Andy Burnham egy súlyos gazdasági, szociális és geopolitikai válságokkal terhelt időszakban vette át a miniszterelnöki tisztséget, miközben a brit állam működése – az egészségügytől a vidéki infrastruktúráig – sürgős beavatkozást igényel. Optimista hangvételű bemutatkozása ellenére a Munkáspárt új vezetője olyan örökséget kapott, amely egyszerre szűkíti a mozgásterét és azonnali, látványos eredményeket követel.

Manchester polgármestereként az „Észak Királyaként” emlegetett Andy Burnhamnek a hajléktalanság felszámolása volt az egyik zászlóshajó-projektje. Kilencéves regnálása idején a fizetése 15 százalékát a hajléktalanokat segítő jótékonysági szervezeteknek adományozta. Az Egy ágy minden éjszakára néven elindított program kezdetben működött is. A városban 2020-ra jelentősen visszaesett az utcán alvók száma, azonban a helyi sajtó szerint az elmúlt négy évben a helyzet ismét tartósan romlott.

Burnham azzal magyarázta a kudarcot, hogy a manchesteri program egyedülálló volt, így a régióba vonzotta a rászorulókat. Ez arra tanította meg, hogy a probléma megoldása csak összehangolt, közös fellépéssel lehetséges – mondta beiktatása előtt a mai miniszterelnök, aki hétfőn reggel egy hajléktalanszálló konyháján segédkezett a reggeli elkészítésében, mielőtt meglátogatta a Buckingham-palotában III. Károlyt, hogy átvegye a kormányalakítási megbízatást.

Megfigyelők szerint azonban miniszterelnökként Andy Burnhamnek sokkal nagyobb problémái is lesznek a fedélnélküliek gondjainak orvoslásánál, Keir Starmer leköszönő kormányfő ugyanis valóságos problémahegyet hagyott utódjára. Tette ezt annak ellenére, hogy 2024. július 4-én a brit Munkáspárt történelmi léptékű győzelmet aratott, és ennek köszönhetően a Labour 412 helyet szerzett a 650 fős londoni alsóházban. Starmer politizálásának fő jellemzője azonban a nehéz döntések kerülése volt – a gyakori irányváltások mellett.

A Burnham által örökölt problémák közül több összefügg, illetve egymásra tevődik. Ennek ellenére az új kormányfő első nyilvános megszólalása meglehetősen optimistára sikeredett. A miniszterelnöki hivatal előtti szokásos „bemutatkozó” beszédében – amelyet teljesen szabadon, papír és kivetítő nélkül tartott – az újdonsült miniszterelnök kijelentette: készen áll a feladatra, és hogy a politika középpontjába a gondoskodást helyezi, szakítva az elmúlt négy évtized neoliberális kormányai által követett iránnyal, amely privatizációt és az ipar leépítését hozta.

Első intézkedése kormányfőként – a lakossági villamos energia áfamentessé tétele – egyszerre mutatja elhatározásának komolyságát, illetve az előtte tornyosuló akadályokat is. A lépés eredményeként egy átlagos háztartás villanyszámlája évente 45 fonttal (mintegy 53 euróval) csökkenhet – ami még romániai viszonylatban sem tekinthető érezhető megtakarításnak –, viszont az államkassza 850 millió fontot (közel 1 milliárd eurót) veszít csak ennek az évnek utolsó negyedében.

A brit gazdaság a 2008-as válság, a Brexit és a Covid-világjárvány óta képtelen tartós növekedési pályára állni. Egy évtized alatt a brit bruttó össztermék (GDP) összesen 12 százalékkal nőtt. Burnham megígérte, hogy tartja magát a Munkáspárt korábbi ígéretéhez, és nem emeli a fő adónemeket, de ez rendkívül szűk mozgásteret hagy a kiadások növelésére. Eközben a lakosságot sújtó megélhetési válság azonnali, érezhető intézkedéseket követel, miközben az államadósság szintje is magas. A közszolgáltatások romokban hevernek. Az állami egészségügyi rendszer (NHS) túlterhelt, strukturális válsággal küzd, hatalmas várólisták vannak. A vidéki infrastruktúra is modernizációra szorul.

Burnham elismerte, hogy az emberek azonnali „lélegzetvételt” igényelnek. Megígérte, hogy a következő napokban részletesen kifejti, miből finanszírozzák majd a szükséges intézkedéseket. Azt is hozzátette, hogy az év vége előtt tízéves tervvel rukkol elő. Ebből eddig csak annyit villantott meg, hogy növelné a régiók hatásköreit, például lakhatási és közlekedési kérdésekben.

A decentralizációs törekvésekkel némiképp szembemegy az, hogy Andy Burnham várhatóan változtat elődje energiapolitikáján. Lucy Powell, a munkáspárti frakció helyettes vezetője és a miniszterelnök közeli szövetségese elárulta, hogy „pragmatikusabb megközelítést” alkalmaznak az Északi-tengeri földgáz- és kőolajkoncessziók terén. Hozzátette ugyan, hogy „inkább a hangsúly változik, nem maga a politika”, de az olajéhségéről híres amerikai elnök máris ünnepelte a közösségi oldalán „az Északi-tengeri olajcsapok megnyitását”. Ezzel függhet össze amúgy, hogy Burnham első interakciója Donald Trumppal jobban sikerült a vártnál. Persze ez nem jelenti azt, hogy Burnhamnek nem kell nagyon óvatosan navigálnia az amerikai elnök szeszélyei által tovább bonyolított nemzetközi gazdasági és biztonsági helyzetben. Londonnak fenn kell tartania Ukrajna rendíthetetlen támogatását az orosz agresszióval szemben, miközben a közel-keleti geopolitikai feszültségek és a Hormuzi-szoros hajózásának biztosítása is kiemelt forrásokat igényel.

Burnham egy váratlan húzással John Healey-t nevezte ki pénzügyminiszternek. A New York Times emlékeztet, hogy a veteránnak számító Healey már dolgozott a kincstárnál helyettesként Tony Blair kormányában, és mostani kinevezése mögött komoly politikai feszültségek húzódnak meg. Júniusban lemondott a védelmi miniszteri posztról, mert kevesellte a katonai kiadások tervezett emelését. Most új szerepkörében neki kell előteremtenie a brit fegyveres erők modernizálásához szükséges forrásokat. Mindazonáltal a pénzpiacok megkönnyebbüléssel fogadták kinevezésének hírét, sokan ugyanis tartottak attól, hogy a kancellári posztot a Munkáspárt baloldalibb szárnyához tartozó Ed Miliband kapja meg. Miliband végül a külügyminiszteri székbe ülhet át, míg Shabana Mahmood megtartotta belügyminiszteri tisztségét, ami jelzi a kormány elkötelezettségét a legális és illegális migráció visszaszorítása mellett.

Ahogy elődjére, Burnhamre is óriási nyomás nehezedik, hogy adjon határozott választ a határvédelemre és a menekültügyi helyzetre. Noha az uniós tagság megszűnése melletti egyik fő érv a „határok fölötti ellenőrzés visszaszerzése” volt, a kilépés után éppenséggel nőtt

az illegális bevándorlás az Egyesült Királyságban. Ez önmagában is paradoxon, hát még azzal együtt, hogy az illegális migráció miatti választói elégedetlenség azt a bevándorlásellenes Reform UK pártot erősíti a leginkább, amelynek alapítója, Nigel Farage elévülhetetlen érdemeket szerzett a brit EU-tagság megszűnésében.

Tíz évvel a Brexit-népszavazás után Andy Burnhamre vár továbbá az EU-hoz való közeledési próbálkozások tisztázása. Brüsszel nyitott lenne a szorosabb gazdasági és védelmi partnerségre. Eredetileg július végére terveztek csúcstalálkozót a Starmer-kormánnyal, és az utódnak úgy kell egyensúlyoznia, hogy közben ne szítsa fel az euroszkeptikus indulatokat.

Az új kormányfő helyzetét megnehezíti, hogy noha 90 százalékkal választották meg a Munkáspárt élére – és ezzel automatikusan miniszterelnöknek –, a frakció korántsem áll mögötte egységesen. Elemzők emlékeztetnek ezzel kapcsolatban, hogy korábban indulni sem engedték, és csak a Labour súlyos walesi és skóciai veresége után írták ki a rendkívüli választást, amelynek megnyerésével megpályázhatta aztán Keir Starmer székét.