Hatvan év után távozik a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetéből (OPEC) az Egyesült Arab Emírségek, amely ma már diverzifikált gazdaságával és bővülő kitermelési kapacitásával nem fér bele a kartell szűk kereteibe. A döntés nemcsak a szaúdi dominanciát kérdőjelezi meg, de gyengíti az OPEC jövőbeli piacbefolyásoló erejét.

Az Egyesült Arab Emírségek (UAE) egyszerűen kinőtte a Kőolajexportáló Országok Szervezetét – így magyarázta a Financial Timesban Yousef Al Otaiba washingtoni nagykövet, miért döntött a föderáció úgy, hogy hat évtized után kilép az OPEC-ből.

A szervezetet 1960-ban a legnagyobb olajtermelők – Venezuela, Irak, Irán, Kuvait és Szaúd‑Arábia – hozták létre azzal a céllal, hogy összehangolják a kitermelést, befolyásolják az árakat és stabil bevételt biztosítsanak a tagállamoknak. A kartell működése egyszerű: a tagok megállapodnak abban, mennyit termelnek és adnak el. Ennek hatása jól látszott például az 1973-as jom kippuri háború idején, amikor az arab országok embargót hirdettek Izrael szövetségesei ellen – az olajárak több mint kétszeresére ugrottak. A Covid-járvány alatt viszont, amikor a kereslet összeomlott, az OPEC+ drasztikus termeléscsökkentéssel próbálta megfékezni az árzuhanást.

A tagság az évtizedek során többször változott. Ma az öt alapító mellett Algéria, Egyenlítői‑Guinea, Gabon, Líbia, Nigéria és a Kongói Köztársaság alkotja a szervezetet. 2016-ban, az alacsony olajárak időszakában, az OPEC tíz további nagy termelővel – köztük Oroszországgal, Kazahsztánnal és Mexikóval – bővült OPEC+ néven. Az Emírségek kilépésével 11 állam marad a kartellben.

A szervezeten belül azonban mindig is voltak feszültségek, amelyek gyengítették az érdekérvényesítő képességet. Több tagország rendszeresen túlteljesítette vagy épp alulteljesítette a kvótákat – részben műszaki okokból, részben nagyobb piaci részesedés reményében. Az utóbbiak között gyakran az Egyesült Arab Emírségek is ott volt.

Az UAE az OPEC+ termelésének mintegy 10 százalékát adta, de napi 3,4 millió hordós kvótája közel egymillió hordóval maradt el tényleges kapacitásától.Eközben az ország 150 milliárd dolláros kapacitásbővítő beruházást hajtott végre, és 2027-re napi ötmillió hordós kitermelési célt tűzött ki. Új vezetékek, kikötők és logisztikai infrastruktúra épültek – sok már el is készült. Mindez arra utal, hogy a kilépés nem a jelenlegi iráni konfliktus következménye, hanem hosszú távú stratégiai döntés.

Amikor Abu Dzabi csatlakozott az OPEC-hez, a kollektív termelésmenedzsment és az árstabilizáló mechanizmusok olyan eszközöket jelentettek, amelyekre egy frissen függetlenné vált, olajbevételekre épülő államnak szüksége volt. Ma azonban – ahogy Al Otaiba fogalmaz – „az az ország már nem létezik”. Az Emírségek gazdaságának kevesebb mint egynegyede kötődik az energiához, a leggyorsabban növekvő ágazatok pedig a turizmus, a légiszállítás, a logisztika, a mesterséges intelligencia és az élettudományok. Az elmúlt négy évben 35 gazdasági partnerségi megállapodást kötöttek Indiától Izraelen át Vietnámig, és folyamatban van egy kétoldalú kereskedelmi egyezmény az Európai Unióval is. Emellett 1,4 billió dolláros technológiai és beruházási partnerséget indítottak az Egyesült Államokkal. Ez már nem egy olajfüggő állam profilja, és nem is olyan országé, amelynek elsődleges érdeke a kollektív olajtermelési kvóták betartása – húzta alá a diplomata.

Elemzők szerint a kilépés a szaúdi dominancia elleni jelzésként is értelmezhető. A két ország között az utóbbi években egyre élesebb gazdasági verseny alakult ki, és az olaj volt az utolsó terület, ahol még viszonylag összehangoltan működtek.

Az Emírségek távozásával az OPEC elveszíti egyik legfontosabb, jelentős tartalékkapacitással rendelkező tagját, ami gyengíti a kartell piacbefolyásoló erejét. Ez különösen rossz hír Szaúd‑Arábia számára, amelynek gazdasága sokkal nagyobb mértékben támaszkodik az olajbevételekre, mint területarányosan 25-ször, a lakosságukat nézve háromszor kisebb szomszédja.

Miközben egyes elemzők szerint az UAE kilépése akár az OPEC végének a kezdetét is jelentheti, azonnali hatása a kőolajpiacra várhatóan minimális lesz, mivel az Iránnal zajló háború és a Hormuzi-szoros blokádja fizikailag korlátozza az exportot, beleértve az Emírségekét is. Igaz, az UAE rendelkezik egy vezetékkel, amely a Perzsa-öbölben található Habsant köti össze a 400 kilométerrel távolabb, az Ománi-öböl partján fekvő fudzsairai terminállal. Ez lehetővé teszi nyersolaj szállítását a Hormuzi-szoros kikerülésével, de a vezeték kapacitása legfeljebb napi 1,8 millió hordó, vagyis az ország jelenlegi kibocsátásának nagyjából felét képes kezelni. Nem utolsó sorban a vezeték végpontjainál lévő terminálok bőven az iráni drónokhatótávolságán belül vannak, az elmúlt időszakban pedig érte több támadás is a fudzsairai terminált.

Hosszabb távon azonban az MTI által idézett iparági elemzők szerint az OPEC korlátozásai alól felszabaduló Emírségek várhatóan növeli kínálatát, ami lefelé nyomhatja a világpiaci árakat. Ezt a várakozást erősítette meg az Egyesült Államok pénzügyminisztere is vasárnap. Scott Bessent szerint az Egyesült Arab Emírségek döntése reményt ad arra, hogy az iráni konfliktus lezárultát követően a bővülő kínálat tartósan alacsonyabb olajárakat eredményezhet a világpiacon.

Az Egyesült Államok az elmúlt években a világ legnagyobb olajexportőrévé vált, elsősorban a kőzetrepesztéses technológia – a fracking – tökéletesítésének köszönhetően. Tavalyi termelése már meghaladta a napi 13,5 millió hordót. A második helyért Oroszország és Szaúd‑Arábia versenyez, egyaránt nagyjából napi 9 millió hordós kibocsátással.

Az OPEC-en belül továbbra is a szaúdiak vezetik a rangsort, a következő helyeken pedig – hárommillió hordó fölötti napi termeléssel – Irán, Irak és az Egyesült Arab Emírségek osztoztak. A kartell a világ olajkibocsátásának tavaly már csak alig több mint harmadát adta, miközben az 1973-as embargó idején az akkor még kisebb létszámú szervezet a globális termelés több mint felét ellenőrizte.