Te mit gondolsz Patarétről, ahol körülbelül 300 roma család él egy hatalmas szeméttelep mellett? Milyen képek ugranak be arról a helyről, ahová a kolozsvári városháza kilakoltatott családokat, hogy azok fizikailag is megéljék nap mint nap a kirekesztettséget? Milyen a viszonyulásod a romákhoz? Csak ők változzanak, vagy neked is kellene lépéseket tenned? Néhány kérdés, amellyel naponta találkozhattak azok a lelkes civilek, akik közel három évig a pataréti közösségekkel dolgoztak. A Norvég Alapból támogatott Pata-Cluj projekt áprilisban zárul. A projekt koordinátorával, Tonk Gabriellával beszélgettünk.

Megítélése szerint milyen eredménnyel zárul a Pata-Cluj projekt, amelyet közel három évvel ezelőtt nyert meg a sok civil szervezetet magába foglaló Kolozsvári Metropoliszövezet Közösségközi Fejlesztési Egyesülete?

A projekt legnagyobb eredménye a 35 szociális lakás, amely ugyanennyi családnak fog helyet biztosítani Pataréten kívül. A lakások egy része épül, másik része megvásárlásra kerül. Reális eredményekről csak abban az esetben beszélhetünk, amikor a családok Patarétről elköltöznek.

Patarét alapvetően egy toxikus, alapinfrastruktúrát nélkülöző hely, nem lakhatásra való, egy ipari zóna. Ameddig ott családok laknak, gyerekek nőnek fel, nagy változásokról nem tudunk beszélni. A projekt elindított folyamatokat, bevitt szolgáltatásokat. Olyan szolgáltatásokat akartunk bevinni, amelyek összekötik a patarétieket a várossal. Tehát nem megduplázni akartunk szolgáltatásokat, hanem hidakat építeni azokon keresztül a patarétiek és a város között.

Néhány speciális szolgáltatás mégis maradt. Orvosi ellátás jelenleg is van Pataréten azok számára, akiknek nincs egészségügyi biztosításuk, nincsenek irataik. Egy másik szolgáltatás a szeméttelep közvetlen közelében lakó családok gyerekeit iskoláztatja. 16 gyereket visznek naponta iskolába. Teljes programmal dolgoznak: reggel hatkor kezdenek, és délután négykor fejezik be. A többi szolgáltatásunk gyakorlatilag arra irányul, hogy a létező városi közszolgáltatásokat felkészítése arra, hogy a pataréti emberek igényeire válaszoljanak.

Vannak konkrét eredményeink is. Ilyen például a több mint 250 személyi igazolvány kiállítása, továbbá születési bizonyítványok igénylése peres úton, mert eddig ez így zajlott Romániában. Most megváltozott a törvény és leegyszerűsödött az eljárás. Nagyon sok gyermeknek és felnőttnek nem volt születési bizonyítványa sem, így nem is férhettek hozzá semmilyen szociális közszolgáltatáshoz. Több mint 160 személy részesült jogi tanácsadásban, sokan kaptak orvosi ellátást. Több mint 400 gyerek részt vett különböző iskolán kívüli tevékenységekben, művészeti, kulturális programokban. 65 személynek sikerült munkát közvetíteni.

A projekt kertében továbbá felújításra kerül egy ingatlan, amely egy ifjúsági központnak fog otthont adni a projekt befejezése után. Nagyjából ezek a számszerű eredményeink. Ha azt vesszük, hogy Pataréten körülbelül 1500 személy lakik, akkor ezek a számok nem túl nagyok. A számokat viszont annak fényében kell nézni, hogy hatalmas elzártságban, izolációban él a patarétiek nagy része. Megjegyezendő, hogy sokan ennek ellenére a városban járnak iskolába, a városban dolgoznak. A patarétiekről általános dolgokat nem lehet kijelenteni, mert ott négy közösség él, minden közösségnek megvan a saját jellegzetessége.

Nagyon jelentős folyamatokat indítottunk el, a reális változás viszont hosszabb időt vesz igénybe, és ennek alapja csak az lehet, ha az emberek onnan elköltöznek.

A 300 családból a 35 lakást kik kapják meg? Hol lesznek ezek a lakások?

Két ingatlan épül Apahidán, egymástól egy kilométernyi távolságra, egyenként hat lakással. A többi lakást Kolozsváron és Szászfenesen vásároljuk meg különböző helyeken. Azt szeretnénk, hogy ne egy ingatlanba költözzenek, amelyet kikiáltjuk a szociális lakások tömbházának.

Érdekes szelekciós folyamatot indítottunk el a projekt keretében. Onnan indultunk ki, hogy a lakhatás egy jog. A kérdés számunkra az volt, hogy milyen típusú segítségre van szüksége a családnak az után, hogy beköltözik egy szociális lakásba. Hátrányos helyzetű családokról beszélünk, ahol a szülők iskolázottsági foka általában alacsony, a munkaerőpiacon nem a jól fizetett állásokat tudják megpályázni, nagyon sokan tehát anyagi gondokkal küszködnek.

Attól függően, hogy a családnak milyen szükségletei vannak, a támogatás ezzel arányos kell, hogy legyen. Romániában tudjuk, hogy a szociális ellátórendszer a szegénységi problémákat nem tudja megoldani. Nagyon sok esetben egyszerűen anyagi segítségre lenne szükségük bizonyos időre, amíg a szülők fel tudnak készülni annyira, hogy önállóan fenn tudják tartani magukat. Mivel a romániai szociális ellátórendszer erre nem képes, úgy gondoltuk, hogy olyan családok tudnak most beköltözni ebbe a 35 lakásba, akik többé-kevésbé fenn tudják magukat tartani. Ez volt a kiindulópontunk.

De meg akartuk kérdezni a közösség tagjait, hogy ők erről mit gondolnak. Konzultációkat tartottunk mind a négy pataréti közösségben. A szeméttelep közvetlen közelében élő hagyományos roma közösség tagjai azt mondták, nem szeretnének részt venni a lakhatási programban. Azzal magyarázták döntésüket, hogy ők tulajdonképpen egy nagy család, amely több mint száz családmagból áll, és együtt szeretnének költözni és nagyjából egy helyre. Nyilván nem egy száz négyzetméteres telekre, de egymás közelébe, mert nekik nagyon fontos a családi kapcsolatok megőrzése.

A másik három közösségből szintén megkérdeztük a családokat, hogy mit gondolnak, milyen kritériumokat kellene alkalmaznunk a kiválasztásnál. Összegyűjtöttünk körülbelül 700 kritériumot, és ezekkel az adatokkal kezdtünk el dolgozni a Babeș-Bolyai Tudományegyetem szociális munka szak kutatóinak a koordinálásával. A kritériumok két csoportra oszlottak: az egyik csoport az önfenntartás képességére vonatkozott, a másik pedig a szükségletre. Tehát olyan családokra, akiknek nagy szükségük van a lakásra, ugyanakkor fenn is tudják tartani azt.

A családokkal egyeztetve számunkra az jött le, hogy a patarétiek nagyon szeretnének megfelelni a társadalmi elvárásoknak, tehát ők is azt gondolták, hogy olyan családok kapjanak első körben lakást, akik rászorulók, de fenn is tudják tartani azt.

Mi a körülbelül 700 kritériumot mérlegeltük, súlyoztuk, és úgy döntöttünk, hogy az összest meghagyjuk. Tehát gyakorlatilag annyira tág kritériumrendszert alkalmaztunk, hogy bárki lehetetett kérést szociális lakásra, aki Pataréten lakik minimum egy éve, nincsen a birtokában beépíthető telek vagy lakás, illetve minimum 16 éves.

A szelekciós folyamat 2016 októberében indult. Külső felmérőkkel dolgoztunk, hiszen a csapatunk személyes, közvetlen kapcsolatban van a családokkal Pataréten, tehát nem tudtunk volna objektívek lenni. Az eredményeket ugyancsak egy külső bizottság fogja érvényesíteni. Nagyon fontos a transzparencia, az átláthatóság biztosítása ebben a folyamatban.

Amit nagyon fontosnak vélek, hogy a szelekciós folyamat során kialakított metodológia tovább fejleszthető, és reméljük, szakpolitikai szintre tudjuk emelni a tanulságokat. Úgy gondoljuk, hogy ezeket az elemeket bele lehet vinni az önkormányzati gyakorlatba, a pataréti projekt egyik célja éppen egy hatékony metodológia kidolgozása volt. Tudjuk, hogy a szociális ellátórendszer nem elég hatékony, a szociális lakások kiosztása, odaítélése nem elég transzparens, a kritériumok nem elég jók, nem elég inkluzívak stb. A kérdés az, hogyan tegyük hatékonnyá a metodológiát - ezért érdemes továbbvinni a tanulságokat.

A projekt legnagyobb előnye, hogy megengedte a tanulási folyamatot. Annyira flexibilis volt a finanszírozó, magának a projektnek a formátuma, hogy a projektet menet közben tudtuk alakítani. Ha valami nem működött, akkor megváltoztattuk. Ekkora szerencséje általában nincs a szervezeteknek. A másik fontos dolog, hogy maga a pályázó, a Kolozsvári Metropoliszövezet Közösségközi Fejlesztési Egyesülete is rugalmas, nyitott arra, hogy különböző módszertanokat kipróbáljon.

Talán nem mindenki számára nyilvánvaló, hogy a patarétieken miért kell segíteni. Sokan azzal érvelhetnek, hogy hát annyi nem roma szegény család tengődik ma Romániában…

A különbség az azonos helyzetben lévő romák és nem romák között az a diszkrimináció, az a fajta elutasítás, amely a többségi társadalom részéről megnyilvánul. Egy hagyományosan hátrányosan megkülönböztetett kisebbségről beszélünk. (A romák az 1844-45-ös felszabadításukig a román fejedelemségekben a nemesség és az ortodox egyház rabszolgái, szolgái voltak - szerk. megj.) Mindemellett úgy gondolom, hogy minden rászorulón segíteni kell, a rendszernek alkalmasnak kell lennie arra, hogy válaszoljon a különböző igényekre.

Patarét az egész országban egy speciális helyzetben lévő közösség: a legnagyobb, amely szeméttelep körül alakult, alakították ki. Ne feledkezzünk meg arról, hogy az önkormányzat kényszerkitelepített ide családokat, komoly visszaéléseket történtek. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy azzal, hogy metodológiailag a rendszer a válaszán dolgozunk, hozzájárulunk a szociális ellátórendszer minőségének javításához, amely mindenkinek hasznára válik.

Milyen folyamatok indultak el a pataréti közösségekben ahhoz, hogy a kolozsvári és a roma közösség közeledhessen egymáshoz? Sokan kérdeznék: változtak a romák ebben a projektben?

A változások nagyon lassúak, és mind a két fél részéről azok. Tegyük fel magunknak a kérdést, nekünk milyen attitűdjeink vannak Pataréttel szemben? Patarét nagyon erősen stigmatizált hely Kolozsváron, már a névhez is egy sor asszociáció kötődik. A változást mindenki magában kell, hogy keresnie. 

Amit kívülről látok, az az, hogy még mindig nagyon sok mindkét fél részéről – és nem alaptalanul – a bizalmatlanság. A projekt lehetett egy lépés, ugyanakkor minden két előrelépést egy visszalépés követ.

Mindenki hordozza magában a saját élettörténetét – ezért nagyon bonyolult a közeledés. Pataréten én nem találkoztam olyan emberrel, akit élete során legalább egyszer ne lakoltattak volna ki. A családi történetekben az erőszakos kilakoltatás visszatérő motívum. Találkoztam olyan idős emberekkel, akiket 17-szer tettek ki az életük folyamán különböző helyekről a városban. A bizalom építése nagyon lassú folyamat. Még mindig nagyon sokat kellene tennie a többségnek ahhoz, hogy meggyőzze a romákat, hogy elfogadja őket. Itt most nem a pozitív érzelmi fellángolásokról beszélek, hanem az ember az emberhez alapviszonyulásról, elfogadásról.

A tiltakozásra, az ellenállásra nagyon gyorsan lehet általában mozgósítani az embereket, amikor a hatalom valamilyen intézkedése ellen akarunk fellépni. Sokkal nehezebb összefogni, energiákat mozgósítani arra, amikor egyszerű, mindennapos építkezésről, munkavégzésről, napi feladatvállalásról van szó. Mi a továbbiakban is ez utóbbira szeretnénk fektetni a hangsúlyt. Az ellenállásnak is helye van, viszont helyet kell engedni a kapcsolatok építésének is, és itt még nagyon-nagyon sok a tennivaló.

Említette, hogy a projekt elindított folyamatokat. Melyek ezek?

Beszélhetünk például arról, hogy a kulturális komponensünkben, amelyet az AltArt Egyesület bonyolított le, minden egyes tevékenységet úgy szerveztek meg, hogy a pataréti gyerekek találkozzanak a városi gyerekekkel, a pataréti szülők pedig a városi szülőkkel.

A másik nagyon fontos folyamat a polgármesteri hivatallal való valamilyen szintű együttműködés. Horváth Anna volt alpolgármester koordinálásával elindítottunk egy olyan együttműködést, amelynek során a különböző osztályok vezetői kimentek Patarétre, leültek a közösség tagjaival, megnézték, milyen alapvető infrastrukturális hiányosságok vannak, és ezekre együtt próbáltak megoldásokat találni. Ne képzeljük, hogy ez utóbbi egy magától értetődő dolog. A tapasztalat minkét fél számára hasznos, erre lehet építeni a következőkben is.

Az oktatással szintén kapcsolatok épülnek. Fontos nyitás a közösség számára az, hogy olyan gyermekek járnak iskolába, akiknek családjában még soha senki sem fordult meg iskolapadban. Az ilyen kapcsolódási csatornák kiépítése sokkal, de sokkal egyszerűbb lenne, ha az emberek fizikailag be tudnának költözni a városba. Számolva azzal, hogy adott esetben a beköltözés továbbra is nagy problémákkal járhat. De egészen más szintről indulnának, ha nem lenne meg a kirekesztettség fizikai érzete is nap mint nap.  

Lejár a projekt áprilisban. Van-e kilátás arra, hogy folyatódni fog a munka?

A Norvég Alap minden Pataréten folyó projektet folytatni szeretne 2018-tól. A kérdésünk a helyi szociális aktorok felé az, hogy ebben a formában, ahogy Kolozsvári Metropoliszövezet Közösségközi Fejlesztési Egyesülete felvállalta ezt a problémát, jó-e továbbmenni, vagy át kell adni az egészet az önkormányzatnak. Egy ilyen típusú konzultációra szükség van a helyi szereplőkkel: mindenki, a pataréti közösséget is beleértve, mondja el, hogy támogatja-e ennek a folyamatnak a továbbvitelét, vagy pedig úgy gondolja, hogy nem szabad az önkormányzatot felmenteni a Pataréttel szembeni felelősség alól. Magyarán: hagyjuk-e, hogy a polgármesteri hivatal csinálja a felzárkóztatást, és nyomásgyakorlással, demonstrációkkal próbáljuk meg terelgetni a hivatalt, vagy pedig még mindig szükség van arra, hogy az egyesület felvállalja a következő projektet.

Nem zárhatjuk le úgy ezt a beszélgetést, hogy ne mondana el legalább egy személyes történetet, amellyel a munkája során találkozott.

Nagyon-nagyon sok történet van, ezek igazából nem túlságosan vidámak. Aki nem járt Pataréten, úgy gondolom, hogy nem tudja elképzelni a helyet. Egy picit ilyen apokaliptikus helyszín rengeteg szeméttel meg kopársággal. Nekem minden alkalom megrázó, amikor kimegyek, és a gyerekeket abban a környezetben látom. Ami viszont nagyon pozitív, az az emberekkel való kapcsolat. Az emberek nagyon nyitottak az egyszerű emberi kapcsolatokra, szeretettel fogadnak a saját házaikban, az élet ott mindig nagy társaságban zajlik. Ha odamegyünk, biztosan találkozunk minimum öt-hat emberrel, akik összegyűlnek egy házban és beszélgetnek, kapcsolatokat teremtenek, mélyítenek.