Megszólalt a héten a Mandinerben Kovács Orsolya Zsuzsanna volt varsói magyar nagykövet és a Krupincza Mariannak adott interjújában beszélt arról az évezredes magyar-lengyel barátságról, melyet sajnos beárnyékol a Tusk-kormánynak a Budapesthez való viszonyulása. Ennek keretében szólt arról a barátságtalan kezdeményezésről, mellyel a lengyel kormány megszüntetni kívánja a varsói Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézetet, ami egy lengyel-magyar parlamenti döntést követően jött létre a lengyel–magyar kapcsolatok fejlesztésére és további elmélyítésére.

A több mint hétesztendős lengyelországi kiküldetésről nemrég hazatért diplomata e mellett hangsúlyosan kitért arra is, hogy a magyar és lengyel kormányok közötti kapcsolatok elhidegülése idején, amelyet nem utolsósorban az orosz-ukrán háborúhoz való eltérő hozzáállás is okozott, milyen szerepet tölthet be a kulturális diplomácia.

A júniusban az egyik legrangosabb lengyel állami kitüntetésben részesült volt nagykövet annak is hangot adott, hogy az újabban történtek ellenére optimista és továbbra is hisz a lengyel–magyar barátságban.

2022 decemberét követően, amióta Donald Tusknak hívják Lengyelország miniszterelnökét, már két alkalommal is sajnos arra kényszerültem, hogy olyan, a történelemben majd’ mindig kitűnő lengyel-magyar viszonyban beállt új kedvezőtlen fordulatokról számoljak be, amelyek arról tanúskodtak: a jelenlegi varsói kormány nem érdekelt annak a hagyománynak a folytatásában, amit oly találóan fejez ki a mindkét országban közkedvelt rímbe szedett közmondás: „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.” (Lengyel-magyar két jó barát / Együtt harcol s issza borát.)

Előbb tavaly márciusban azért kellett szólnom Mitrovics Miklós történész, polonista lármafa gyújtásnak szánt interjúja apropóján, hogy magyar és lengyel historikusok együtt emelték fel a hangjukat egy történelemhamisító lengyel kormánykezdeményezés ellen. Közös tiltakozásukra az adott okot, mert fontos magyar vonatkozású részeket törölnének a történelemoktatásból, oly módon, hogy átírni akarják a lengyel iskolai tankönyveket. Ennek következtében sem a lengyelek által „Magyar Lajosként” számon tartott közös királyunkat, Nagy Lajost, sem az erdélyi fejedelemből lett legjelentősebb uralkodójukat, Báthory Istvánt, sem pedig az 1956-os forradalom lengyel–magyar vonatkozásait nem tanítanák a jövőben a diákoknak.

Múltév augusztusában pedig egy, a Mandinerben napvilágot látott szintén vészjelzés okán kényszerültem arról cikkezni, hogy az Ukrajna elleni brutális orosz agresszió áldozatává lett az a magyar-lengyel történelmi barátság, amely az elmúlt évszázadok legmeghatározóbb államközi kapcsolata volt térségünkben Árpád-házi Szent László királyunk óta, akinek édesanyja a szintén államalapító Piast-dinasztiából származott, lovagkirályunk pedig Lengyelországban született és ott is gyermekeskedett.  Akkor azért keseregtem, mert a putyini agresszió oly káros módon szólt bele a lengyel-magyar barátságba, hogy annak már csak múltja van, de jelene nincs. Jövője pedig nem sok jóval kecsegtet. A közös múltunkat hiába fémjelzik ikonikus személyiségek egész sora, hiába a lenyűgöző szolidaritási akciók sokasága – sajnos mindezek ma már egyre kevésbé határozzák meg a lengyeleknek a rólunk alkotott képét, az irántunk érzett rokonszenv pedig fogyóban van.

Most újra egy negatív fordulat késztet szólásra, mert már megint egy barátságtalan akció van készülőben a Visztula partján. Tusk-kormány bejelentette: felszámolni akarja a két nemzet közötti barátság letéteményeseként létrehívott intézményt, a varsói Wacław Felczak Lengyel-Magyar Együttműködési Intézetet. Az immár sokadik magyar- és Magyarország-ellenes kezdeményezésről, amit Orbán Viktor miniszterelnök is éles szavakkal bírált múlt havi strasbourgi sajtótájékoztatóján, amikor „a lengyel kormány brutális lépésének” nevezte ezt a várható döntést, – a minap a Mandinerben olvashattunk bővebben abban az interjúban, melyet a varsói kiküldetéséből nyáron hazatért Kovács Orsolya Zsuzsanna adott a lap számára.

Az ex-nagykövettel készített interjú mindenekelőtt arra a kérdésre keresi a választ, miben is áll a most megszüntetésre ítélt intézet jelentősége, aminek „testvére” is van Budapesten, az Andrássy úton, a Wacław Felczak Alapítvány.

A diplomata szavaiból egyértelműen kiderül, hogy a tervezett lépés megvalósulása kultúrpolitikai merénylet lenne:

 „Meggyőződésem, hogy a Wacław Fełczak Intézetnek minden körülmények között van létjogosultsága. Az Intézet és az Alapítvány azzal a céllal született meg 2017-ben, hogy a lengyel-magyar barátság történelmi hagyományát a jövő nemzedékeinek továbbadja. Alapvetően társadalmi, tudományos, oktatási és kulturális célokat szolgál, ifjúsági programokat szervez. Nagykövetségünk több rendezvény és kezdeményezés kapcsán szorosan együttműködött az Intézettel és az Alapítvánnyal is. Varsóban a felszámolás előtt álló Intézet volt az egyik fő támogatója a lengyel középiskolások számára a lengyel–magyar történelmi kapcsolatok témakörében évről-évre meghirdetett versenynek, amelyen Lengyelország minden szegletéből részt vettek diákok. Felkészültségük mindig elismerést váltott ki a szervezőkből. Minden generáció felelős azért az örökségért, amelyet továbbad utódainak. Éppen ezért tartom sajnálatosnak a Felczak Intézet felszámolására irányuló szándékot. Az ezeréves lengyel–magyar barátság azonban sok mindent kibírt már. Ezt is ki fogja bírni.”

A folytatásból aztán az is kiderül, hogy a XX. századi lengyel-magyar kapcsolatok ikonikus alakja, a legendás Wacław Felczak, – aki az Eötvös Kollégium vendégtanáraként 1987 őszén a Bibó István Szakkollégium diákjait arra biztatta, hogy alakítsanak pártot és rá hallgatva ’88 márciusában meg is alakult a Fidesz (a párt Felczakot 1991-ben tiszteletbeli tagjává választotta) – személyesen is közel állt Kovács Orsolya Zsuzsannához. Olyannyira, hogy ő tartotta egykor keresztvíz alá: „Néha az az érzésem, hogy hazánkban jobban ismert és nagyobb tiszteletnek is örvend Wacław Felczak, mint Lengyelországban. Felczak a szabad és független Lengyelországért folytatott küzdelem hőse és a XX. századi magyar-lengyel kapcsolatok építésének talán leghitelesebb személyisége. A II. világháború alatt a földalatti lengyel állam és a londoni emigráns kormány közötti kapcsolattartás budapesti futárbázisának irányítójaként dolgozott Budapesten. Többször letartóztatták, többször megszökött, végül a kommunista Lengyelországban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Megtörni azonban nem tudták. 1956 őszén éppen a magyar ’56-os forradalom hatására bekövetkezett enyhülésnek köszönhetően szabadult. Évtizedeken át a krakkói Jagelló Egyetemen tanított, magyar történelemmel foglalkozott. Az 1980-as években vendégoktatóként az ELTE Eötvös Kollégiumában tartott előadásokat. Édesapámmal – Kovács István történésszel – baráti viszonyt ápolt.  Sokszor szállt meg szüleimnél.  Így lett a keresztapám és az első lengyel, akit megismertem.”

Amiért Kovács Orsolya Zsuzsanna második hazájának tekinti Lengyelországot, az édesapjának, a költő-diplomatának és a lengyel-magyar történelmi kapcsolatok Széchenyi- és Prima Primissima-díjas kutatójának Kovács Istvánnak köszönhető, akinek életútját lánya vázolja is az interjúban. Mivel őt és elévülhetetlen érdemeit az olvasók már ismerhetik egy korábbi cikkemből, ezúttal erre nem térnénk ki. Csupán annyiban, hogy elmondjam: ahogyan az apa kisgyerekként beleszerelmesedett Lengyelországba és már kisdiákként megtanult lengyelül, ez a hozzáállás hagyományteremtőnek bizonyult a családban: a volt nagykövet asszony és az ő két kislánya is már gyerekkorban megtanult lengyelül.

A továbbiakban szó esik arról, hogy napjaink lengyel társadalma mélyen megosztott. Bár továbbra is él a lengyel pápa, Szent II. János Pál kultusza, de az is igaz, hogy „mintha a lengyel társadalom egy része hirtelen és gyorsan meg akarná változtatni a lengyelségről, mint katolikus nemzetről évszázadok alatt kialakult képet.”

 Arról a kérdésről melyet már érintettem, miszerint az orosz-ukrán háború kitörését követően többen kongatták a vészharangot, hogy vége a magyar-lengyel barátságnak, illetve mennyire él a köztudatban a már idézett, rímbe szedett közmondás, szintén van mondandója Kovács Orsolya Zsuzsannának: „Ismert a mondás, még a fiatalabbak körében is. De hogy egy jól hangzó köszöntésnél mennyivel jelent többet, az sok tényezőtől függ. Köztudott, hogy a lengyelek pártállástól függetlenül másképpen viszonyulnak a lassan három éve a szomszédságunkban dúló háborúhoz, mint mi. Ez a nagykövetség számára sokszor eredményezett nehezen kezelhető helyzetet. A diplomatáknak ugyanakkor mindig az a feladata, hogy az ilyen körülmények között is megtalálják az összekötő kapcsokat. Magam mindig a személyes találkozókban láttam a megoldást. 

A félreértéseket őszinte beszélgetésekkel sokszor lehetett tisztázni.  Én erre törekedtem. A tények és az elvégzett munka tudja legjobban cáfolni a lejárató véleményeket.”  A volt nagykövet arra a kérdésre, hogy hogyan lehet élni kedvezőtlen széljárás idején a kulturális diplomácia eszközeivel, így felel:

„A kulturális diplomáciának nem csak nehezebb időszakokban, hanem mindig működnie kell. Eszközeivel éltünk is folyamatosan, nemcsak Varsóban, hanem vidéken is. A Szent Efrém férfikar fellépései, népzenei koncertjeink, kiállításaink népszerűek voltak. Célzott közönségnek, gazdasági szakembereknek, vendéglátással foglalkozó cégeknek, újságíróknak szervezett borbemutatóinkkal a magyar borokat igyekeztünk népszerűsíteni.(…)

Évente megrendezett magyar programsorozatot köszönhetünk például a lublini és a bydgoszczi tiszteletbeli konzuljainknak is. Komoly jelentősége van annak is, hogy 2020-ban megalakult az azóta is jó eredményekkel működő Lengyel-Magyar Gazdasági Kamara. Az elmúlt években sikerült a magyar intézményi hálózatot kiépíteni, Boroszlóban alkonzulátust nyitottunk 2019-ben, Gdańskban főkonzulátust 2020-ban. Egy tiszteletbeli konzulunk lemondott az orosz-ukrán háború kitörését követően, de összességében növeltük a tiszteletbeli konzuljaink számát.”

Az említett pozitív történések csak megerősítik az interjúadót abban a meggyőződésében, hogy a lejtmenet után biztosan lesz felívelés. 

Optimizmusát arra alapozza, hogy „amíg vannak hídépítők, addig nincs veszve a két nemzet barátsága.” Példaként említi a Mitrovits Miklós és Krystyna Łubczyk szerkesztette nemrég Varsóban lengyelül is megjelent reprezentatív albumot, A Hídépítők: a magyar–lengyel kapcsolatok arcképcsarnokát és a Dél-Lengyelországban most zárult ötödik „Lengyel-magyar, egy vér” népszerű véradási akciót. Utóbbiról érdemes tudni, hogy 1956-ban a fegyveres felkelés kitörését követően a lengyelek nemcsak élelmiszert és gyógyszert küldtek, hanem tömegesen adtak vért is a sebesült magyar forradalmárok gyógyítására, amire Andrzej Duda lengyel államfő 2016-ban Budapesten elmondott ünnepi beszédében is emlékeztetett. Ő akkor azt hangsúlyozta, rendkívül hálás azért, „hogy a magyarok a lengyel vért elfogadták, a lengyelek pedig ma nagyon büszkék arra, hogy az '56-os hősök unokáinak ereiben mintegy szimbolikusan, lengyel vér is csörgedezik”.

Kovács Orsolya Zsuzsannát a nagyköveti poszton Íjgyártó István váltotta, aki sokan ismerhetnek mifelénk. Egyrészt, mert 2000 és 2004 közötti bukaresti magyar nagyköveteként úgy tette a dolgát, hogy közben energiát és erőt nem kímélve támogató barátként járta folyamatosan az országot, elsősorban Erdélyt. Másrészt pedig, mint volt moszkvai és kijevi misszióvezetőt, aki e két állomáshelye között a Bem rakpart kulturális diplomáciáért felelős államtitkára volt. És arról is megismerszik ő, mert éleslátású külpolitikai elemzőként is bemutathattam őt tavaly e rovatban.

Róla ekképp nyilatkozott az elődje: „Kiutazása előtt több alkalommal beszélgettünk. Íjgyártó István tapasztalt és kiváló diplomata, megvan a maga bölcsessége, ami derűvel párosul. Olyan ügyszerető kollégákat kívánok neki, amilyenekkel én is együtt szolgálhattam.”