Franciaországban a baloldali pártok közösen vágnak neki a június 12–19. parlamenti választásoknak. Ez jókora fejfájást jelent a második mandátumát kezdő Emmanuel Macron államfőnek, ugyanis az áprilisi elnökválasztásokon kiderült, hogy a jobbközép, a szélsőjobb és a baloldal nagyjából azonos méretű szavazótáborra számíthat.

A francia parlament 577 tagú alsóházában jelenleg kényelmes többséggel rendelkezik az áprilisban újraválasztott Emmanuel Macron elnök, nem kizárt azonban, hogy a júniusi választásokat követően – hosszú idő után – ismét úgynevezett kohabitáció következik. Ez olyan helyzet, amikor az elnök és a parlamenti többség ellentétes pártszínezetű, amit a franciák kerülnek. Ennek érdekében 2000-ben referendumon megszavazták az alkotmány módosítását, és vele az eredetileg hét évre választott elnök mandátumának öt évre csökkentését. Azóta a szintén öt évre választott Nemzetgyűlés tagjait közvetlenül az elnökválasztás után jelölik ki, ezzel csökkentve a kohabitáció esélyét.

A Nemzetgyűlés nemcsak Franciaország fő törvényhozó testülete – övé az utolsó szó a szenátus által elfogadott törvényekről –, de a kormány kinevezését is jóvá kell hagynia, ily módon fontos szerepet játszik az egyébként széles jogkörökkel rendelkező államfő hatalmának féken tartásában.

Régi riválisok

Áprilisban a hivatalban lévő Emmanuel Macron a szavazatok 58,5 százalékával győzött a francia elnökválasztás második fordulójába harmadik alkalommal bekerült, ezúttal 41,5 százalékot szerzett Marine Le Pen ellen, viszont az első fordulóban a szélsőjobboldali politikus mindössze hajszállal előzte meg a radikális baloldali Jean-Luc Mélenchont. Utóbbi már a két forduló között felszólította híveit, hogy semmiképpen ne kövessék el azt a „kolosszális hibát”, hogy Le Penre szavaznak, egyúttal pedig jelezte, hogy igényt tart a miniszterelnöki posztra. Le Pen tervei kevésbé grandiózusak: számára az „erős” parlamenti csoport legalább 15 törvényhozót jelent. Ez elég is lenne ahhoz, hogy – a kapott több felszólalási időnek és egyéb kiváltságoknak köszönhetően – zaklatni tudja a hatalmat, és napirenden tudja tartani bevándorlásellenes agendáját. A minap úgy fogalmazott, hogy pártja, a Nemzeti Tömörülés „az egyetlen hiteles ellenzék, amely befolyásolni képes Emmanuel Macron döntéseit”.

Szerinte Mélenchon „az erőszakos honfoglalók mennyországává” változtatná a Nemzetgyűlést, megtöltve azt „az anarchista fekete maszkosok védelmezőivel (utalás az arcukat eltakaró erőszakos utcai tüntetőkre – szerk. megj.), a burkinik védelmezőivel, akik le akarják fegyverezni a rendőrséget, és akik meg akarják nyitni a börtönöket, mert a börtönök nem kellemesek”. Kijelentette: az „udvari bolond” Mélanchon soha nem lesz miniszterelnök. Ezzel arra utalt, hogy az alkotmány szerint az elnök nem köteles kinevezni kormányfőnek a parlamenti többség jelöltjét.

Le Pen és Mélenchon régi ellenfelek, azonban megfigyelők szerint Le Pen kirívóan ellenséges hangot ütött meg vele szemben, mióta az Engedetlen Franciaország (La France insoumise – LFI) mozgalom alapítója megállapodott a Szocialistákkal (PS), a Kommunistákkal és a Zöldekkel, és létrehozta az Új Ökológiai és Szociális Népi Uniót (Nupes). Noha Le Pen az elnökválasztáson jobb helyezést ért el, alig egy hónappal később már Mélenchon várja kedvezőbb helyzetből a parlamenti választásokat.

Kemény csata készül

Legutóbb Le Pen pártja mindössze nyolc képviselőt tudott bejuttatni az 577 tagú Nemzetgyűlésbe, pedig ő maga megszerezte a voksok mintegy harmadát az elnökválasztáson. Ez részben azzal magyarázható, hogy a nemzetgyűlési választások időzítése – mindössze két hónappal az elnökválasztás után – a győztes elnök pártjának kedvez. A népszerűségátvitel működött 2017-ben is, ennek köszönhetően jelenleg Macron En Marche nevű pártja és két szövetségese birtokolja a mandátumok csaknem kétharmadát.

Ez az eredmény azonban aligha fog megismétlődni 2022-ben. „Ez lesz a legkeményebb kampány. Az ország megosztott" – figyelmeztette a héten Újjászületés névre átkeresztelt pártja jelöltjeit az elnök. A kampány járhatott a fejében akkor is, amikor a 61 éves Elisabeth Borne személyében megnevezte a távozó Jean Castex helyét elfoglaló új kormányfőt.

A francia történelemben mindössze második női miniszterelnök azonnali feladata éppen az lesz, hogy biztosítsa az elnök pártjának jó szereplését a júniusi választáson. A nevesítés alapján Macron a saját bázisának erősítésére fogad, ahelyett, hogy megpróbálná megszólítani a baloldali vagy szélsőjobboldali szavazókat. Borne a szocialista Francois Hollande elnöksége idején Ségolène Royal kabinetfőnökeként kezdte a politikai karrierjét, később azonban mindent megtett, hogy kivívja magának a munkavállalók, a szakszervezetek és a baloldali szavazók ellenszenvét. Munkaügyi miniszterként 2020 óta olyan változtatásokat hajtott végre, amelyek megnehezítették a munkanélküliek számára a segélyek igénybevételét, és csökkentették egyes munkanélküliek havi kifizetéseit. 2018-ban, közlekedési minisztereként a nagyszabású sztrájkok ellenére átvitt egy olyan törvényt, amely megszüntette az SNCF vasúttársaság újonnan felvett alkalmazottainak azon jogát, hogy élethosszig megtartsák az állásukat és a juttatásaikat. Most rá hárul a feladat, hogy végrehajtsa a nyugdíjkorhatár 62-ről 65 évre történő emelését.

Twitter-bejegyzésében Mélenchon „a szociális és ökológiai bántalmazások új évadának" kezdeteként értékelte Borne nevesítését, hozzátéve, hogy a leendő miniszterelnök öröksége „egymillió munkanélküli segélyének a csökkentése”. Eközben az élelmiszer- és energiaárak ugrásszerűen növekednek, és Macron a parlamenti választások utánra halasztotta a megélhetési költségek emelkedését kezelni hivatott törvény kidolgozását.

Ezzel szemben a baloldal azt ígéri, hogy megemeli a minimálbért havi 1400 euróra, a nyugdíjkorhatárt 60 évre csökkenti, befagyasztja az alapvető szükségleti cikkek árát, és újra bevezeti az Emmanuel Macron első elnöki mandátuma idején eltörölt vagyonadót.

Az áprilisi elnökválasztás eredményei azt mutatják, hogy a baloldal, a jobbközép és a szélsőjobb szavazótábora nagyjából egyenlő méretű. Ahhoz azonban, hogy hiteles alternatívát tudjon kínálni a liberális-konzervatív jobboldalra és a szélsőjobboldalra, az egyesült baloldalnak egyszerre kell tudnia megszólítani a munkásosztályt és a művelt, városi középosztályt is – mutat rá a Social Europe elemzése, amely hozzáteszi, hogy ilyen szempontból a Nupes több egyszerű választási koalíciónál, célja ugyanis a politikailag egymástól eltávolodott társadalmi osztályok újbóli összekapcsolása.

A baloldal – Európában másutt is – elfogadta a neoliberális politikát, amely növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, és ezáltal a szélsőjobboldal felé fordította a szociáldemokraták által történelmileg képviselt munkásosztálybeli szavazókat. Manapság a zöldek és a szocialisták a városi középosztályt, a kommunisták pedig a munkásosztályt szólítják meg. Egyedül Mélanchon „engedetlenjei” büszkélkedhetnek osztályokon átívelő választótáborral, amelyben nagyjából ugyanannyi szavazó van a munkásosztályból és az alsó középosztályból, mint a művelt, felső középosztályból. Így nem meglepő, hogy az LFI messze a legnagyobb francia baloldali párt. Az elemzés azt is kiemeli, hogy a tárgyalások során sikerült eloszlatni az LFI euroszkeptikusa miatti aggályokat. A szocialisták nem voltak hajlandóak aláírni olyan egyezséget, amely kötelezte volna őket, hogy gazdasági és költségvetési kérdésekben szembemenjenek az Európai Unió szerződéseivel. A megszületett kompromisszum megkerüli a nézeteltéréseket, és kimondja, hogy a koalíció – más európai progresszívekkel együttműködve – a szerződések módosítására törekszik majd olyan esetekben, amikor azok megakadályozzák a „neoliberális ortodoxiától” való eltérést.