenzitással újultak ki. Az összecsapások során a felkelők megszerezték az ellenőrzést a Donyec nemzetközi reptér fölött, amely az egyik legvéresebb konfliktuszónának számított a polgárháború során, majd rövidesen ezután befagyott a frontvonal.
2015 után kisebb intenzitással folyt tovább a küzdelem, de minden héten újabb és újabb áldozatok kerültek elő a távolsági összecsapások során. 2017-ig összesen tíz tűzszüneti megállapodást kötött az ukrán kormány a szeparatistákkal, de egyiket sem tartották be hosszabb távon a felek, míg 2017 januárjában úgy tűnt, ismét fellángolhat a konfliktus. Ekkor Avdiika városa körül robbantak ki heves harcok, közel 100 ember halt meg a napokig tartó összecsapásokban, köztük 14 civil és két magas rangú szeparatista parancsnok is.
Ez azonban nem vezetett a konfliktus újbóli felrobbanásához. 2019 októberéig újabb egy tucat tűzszüneti megállapodás született valamilyen formában, melyet rendszeresen megsértettek a felek, jellemzően azzal, hogy mesterlövészekkel vagy tüzérségi eszközökkel lőtték egymást. Ukrajna azzal is megvádolta Oroszországot, hogy az FSzB mesterlövészei segítik a szeparatistákat.
Radu Carp politológus korábban a Maszolnak adott interjúban azt nyilatkozta: napról napra nő az esélye annak, hogy Oroszország megtámadja Ukrajnát, mert a feszültségek csillapítására tett eddigi diplomáciai kísérletek nem jártak sikerrel. A külpolitikai elemző szerint a minszki megállapodásban foglaltak betartása a járható út az orosz-ukrán válság enyhítésére, a belengetett Moszkva elleni szankciók nem vezetnek eredményre.
2019 októberében végül Németország, Oroszország és Franciaország közbenjárásával sikerült tető alá hozni egy olyan megállapodást, amely nagyon úgy tűnt, hogy végre véget vethet az évek óta dúló háborúnak. A szakadárok és a kormány megállapodtak arról, hogy a Donyec- és Luhanszk-régió Ukrajna része maradna, viszont önálló önkormányzattal rendelkeznének, melyeknek kialakítását az ukrán kormány ellenőrizné. A megállapodás a Steinmeier-formula nevet kapta.
Bár nemzetközi szinten jelentős optimizmus övezte a megállapodást, a mai napig nem valósult meg teljesen. Hiába született meg a kvázi-szándéknyilatkozat, az ukrán kormány és a lázadók arról nem állapodtak meg, hogy pontosan milyen törvényességi keretek mentén zajlana az irányítási mechanizmus kialakítása. Így tehát, amíg erre vonatkozóan nem születik konkrét megállapodás, a Steinmeier-formula csak egyfajta iránymutatás, mintsem konkrét, a polgárháborút lezáró szerződés.
Ettől függetlenül 2020-ban az ukrán és szeparatista katonák is kivonultak Zolotye városából, mely település ellenőrzését éveken át megosztották a szemben álló felek. A kezdeti sikerek ellenére az összecsapások mégis kiújultak 2020 elején, folytatódott a mesterlövész-harc, illetve a tüzérségi támadások sorozata. 2020. július 27-én aztán sikerült eljutni a legtartósabb fegyvernyugvási egyezményhez a polgárháború kezdete óta, amely azonban mindössze fél éven át szavatolta a régió relatív békéjét.
Vlagyimir Putyin egyelőre nem hajlandó találkozni az ukrán államfővel, arra hivatkozva, hogy Volodimir Zelenszkij nem tartja be a minszki megállapodást. Tavaly decemberben az orosz elnök garanciákat kért az Egyesült Államoktól arra, hogy Ukrajna soha nem fog csatlakozni a NATO-hoz. Washington és a katonai szövetség egyaránt elutasította a kérését.
.jpg)
