Maszol-ankét: az állam tartozik egy törvénnyel az élettársi kapcsolatban élőknek

Bartha Réka 2018. október 19., péntek, 13:28

A bejegyzett élettársi kapcsolatot szabályozó törvénytervezet kapcsán kérdeztünk meg e jogszabály nyújtotta lehetőségekről, társadalmi hasznáról olyan személyeket, akik már hosszabb ideje élnek ilyen párkapcsolatban. S bár a törvénykezdeményezés mögül kihátrálni látszik a jelenlegi kormánykoalíció, ez nem változtat azon a tényen, hogy a jogszabály nem kiváltságokat, hanem megoldást, jogokat biztosítana azoknak, akik ebben a kapcsolati formában szeretnének élni. Sokat elmond viszont az élettársi kapcsolat hazai közmegítéléséről, hogy a megkérdezettek csak név nélkül vállalták a nyilakozatukat. Mindazonáltal hitelesek, mert emberi életeket foglalnak össze: egy harminchat éves leszbikus nő (vele interjút készítettünk), egy harmincas évei közepén járó heteroszexuális nő, illetve egy harmincas évei vége felé járó heteroszexuális férfi (ők három-három kérdésre válaszoltak) vállalta azt, hogy részt vesz az ankétunkban.

Pároddal másfél évtizede élsz élettársi kapcsolatban, érintettek vagytok a bejegyzett élettársi viszonyt szabályozó törvénytervezet nyújtotta lehetőségekben. De hadd tegyük hozzá azt is, hogy ezt a fontos társadalmi kérdést nem épp úri kedvéből orvosolja a hazai törvényhozás, hanem alkotmánybírósági döntés szól erről. Mennyire vagy optimista azzal kapcsolatban, hogy ezt a tervezetet mielőbb jogerőre is emelik?

Én úgy általában optimista vagyok, és remélem, hogy egy-két éven belül ez ténylegesen rendeződik, és jogerőre lép a tervezet. Ha másképp nem is, de lehet, hogy az államot újabb perbe fogják, amellyel arra kötelezi majd az Európai Bíróság vagy az Európai Emberi Jogi Bíróság, hogy valamilyen jogi keretet biztosítson az azonos nemű párkapcsolatok rendezésére. Erre egyébként is volt már precedens, a Coman-Hamilton ügy. Az állam azt sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy nagyon sok gyermek születik házasságon kívül, nagyon sokan élnek párkapcsolatban úgy, hogy bármilyen jogi biztosítékuk legyen. Tehát ezt valamilyen módon rendezni kell. Hogyha nem akarunk Európából kivonulni – úgy, ahogy azt már egyesek hangoztatják –, akkor ezekre a helyzetekre megoldást kell találni.

A hétköznapi életben hogyan és mikor éreztétek, hátrányotok származik abból, hogy titeket párként nem illetnek meg jogok Romániában?

Igazából a leginkább akkor érintett ez bennünket, amikor lakást szerettünk volna vásárolni és bankkölcsönt akartunk volna felvenni – ez lett volna az első lépés hozzá –, de az úgy nem jött össze, hogy a kölcsönt közösen vegyük fel az Első Ház programban keretében. Le kellett akkor mondanunk róla. Jelenleg egyikünk nevén van a bankkölcsön és a lakás, viszont a bankrészletet együtt fizetjük, az előleget is együtt fizettük be, a lakásban lévő vagyonunk közös. De ez ugyanakkor azt is jelenti: mivel csak egyikünk jövedelme alapján kaptuk ezt meg, kisebb összegű, hosszabb futamidejű a kölcsön, és ezért sokkal nagyobb összeget is fizetünk rá a kamatok miatt. Konkrétan eddig ezt tapasztaltuk.

De persze, állandóan ott van az a gondolat is, hogy mi lesz akkor, ha netán valamelyikünk kórházba kerül, és a másikat nem fogják beengedni hozzá, mert nem számít hozzátartozónak. És úgy általában, ha bármilyen döntést kéne hozni egészségügyi téren, akkor mi azt nem tehetjük meg… Ha meg ennél szörnyűbb dolog történik, bármelyikünk meghal, akkor meg azt sem lehet tudni, hogy ki örököl, és mit örököl. Persze, mondják, hogy akkor írjak végrendeletet, azonban a román törvénykezés a végrendeletet nem tartja annyira fontosnak, így a rokonok megtámadhatják.

Miért választotta az élettársi kapcsolatot? Csíkszeredai, harmincas évei végén járó férfi megkérdezettünk azt mondta: valójában nem is döntés kérdése volt az, hogy mostanáig párjával nem adott törvényes formát kapcsolatuknak, időközben pedig gyerekük is született. „Nem siettünk az esküvővel, és soha nem jutottak eszünkbe a házasság törvény biztosította előnyei sem. És pörgött a naptár, észre sem vettük, de azt viszont éreztük és tudtuk, hogy egymás mellett akarunk maradni, egymást kiegészítjük, szeretjük egymást, boldogok vagyunk, és ez teljesen elég. A hivatalos egybekelés szándéka aztán közben szép lassan megérett, úgyhogy előbb-utóbb meg is lépjük” – magyarázta. Brassói, harmincas évei közepén járó, kétgyermekes női megkérdezettünk szerint is az élettársi kapcsolat természetes formája volt a párjával való együttélésének. „Kapcsolatunk elejétől együtt laktunk, hol nálam, hol meg nála. Amikor terhes maradtam, Brassóba költöztünk szubjektív okok miatt. Mindig természetesnek tűnt, hogy megosztunk mindent, hogy együtt végezzük a háztartási munkákat, hogy az „én” pénzem tulajdonképpen a miénk, ahogy a „te” pénzed is, és az is, hogy együtt rendezzük be a házat, ahol lakunk, annak ellenére is, hogy maga a ház az én örökségem. Amikor megszületett az első lányunk, mindketten egyformán vettünk részt a gyereknevelésben, ami magától értetődő dolog volt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem gondoltam a lakodalomra, de ez valószínűleg csak a ruha miatt, a buli miatt volt, meg az érzésért, hogy egy napra hercegnő lehessek. De ezt most már úgy látom, házasságkötés nélkül is megtehetem, túl sok felhajtás nélkül, mert ez csak sok hűhó semmiért” – mondta el arra a kérdésünkre, hogy miért választották az élettársi kapcsolatot. Hozzátette: nem szükséges papír annak bizonyítására, hogy ők egy családot alkotnak, hiszen ennek 11 évnyi együttélés, két gyerek, a szeretet és a megértés tökéletes bizonyítéka ennek.

Nagyon sok a locsogás a téma kapcsán a társadalomban, és úgy állítják be a dolgot, mintha csak az azonos nemű párokat segítené egy ilyen törvény, holott itt kőkemény, mindenkire érvényes emberi dolgokról van szó: a vagyonközösség mellett a beteg társ ápolását is jogszerűvé teszi, például. Te milyen egyéb, fontos vonatkozásait emelnéd ki ennek a jogszabálytervezetnek?

Hát, az egyik legfontosabb mindenképp a vagyonközösség és az örökösödési jog, mert ugye, egy kapcsolatban mindenki együtt építgeti az életet, szervezkedik, és együtt is gyűjtöget. De mi történik akkor, ha a másik utcára kerül, mert semmiféle jogi biztosítéka nincs?! Ez a kérdés ugyanígy feltevődik a heteró párok esetében is, akik nem élnek házasságban. A beteg pár ápolásának lehetősége mellett még ott van egy másik helyzet is: ha bármelyikünk elveszíti a munkahelyét, akkor a házastársak esetében a másik fél egészségügyi biztosítása ezt fedezheti, az illető beveheti párját ebbe a biztosításába. Társadalombiztosítás terén pedig jár, például, az özvegyi nyugdíj, ha a házastárs elhunyt. Ezek jelenleg csupán a házastársak előjogai, de a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvény másoknak is biztosítaná ezeket.

Mit tart vonzónak a törvénytervezetben? Csíkszeredai férfi megkérdezettünk nem tanulmányozta a bejegyzett élettársi kapcsolatot szabályozó törvénytervezetet, mert nem érzi úgy, hogy párjával ebben érintettek lennének. „A mi jelenlegi státusunk inkább lazaságból meg kényelemből adódik, semmint a házasság intézményének elutasításából. Ettől függetlenül támogatom az élettársi szerződést, mint jogi formát, hogy azok is jogi keretet adhassanak kapcsolatuknak, akik például elutasítják a házasságot” – szögezte le kérdésünkre. Brassói női megkérdezettünk elsősorban egészségügyi meggondolásból vállalná be a partneri szerződést. „Amiért bevállalnám az az, hogy ha netán valamelyikünk kórházba kerülne, a másik dönthessen vele kapcsolatban. Mondjuk, nálunk ez nem téma, mert két gyerekünk van, de más párok esetében az öröklés is probléma, hiszen a jelenlegi törvénykezés nem kizárólag az élettárs javát szolgálja. Azt is fontosnak tartom – ha jogerőre lép ez a törvény –, hogy lehetővé teszi az öröklést és közeli hozzátartozónak számít a másik fél” – mondta megkérdezettünk arról, hogy mi számít vonzónak az ő helyzetében ebben a törvénytervezetben.

Vannak, akik a házasság intézményét féltik a tervezet miatt, megint mások szerint a legfontosabb az, hogy expliciten megtiltja az azonos nemű pároknak azt, hogy örökbe fogadjanak gyermekeket. Szerinted mi a valóságlapja e két vonatkozáshoz kapcsolódó félelmeknek, és hogyan lehetne ezeket eloszlatni?

Ott kezdődik a gond ezen a téren, hogy összekeverik a polgári házasságkötést – ami egy jogi intézmény – az egyházival. Innen indul a házasság intézményének féltése is. De ha attól félnek, hogy esetleg kevesebb házasság jön létre amiatt, hogy az élettársi viszonyt is szabályozzák, el kell mondanom, hogy nem ettől függ. Az emberek nem azért házasodnak, hogy jogaik legyen, hiszen legtöbb esetben a házastársaknak nincs is igazából fogalmuk arról, hogy milyen jogokat kapnak azáltal, hogy házasságot kötnek. Tehát, valójában nem is tudják, hogy melyek azok a jogok, amelyekkel mások nem rendelkeznek ezen a téren.

Az örökbefogadás kapcsán meg egyszerűen nincsenek tisztában azzal, hogy ez nem jelent semmiféle veszélyt meleg párok esetében, mert az a gyermek egy erre felkészült környezetet kapna, tervezett gyermekvállalás lenne. Ugyanúgy szeretetben tudnák őt felnevelni. Miért jobb az, ha a gyermek árvaházban nevelkedik, mint ha egy szerető családhoz kerül? Szerintem az emberek egyszerűen nem látják, nem tudják elképzelni azt, hogy ez miként valósulhat meg. Még mindig azt hiszik, hogy a gyermeknek a női és férfi szerepet kell megtanulnia, az anya és apa szerepet kell lemásolnia a szülőktől. Pedig nem erre, hanem szeretetre és családra van szüksége. Meg aztán az emberek nagy része nem látja a példákat sem maga körül, pedig vannak „szivárvány családok” – nem kell ehhez elmenni Nyugatra, Romániában is van ilyen. Nem látjuk őket, nem tudunk róluk, mert rejtőzködnek, félnek a megbélyegzéstől.

Ilyen tekintetben hozzá kell tennem azt, hogy ennek a tervezetnek van egy hiányossága is: leszbikus nők szülhetnek gyereket, mert azt nem tiltja a törvény, de a párjuknak nem lesz semmi joga a gyermekhez. Mert oké, mondjuk, el tudom fogadni azt, hogy ne fogadhassunk örökbe, de az én párom – tételezzük fel – miért ne fogadhatná örökbe az én gyerekemet, akit én szültem, ha már közösen neveljük őt?! Erre a kérdésre viszont nem ad választ a jogszabály általam ismert szövege.

De ha már itt tartunk, hadd mondjam el azt is: a gyermekek egyedül csak attól tudnak szenvedni, hogy megbélyegzik őket, illetve szüleiket, és nem attól lesznek kevesebbek, hogy azonos nemű pár neveli őket. Kutatások is kimutatták már, hogy a szülők meleg mivolta egyáltalán nem ragályos a gyerekekre nézve, teljesen normális a személyiségfejlődésük, nem alacsonyabb az értelmi képességük. Sőt, általában az érzelmi intelligenciájuk magasabb is, mert nyitottabbak, toleránsabbak, empatikusabbak lesznek. Viszont ezt a téveszmét én egymagamban nem tudom eloszlatni.

Hát, ezzel némiképp eloszlatod, mert nagyon-nagyon sokan nem is tudnak ezekről, vagy nem is akarnak mindebbe belegondolni. És ugye, mindez a tudatlanság és közöny főként a sikertelen – ám sok „igenes” – népszavazás kapcsán derült ki, felmerült a téma, finoman szólva sem a legjobb tálalásban. Terítékre kerültek ezzel együtt a társadalom megbélyegzett kategóriái: az egyedülálló szülőktől – mint amilyen én magam is vagyok – az elváltakon és élettársi kapcsolatban élőkön át egészen a homoszexuális párokig. Holott a felmérések szerint Romániának hozzávetőlegesen 20 százaléka él abban a fajta, hagyományosnak nevezett családban, amelyet az alkotmányban védelmeztek volna.Segített-e titeket morálisan-érzelmileg az, hogy azért jó sokan evezünk ugyanabban a csónakban, vagy épp ellenkezőleg rámutatott arra, hogy itt mindenki a megbélyegzés más-más „fokán” áll?

Annyiban segített, hogy nemcsak minket érintett hátrányosan ez a kezdeményezés, hanem nagyon sok másfajta családot is, és ez talán segített abban, hogy támogatót találtunk olyanok körében, akik ugyanebben a csónakban eveznek. És furamód támogatókra leltünk azok körében is, akik „igennel” szavaztak volna, tehát úgymond hagyományos családban élnek, viszont látták maguk körül, hogy nemcsak ez a családmodell létezik, hanem igenis vannak egyszülős családok, nagyszülők nevelte gyerekek, és úgy általában azt is látták, hogy nagyon sokszínű itt nálunk ez a családpaletta.Úgyhogy, igen, valamilyen szinten talán reménykeltő is volt az, hogy ezeket a családokat mégsem zárhatják ki teljesen a család fogalmából, és akkor talán a mi helyzetünk sem lesz rosszabb – bár, ugye, jogilag akkor sem változott volna semmi, ha a referendum sikeres lesz.

Igen, de ennek ellenére is – ugye – maga a kampányretorika nagyon hamis módon a homoszexualitás körül szeretett volna kialakulni. Ennek ellenszegült sikeresen a bojkott-mozgalom. Te hogy érzékelted, ez kinek a sikere volt végül is, kik kapcsolódtak bele ebbe az általános ellenszegülésbe?

Ez szerintem az a réteg volt, amely rájött arra: azzal, hogy a „házastársak” kifejezést nőre és férfira váltják, attól még senkinek semmivel nem lesz több és jobb az élete. Aztán meg ott vannak azok, akik belátták, hogy azt a sokféle családot nem lehet letagadni, lehazudni, és igen, ott vannak a melegek, akiknek a helyzetét valamilyen szinten rendezni kellene, nemhogy visszaszorítani, még jobban korlátozni a jogaik előremenetelét azzal, hogy megtiltjuk azt, hogy valaha is lehetőségük legyen a házasságra.

Ugyanakkor nagyon sokan támogatták a bojkottot azok közül is, akiknek egyszerűen elegük van a politikai rendszerből, az egyházak beleszólásából az életünkbe – tehát, nem feltétlenül azért, mert támogatták volna a másféle családokat, hanem mert egyszerűen elegük lett a sok hülyeségből.

Jó-e az, hogy az elmúlt hetekben a hazai társadalom ennyire egyértelműen, élesen heterókra és melegekre, esetleg melegpártiakra oszlott? Persze, előkerültek fontos társadalmi témák, de erőteljes a tudatlanság, és emiatt valahogy a lényeges információk sem hangzottak el a népszavazást megelőzően sem a családról, sem pedig a meleg társadalom hétköznapi gondjairól. Mit kezdhetünk hát ezekkel az éles törésvonalakkal a továbbiakban, honnan lehetne folytatni ezt a közvitát?

Valóban két tábor különült el nagyon élesen, mindkettő vehemensen csak a saját igazát védte, megpróbálta mindenféle módon érvényesíteni. És ezáltal valahogy elveszlődött a lényeg, nem beszéltünk arról, hogy kik is azok a melegek vagy azok a családok, amelyek másképp, nem hagyományos modell szerint élnek. Nagyon rátámadtak azokra, akik akár ezeket a családokat védték vagy netán elítélték a kezdeményezést. De ugyanúgy, a másik pártra viszont homofóbot kiáltottak, nem hallgattuk meg őket, hogy mit is akarnak igazából. Mert voltak olyanok, akik nem azt a gondolatmenetet követték, amit a Koalíció a Családért diktált, hanem egyszerűen olyan félelmek élnek még mindig az emberekben, amelyek nem megalapozottak, de nem is tudták lebontani ezeket, mert életükben soha nem találkoztak egy meleggel. Pontosabban: nem tudják azt, hogy találkoztak már meleggel, nem tudják, hogy családi körükben, kollégáik között vannak melegek, csupán nem vállalják fel. Persze, ez nekünk, melegeknek is a feladatunk, hogy próbáljuk valamikor megmutatni magunkat és azt, hogy mi ugyanolyan hétköznapi emberek vagyunk, mint mindenki más.

Ehhez azonban mentalitásváltás szükséges. Te milyen távlatban látod azt, hogy itthon kialakul egy valamilyenfajta elfogadás, – csúnya szóval élve – tolerancia, ami a meleg társadalmat illeti?

Ez a felvetés kettős érzést vált ki belőlem, mert úgy érzem, valamilyen szinten csak elindult egy párbeszéd, vagy legalábbis felvetették egyáltalán a témát a médiában, ami által az emberek egyáltalán hallanak rólunk, szembesülnek a minket érintő dolgokkal, nem csak eldugdossuk ezeket.

Másfelől viszont azt látom, hogy egyre erősebb a szélsőséges erők, pártok előtérbe kerülése, és itt nem feltétlenül Romániára gondolok, hanem ez európai vagy akár világszinten is érvényes. Úgyhogy, végül nem tudom megállapítani azt, hogy elindult-e ténylegesen ez a párbeszéd, a tolerancia irányába fogunk haladni, vagy inkább megerősödik ez a szélsőséges diskurzus.

Egyetért-e azzal, hogy a meleg párok – a tervezet szerint – nem fogadhatnak örökbe gyermeket? „Nem tudom, mitől jobb az, ha például egy intézetben felnövő gyereknek – társaival együtt – három-négy nevelőnője van, vagy a másikat egyedül neveli egy anyuka vagy apuka, mint ha két nő vagy két férfi nevelné őket otthon, szülőként” – vélte csíkszeredai férfi megkérdezettünk. Szerinte sokkal fontosabb, hogy a szülők mit tudnak nyújtani a gyereknek: megvan-e az otthoni harmónia, a biztonság, a családi boldogság. „Azokra a felvetésekre pedig, hogy de akkor milyen mintát fog követni a gyerek, nekem az a válaszom, hogy egy együtt élő és gyereket örökbe fogadni szándékozó azonos nemű pár elég nyitott és érett ahhoz, hogy fogadott gyerekével megértesse ezt az állapotot. És meggyőződésem, hogy azt is elmagyarázzák neki, miért van a barátainak anyukája és apukája, miközben neki csak egyikből kettő. Mert ők maguk tudják a legjobban: a másság nem választás vagy kényszerítés kérdése, így nevelt gyermekük szexuális orientáltságát sem a családi háttér fogja meghatározni” – tette hozzá. Brassói női megkérdezettünk felvetésünkre visszakérdezett, egyben rávilágítva a tervezet hiányosságaira is, és arra, hogy az nem vesz figyelembe minden lehetséges élethelyzetet: „És mi történik akkor, ha az illető gyerek az azonos nemű élettársi kapcsolat előtt született? Ha, mondjuk, az egyik partnernek már azelőtt gyereke született, mert ezt nem tiltja a törvény. Mi történik majd azzal a gyerekkel? Hány homoszexuális családból került ki az életbe egy „új” homoszexuális hajlamú gyerek, és hány homoszexuális gyermek származik hagyományos családból? És hány meg hány olyan gyermek él ebben az országban, aki gyakorlatilag szülő nélkül nő fel bármilyen okból, nagyon idős nagyszülei vigyáznak rá, mert a szülei külföldön dolgoznak. És hány gyermek nő fel őt bántalmazó környezetben, szétvált családban, vagy újraházasodott szüleivel? Tud ezekre a kérdésekre valaki válaszolni, és érdeklődött-e valaki az ő érzelemviláguk iránt? Arról, hogy kiegyensúlyozott gyerekek, kamaszok, felnőttek lesznek-e?” – firtatta érdeklődésünkre megkérdezettünk azokat a társadalmi kérdéseket, amelyekre szerinte még mindig nincs válasz. „Soha nem értettem, miért baj az, hogy azonos nemű párok örökbe vennének egy vagy több gyereket. A homoszexualitás nem egy ragályos betegség, nem egy öröklődő gén okozza, és nem valakibe belenevelhető érték. A homoszexualitásról jelenleg általánosságban úgy vélik, hogy genetikai, hormonális és környezeti hatások komplex összjátéka eredményezi, és nem az egyén maga választja ezt az irányt. Vannak személyek, akik ezt természetellenesnek nyilvánítják, miközben a modern világunkban is a gyerek kihordása, a szülés és a szoptatás természetességét az állatvilág hasonló tevékenységeihez hasonlítják. Akkor ebben a kérdésben miért hárítják el ugyanezt? A természetben, az állatvilágban is jelen van a homoszexualitás, ott pedig aztán tényleg nem tanulják senkitől, nem örökölték sehonnan, a természet része” – tette hozzá megkérdezettünk, aki korábban számtalan helyről dokumentálódott a témáról véleménye kialakításához. „A kicsi gyereknek nem számít, ha két anyuka vagy két apuka van az otthonában. Nekik az számít, hogy megértik őt, hogy mellette vannak, amikor leesik, és megvigasztalják, mesét mondanak nekik, játszanak velük. Ők azokhoz a személyekhez fognak bárhogy viszonyulni, azokat fogják családjuknak tekinteni, akik a felsorolt dolgokat biztosítják nekik. Mikor pedig a gyerek már abban a korban van, hogy kérdezősködni kezd, hogy miért két anya, vagy két apa van, azt jelenti, hogy már megérti a szexualitás alapelveit, és azt is meg lehet már magyarázni neki, mit jelentenek a szeretet különböző változatai” – vélekedett megkeresésünkre a brassói nő.

Bartha Réka összes cikk