„Megnőtt az érdeklődés irántam? Igen. Többet dolgozom azóta? Igen. De néhány gondolatomhoz ragaszkodom már a pályám kezdete óta, és ezek azok az útjelzőim, amelyek segítenek nekem az eligazodásban” – vallja a legismertebb romániai magyar színészek egyike, Molnár Levente, akit eddigi pályafutásáról, a kőszínház és film kapcsolatáról, és nyilván a Saul fiáról is kérdeztünk. Az interjú a MÁSKÉP-sorozatunk része.

Jól nézel ki. Már nem vagy olyan rettenetesen sovány, mint a Saul fia forgatásakor. Még a tavaly is nagyon vékony voltál, biztos megviselt a sok utazás: Cannes, L.A., London, L.A...

Hét kilót híztam vissza, de többet nem akarok, mert most jól érzem magam a bőrömben. Amikor itthon vagyok, szaladok reggelente. Ott a Monostor és Bükk közötti részen van egy nagyon jó hely. Tíz kilométer, ez az átlagos távom.Nagyon tudlak irigyelni, amikor hallom, hogy számodra 10-15 kiló vagy 10-15 kilométer nem jelent problémát.

Sok minden fejben dől el nálam: nem hasban, nem lábizomban, nem tüdőben. Sokan kérdezték, hogy mennyire volt nehéz lefogynom, amikor a Saul fiára készültem. Nos, nem a fogyás volt nehéz, nem a fizikai, testi vetülete a dolgoknak, hanem a mentális része. Eldönteni magamban, hogy én Ábrahám vagyok, egy auschwitzi zsidó a sok közül.

Ne kezdjük már az elején a Saul fiával, mert akkor nagyon nehéz dolgom lesz. Annyit írtak már róla, hogy nincs is ötletem, mit kérdezzek életednek erről a részéről.

Jó volt. Nagyon jó. Meg aztán egy kicsit terhes is volt a sok közszereplés. Szerencsére túléltem minden szinten. Most már vége van. Megyek tovább, dolgozom. Természetesen megnőtt az érdeklődés Molnár Levente, mint színész iránt, de ennek örülök, miért tagadjam.

Most nemrég avattak Kővárremete díszpolgárává. Tudom, hogy Nagybányán születtél, de miért éppen ennek a településnek a részéről kapod a második díszpolgári címed?

Édesanyám szülőfaluja, Sárosmagyarberkesz közigazgatásilag Kővárremete községhez tartozik. Én otthon vagyok ott (is). Persze apai ágon a gyimesi vonal jön be, mert édesapám sötétpataki. Apai nagyapám korán meghalt, édesapám mondhatni félárván nőtt fel, nagyanyámról is alig van pár emlékem. De gyerekkoromban még rendszeresen jártunk oda, akkor is amikor a nagyszüleim már nem éltek, mert nagyon sok rokonunk van ott. Szinte mindenki mindenkivel rokon. Viccet félretéve, az emberi kapcsolatok ott sokkal mélyebbek, mint amihez mi – akár itt Kolozsváron, akár Erdély bármelyik nagyobbacska városában – szoktunk. Ott nemcsak arról van szó, hogy mindenki ismer mindenkit, hanem arról is, hogy mindenki számon tart mindenkit. Volt egyszer egy nagyon érdekes élményem, egy filmforgatás alkalmával a Hidegségbe vetődtem. Mentem felfele az úton, és szembe jött velem egy idős néni, köszöntünk egymásnak, és én mentem volna tovább, de megállított, mert amint mondta, felismert. Sorolta, hogy a nézésem a kié, a járásom a kié, a hangom a kié, és seperc alatt megállapította, hogy melyik családból való vagyok, hogy én személy szerint ki vagyok, és nem is tévedett. Szóval innen, édesapám részéről van a gyimesi örökség. Gyimesi csángó. Ehhez adódik hozzá édesanyám részéről a máramarosi vonal: Kővár vidéke, Sárosmagyarberkesz, egy kicsi magyar közösséggel. Itt is mindenki mindenkinek a mindenkijét ismeri, alig 25 kilométernyire van Nagybányától, anyai nagyszüleim  ott éltek és dolgoztak, ezért oda sokkal gyakrabban jártunk, mint Erdély másik szegletébe, a Gyimesekbe. Nyári vakációim nagy részét ott töltöttem, ezért is mondom, hogy én Berkeszre hazamegyek. Meg azért mert a tanítóképző elvégzése után ott kezdtem és  végeztem pedagógusi pályafutásomat. Egy kerek éven át tanítottam a berkeszi magyar gyerekeket írni, olvasni, számolni. Nagyszerű év volt.Szeretném, ha többet mesélnél tanítóskodásodról. Nem tudlak elképzelni ebben a „szerepben”.

Nagyon egyszerű történet. De már most a kezdetek kezdetén tisztázzuk, gyerekkoromban sosem akartam színész lenni. Mármint az akkori pályaválasztási álmaim között nem szerepelt a színészi mesterség. Én hosszú éveken keresztül mozdonyvezető szerettem volna lenni. Már hetedikes voltam, és még mindig nem tettem le erről a szándékomról, pedig vészesen közeledett a nyolcadik osztály, amikor úgymond már olyan iskolába kellett volna felvételiznem, ahol elkezdődik a komoly felkészítés abba az irányba, amelyen aztán tovább kell haladni. Nos, szüleim nagyon ügyesen kicseleztek, máig sem tudom megmagyarázni magamnak, hogyan sikerült úgy alakítaniuk ezt a történetet, hogy részemről a legkisebb ellenállás nélkül, 14 évesen a tanítóképző diákjaként kezdtem a kilencedik osztályt. Persze ebben közrejátszott az is, hogy sokkal jobban vonzódtam a humán tantárgyakhoz. A matekkal, fizikával csak akkor foglalkoztam, ha kellett. Hiába mondogatta egyik akkori tanárom, hogy akár jó matekos is lehetnék, ha akarnék. Nem akartam. Meg aztán 1990 volt, egy új világ kezdete, amikor a szüleim valószínűleg úgy érezték, hogy egy olyan szakma felé kell irányítaniuk, amely biztos megélhetést jelent, és valamelyes társadalmi megbecsüléssel jár. Nem gondolkodtak rosszul, de nem tudhatták, hogy alig pár év alatt milyen körülmények közé kerül a tanügy. Ők azt szerették volna, ha olyan útra terelnek, amely iránt van hajlamom, egyébként mai napig szeretek gyerekekkel foglalkozni.

És te nem ellenkeztél. Elindultál a kijelölt úton.

Figyelj, tizennégy éves voltam. Mit tudtam én a világról? Azt se tudtam, hogy mit mivel esznek. Túl korán kell ezeket a döntéseket meghozni, szerintem. Még az egyetemválasztás is nagyon korainak tűnik nekem. 18 évesen, a hormonrobbanások kellős közepén meghozni egy olyan döntést, amely egész életedre kihat, nem tartom szerencsésnek. Ráadásul továbbra is el tudom képzelni, hogy egy fiatalembert minden százmilliószor jobban érdekel ebben az életkorban, mint az egyetemválasztás, és ez teljesen természetes. Más részein a világnak szinte intézményesítve van az érettségi utáni „lyukas év”. Pedig nem lyukas az, csak épp egy kis időt hagy a fiatalnak, hogy körülnézzen a nagyvilágban, esetleg munkát vállaljon, és közben gondolkodjék, hogy hogyan tovább. Sőt felnőttek esetében is lehetőség nyílik egy-egy ilyen megállásra, úgy nevezik, hogy „sabbatical leave”. Nálunk nincs ilyen. Hiányzik a kelet-európai oktatási és munkakultúrából. Pedig teljesen természetes az, hogy egy 14 vagy 18 éves kamasz még nem tudja, mit szeretne. Nos, az én helyzetemben ugyanígy történt. Alig kaptam kézhez a személyi igazolványomat, és már tanítóképzős diák voltam. De hála istennek jó helyre kerültem, kedves emlékeim is vannak az ott töltött évekről, nagyon sok mindenbe belevágtam a fejszémet: MADISZ-féle rendezvények szervezésétől elkezdve, népdalvetélkedőkön, szavalóversenyeken keresztül, bábelőadások létrehozásáig. De nehogy azt hidd, hogy ez a színészi vénámnak volt köszönhető. Vagy ha igen, csak nagyon kis mértékben. Elsősorban a szervező énem bontakozott ki ebben a periódusban. És nagyon sok év múlva, színészi életemnek egy válságos pillanatában fogott nagyon jól, hogy én ilyesmire is képes vagyok, és akkor kezdtem el a filmszakmában a kamera mögött is dolgozni: megalapítottam a Kokinót. Visszatérve Szatmárnémetire: zajlott az élet, és ez így volt jól. Aztán leérettségiztem, és friss diplomás tanítóként édesanyám szülőfalujában, Berkeszen kezdtem el pedagógusi pályafutásomat.

Micsoda szerencsés véletlen.

Nem a véletlen műve volt. Én akartam nagyon Berkeszt. Nem tudom, hogy manapság, hogyan működik ez a része a tanügyi rendszernek, de annak idején minden frissen végzett tanítót kihelyeztek egy bizonyos településre. El kellett menni a megyei tanfelügyelőségre, és akkor ott a tanulmányi eredményeket egybevetve a szabad állásokkal, mindenki megkapta a kinevezését. Ez egy olyan puzzle volt, amit nagyon élveztek rakosgatni anno a tanfelügyelőség alkalmazottai. Persze, egy megyeszékhelyi kinevezéshez sokkal jobb jegyre volt szükség, mint egy vidéki település tanítói állásához, ezért aztán mindenki megrökönyödött, amikor én jeleztem, hogy nem Nagybányán szeretnék tanítani, hanem Berkeszen. Még azt is el kellett játszanom, hogy a személyigazolványomba bepecsételtetett „flotant”-tal „bizonyítottam” hogy én berkeszi lakos vagyok, és ezért kérvényezem az odahelyezésemet. Aztán meglett a kinevezés, én pedig kihurcolkodtam Berkeszre.

Néhány évvel ezelőtt jártam Berkeszen, amikor odavalósi diákok jelentkeztek a Webkastély-vetélkedőre. És, ha jól emlékszem az akkori helyzetre, összevont osztály működött egyetlen tanító nénivel. Nehéz dolgod lehetett.

Voltak nehéz pillanatok is. Bár telve voltam lelkesedéssel és nagy elhatározásokkal, hamar rá kellett jönnöm, hogy a terveket a valósághoz kell méretezni. Az I-IV. összevont osztályos rendszerben óriási kompromisszumokat kell kötni. Képzeld el, hogy ott van a hatéves gyerek, aki még nemhogy írni nem tud, de akkor kell megtanítanod neki az íráshoz szükséges alapelemeket, vonalakat, hurkokat. Az sem árt, ha sikerül az érdeklődését felkelteni a dolog iránt, és a kíváncsiságát sem veszíti el közben. De ott van a negyedikes is, akinek már olyan szinten kell magyaráznod, hogy felkészülve kezdhesse az ötödik osztályt. Nem könnyű döntés ez azoknak a szülőknek, akik arra kényszerülnek, hogy ilyen iskolába írassák gyerekeiket, és jó volt tapasztalni, hogy sokan vállalták azt a plusz munkát, ami ilyenkor a szülőkre is hárul. Egyébként még tanítóképzős koromban elvittek valahova Szatmár mellé, hogy bemutassák, hogyan kell összevont osztályban a gyerekekkel foglalkozni. Úgy adták elő, hogy igazából ilyen helyzet a mai Romániában nincs is, DE… ha mégis előfordulna, akkor, íme, így kell azt csinálni. Ott azonban csak az első osztály volt összevonva a harmadikkal és a második a negyedikkel. Nos, a tanító néni, aki a bemutatót tartotta, felkészülve várt minket. A gyerekek táncoltak, énekeltek, versikéket mondtak, kézimunkáztak, tehát egy kirakat óra volt, nem túl sok gyakorlati haszonnal maradtam, ezért néhány év múlva, már diplomás tanítóként, magam kellett, hogy kidolgozzak egy túlélési stratégiát. Folyamatosan úgy éreztem, hogy soha nem fogom utolérni magam, hiszen a tanterv nem ehhez a szituációhoz volt idomítva, nekem egy óra alatt négy különböző tankönyvből kellett dolgoznom, egyik gyereket írni tanítottam, másokkal matekeztünk, megint másokkal a helyesírást gyakoroltuk, s mindezt egyszerre. A végén odajutottam, hogy tanítás után külön-külön foglalkoztam a gyerekekkel, és a szülőket is megkértem, hogy lehetőség szerint otthon is gyakoroljanak. Nélkülük nagyon nehéz lett volna. Így telt el a tanév.

Húsz éve már ennek, és száznyolcvan fokos fordulatot vett az életed, milyen emlékekkel maradtál abból az esztendőből?

A nehézségek ellenére, amikről az imént beszéltem, volt egy jó hangulata azoknak a napoknak. Főként az iskolán kívüli tevékenységek maradtak meg kimondottan kellemes, jóleső emlékként. Többek között valamiféle környezettudatos szemléletmódot próbáltam plántálni a gyerekekbe akkor, amikor ez a tematika még nem hipszterizálódott, nem volt divatja és keletje. Például megszerveztük a szülőkkel és a gyerekekkel azt, hogy kitakarítsuk a berkeszi patak medrét. De szerveztünk kirándulásokat is, bejártuk a környékbeli erdőket. Egy alkalommal Kolozsvárra is sikerült eljönni a gyerekekkel, megnéztük a botanikus kertet, Mátyás király szobrát, és fogalmam sem volt abban a pillanatban, amikor tanítványaimnak mutogattam Kolozsvár főterét, hogy alig egy-két év múlva már a mindennapi rutinom részévé válnak „a ló farkánál” megbeszélt találkák. 

Egyre érthetetlenebb számomra, hogy mikor, hogyan és miért következett be életedben a váltás, változás. Eszembe jut az a híres graffiti, hogy „állítsátok meg a világot, ki akarok szállni”. Mintha te is ezt tetted volna. Mi idézte elő a „kiszállást”?

Megmondom, hogy miért hagytam abba. Egy reggel azzal a felismeréssel ébredtem fel, hogy ez az állapot, amiben élek - iskola, gyerekek, kis közösség, mindenki ismer, szeretjük egymást, kirándulások, lusta vasárnapok - sosem fog megváltozni. Bármi jön ezután, természetes velejárója lesz a kialakult helyzetnek. Tehát: családot alapítok, feleségem lesz, gyerekeim, összejárunk a falubeli református pappal, én tovább tanítok, esetleg méhészkedek, szőlőt telepítek, stb. Ott volt a nyílegyenes sínpár, egy váltó nem volt rajta, láttam, hogy gond nélkül végig lehet menni a kijelölt úton. Megrémültem. A túl jó túl korán jött. Nekem, Molnár Leventének, tizenkilenc évesen nem ezekre a dolgokra volt szükségem. És azt hiszem, hogy nem tévedtem. Tizenöt-húsz év múlva ez a méhzümmögéses falusi csend és nyugalom lesz az, amire vágyom. De akkor, életemnek abban a pillanatában, nekem el kellett onnan mennem, ki kellett lépnem abból a helyzetből. Az a bizonyos pörgős énem, amelyikről beszéltem a szatmárnémeti évek kapcsán, fölébredt bennem. Azt nem is mondtam, hogy én már úgy kerültem Berkeszre, hogy törzskönyves dohányos voltam, sajnos, de ott letettem a cigarettát arra az évre, amíg tanítottam, amikor aztán a menni vágyás elkezdett motoszkálni bennem, előkerült ismét.

Szóval kivetted te is a „lyukas évedet”, és meg sem álltál Gyergyóig, ahol beálltál „aktornak”, holott azelőtt soha meg nem fordult a fejedben annak a gondolata, hogy te akár ebben a szakmában is jó lennél, nemcsak tanítónak vagy mozdonyvezetőnek.

Nevetsz, de ez a „gap year” nagyon hasznos, – a mozdonyvezetést amúgy bármikor szívesen kipróbálnám –, mert azalatt rengeteget tanulsz, no nem akadémikus értelemben vett tantárgyakat, hanem az élet iskoláját járod, akármilyen közhelyszerűen hangzik is ez, de így van: belemész a világba,  tapasztalsz, ütközöl, súrlódsz,  csiszolódsz, örülsz, simogatsz. És egy ilyen év után ESETLEG!!! mondhatod azt, készen állok a választásra. Nehogy azt hidd, hogy a nyugati világrészen azért létezik a gap year, mert hű de sok pénzük van az embereknek, nem. Meg lehet azt hátizsákból, szendvicsből is oldani. És az ember megy, felfedez, és azután hozza meg a döntést, hogy marad azon az úton, az út szélén,  vagy másik utat épít magának. Ilyen év volt számomra a „Figurás” esztendő. De utána is voltak pillanataim, amikor úgy éreztem, szükségem van arra, hogy benyomjam a kuplungot, és egy kis szusszanásnyi időt engedélyezzek magamnak. Valamikor a kétezres évek elején már itt Kolozsváron dolgoztam színészként, és a főiskolán is tanítottam, kialakult egyfajta rutin, délelőtt próba, aztán egyetem, este előadás, másnap ugyanez, harmadnap úgyszintén. Azon kaptam magam, hogy hónapok telnek el, és nekem minden időmet, energiámat beszippantja ez a két intézmény. Hopp – ráléptem a fékre –, lássuk csak, mi történik itt. Persze, jó dolog az, hogy megyünk, dolgozunk a színházban, foglalkozunk a diákokkal, minden dübörög, nagyon jó. És mégis valami nincs rendben. Mert nincs társasági életem, nem tudok időt szakítani a barátaimra, magamra. Rájöttem arra, hogy olyan szinten vagyok felcsavarodva erre a két „paszulykaróra”, hogy ismét az a veszély fenyeget, hogy beszűkül az életem. Persze volt anyagi vonzata is a dolognak, ami előkerült a figyelmesebb elemzéskor, mert olyan keveset fizettek az egyetemen, hogy kéthavi béremből, például, egy bugyit meg egy melltartót tudtam venni az akkori barátnőmnek, akinek éppen vetkőzős szerepe volt egy előadásban, és ezért fehérneműre költöttük kéthavi egyetemi honoráriumomat. Amikor elkészült ez a mérleg, egyértelművé vált számomra, hogy a saját érdekemben meg kell válnom az egyetemtől. Az eltelt évek alatt nem egyszer hívtak vissza, eddig nem mentem, de most úgy néz ki, hogy – teljesen megváltozott körülmények között – ismét tanítani fogok.

Térjünk vissza arra a pillanatra, amikor vetted a hátizsákodat, és elmentél Gyergyóba színésznek. Mindenféle előzmény nélkül.

Igen. Hacsak azt nem tekintem előzménynek, hogy Nagybányán a 4-es számú általános iskolában Miklósi Irén tanárnő irányítása alatt tanultunk be valamiféle színdarabot. Én Ülübülü voltam, egy űrlény, és édesanyám nagyon szép jelmezt varrt nekem, még a fényképezőgép dobozát is elrontottuk, hogy rászereljük a ruhámra. És ennyi. Aztán NAAAGY szünet. Amíg el nem olvastam egy  újsághirdetést, hogy a gyergyószentmiklósi Figura társulat színészeket keres, és főiskolai végzettség nélküli fiatalok is jelentkezhetnek. Ez nekem felkeltette az érdeklődésemet, elstoppoltam Gyergyóig, ott megvolt a felvételi, és az ottani emberek, Bocsárdi, Tibke (Szabó Tibor színész, a Figura  igazgatója 1996 és 2003 között – szerk. megj.) azt mondták, hogy jó, kell nekik ez a bolond ember. Hazajöttem a ruháimért, és visszatérve, „munkába álltam”. Az előzményekről faggattál. Nincs előzmény. Én ott és akkor első kézből tudtam meg, hogy mit jelent ez a mesterség, szakma, hivatás. Sok minden, amit előtte láttam, tapasztaltam esetleg, eltörpül, elszürkül ehhez képest. Ott egy olyan csapat volt ott, mint Boros Marika, Flórián Róbert Szabolcs alias Gebe, Blénessy Enikő, Tibke, Ernőke (Galló Ernő – szerk. megj.), aki akkor még középiskolás volt, de már akkor is benne volt az Atom Anti, Emőke (Szabadi Emőke – szerk. megj.) Csíkszeredából és még sorolhatnám. Borsos Levi (Borsos Levente, jelenleg a Kolozsvári Állami Magyar Színház műszaki igazgatója – szerk. megj.) is akkor éppen ott volt, meg a testvére, Attila. Nagyon jó csapat volt. Nem létezett olyan dolog, amiről azt mondta volna valaki, hogy meg kell csinálni, és mi ne csináltuk volna meg. Nem azért, mert muszáj volt nekünk, hanem mert mi is úgy éreztük, hogy meg akarjuk csinálni.

Említetted Bocsárdi László nevét, aki előtt vizsgáznod kellett úgymond, mielőtt felvettek a Figurához. Én azt hittem, hogy ekkor, ugye 1997-ről van szó, Bocsárdi már nem volt a Figuránál.

Nem volt már ott, valóban, de nem ment messzire, csak Sepsiszentgyörgyig. És még mindig nagyon rajta volt a lelke, szeme a gyergyói társulaton is. Úgy ment el, hogy egy felépített rendszert hagyott hátra: volt jelmeztár, díszleteink is voltak, fények, hang, műszaki kollégák.  Én 97-ben kerültem oda, ez már nem az úgynevezett hőskorszaka a Figurának, de mindenképpen meg kellett ütni a Bocsárdi-féle mércét. Árkosi Árpád és Gelu Badea rendezőkkel dolgoztam együtt, többek között, az ott töltött év alatt. A hangulat nagyon jó volt, a csapatszellem is remekül működött.

Ezek után döntöttél úgy, hogy okleveles színész akarsz lenni.

A felvételi például olyan volt, hogy négyen jöttünk a Figurától Kolozsvárra. És emlékszem, hogy csorogtunk lefele a Feleki úton, néztük a várost, és tudtuk, lehetetlen, hogy mind a négyünket felvegyenek az évfolyamra. Ennek ellenére nagyon vidáman és optimistán jöttünk, sok sikert kívántunk egymásnak, és belevágtunk. András és SzP (Hatházi András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze és Szilágyi Palkó Csaba, a BBTE Színház Karának tanára – szerk. megj.) tartott felkészítőt nekünk a felvételi előtt, aztán ők is lettek az évfolyamunk irányítói. Jobban mondva András volt az osztályvezetőnk és SzP az asszisztense. És láss csodát: mind a négyünket felvettek, Emőt, Enikőt, Gebét és engem. És még négy nagyon jó embert: Maneszes Istvánt, Sinkó Ferót, Vindis Andit és Tyukodi Szabit. Ez volt az évfolyam. Hatházi és SzP mellett Kötő Jóska bácsi, Albert Júlia, Katona Éva, András Lóri, Habala Péter, Incze Kati, Jakab Melinda, Visky András, Bodó A. Ottó, Palocsay Kisó Kata, Borsos Levente, B. Vass Éva, Ion Vartic, Bréda Ferenc is tanított minket. Gyergyónak egyébként lehetett volna az is a vége, hogy kipróbáltam, és akkor utána azt mondom rá, hogy NEM, köszönöm,  én másfelé keresem a boldogulást. De amit ott sikerült megélni, még inkább kíváncsivá és fogékonnyá tett a szakma iránt, tudni akartam, hogy mi tanulható meg belőle, mit tehetek még hozzá ahhoz, amit az egy év alatt tapasztaltam. És egy percet sem bántam meg abból a négy évből, amit az egyetemen töltöttem. Ott lüktetett bennünk, körülöttünk az igazi diákélet, a „színiákádémisták” élete. Pótolhatatlan élményt, tudást, tapasztalatot szereztünk a négy év alatt. Igazi műhely volt. A sok összetörés, feltámadás, bukás, öröm, földre rogyás, mosoly,heuréka, beletörődés, boldogság végül elvezetett minket a képzettség, a szakmai jártasság olyan szintjére, ahol a hivatásos színészet kezdődik. Így lett belőlem is „bárcás” színész. Aztán ismét kettőbe szakadtunk. Négyen maradtunk itt a Kolozsvári Színháznál, és négyen kimentek Kassára.

Négy színészt egy évfolyamról fölvenni az egyik legjobb erdélyi magyar társulathoz, nekem szinte hihetetlennek tűnik.

Hát az is volt. Tompa Gábor úgy gondolta, hogy szüksége van ránk, és fölvett minket: Vindis Andreát, Sinkó Ferót, Tyukodi Szabolcsot és engem. Mai napig megtisztelő. Tyuki aztán két év múlva átigazolt a komáromi Jókai Színházhoz, de mi hárman azóta is itt vagyunk Kolozsváron. Ez a tizenötödik év.

Lehet, hogy nem tűnik soknak de az biztos, hogy nem kevés. Akkor madarat lehetett volna fogatni velünk, annyira örültünk annak, hogy felvettek a Kolozsvári  Színház társulatába. Óriási dolog volt. Annak ellenére, hogy másodévesekként már elkezdtünk statisztálni különböző előadásokban, friss társulati tagokként még bennünk volt a remegés, ha Csiki Bandi bácsi, Panek Kati vagy Bíró József hozzánk szólt, vagy visszaköszönt nekünk Nagy Dezső , Bács Miklós vagy Boér Ferenc. Képzeld el, hogy zöldfülű diákként nézed az előadásokat, el vagy ájulva, hogy ezek a nagy színészek hogyan csinálnak meg egy-egy jelenetet, aztán felkerülsz te is a színpadra statisztaként, először fogod a bárdot vagy tartod a tálcát, de már mellettük állsz. Majd jön a következő lépés, lesz egy két vagy három mondatos szereped, és azt úgy kell előadnod, hogy ki ne lógjál az összképből, hisz te is közéjük tartozol. Hihetetlennek tűnt. Végtelenül tehetséges emberek közé kerültem, rengeteget lehetett “lopni” tőlük. Ja, és akkor még főiskolás voltam, amikor Vlad Mugurnak az Így van, ha így tetszik-jében statisztáltam. Be kellett „épülni” a közönségbe. De ez lehetőséget teremtett arra, hogy végigüljem a teljes próbafolyamatot, lássam őt munka közben.

Szerinted mi a különbség egy  „kőszínházas” színész és egy filmszínész között? Mit kell másképp csinálni? Azt láttam a cévédben, hogy már főiskolás korodban kipróbáltad a kamerát is.

Szerintem a két dolgot nem kell elválasztani: a színész az színész, és kész. A film egyébként már a kezdetek kezdetén itt volt körülöttem, körülöttünk. 98-ban, amikor a főiskolára kerültem, akkor forgatta Tompa Gábor a Kínai védelmet. Emlékszem, hogy alig kezdtük el az évet, és mindenféle furcsa emberekbe botlottunk lépten-nyomon a színházban, az egyetemen, akik lehetetlenül voltak felöltözve, mi csak kapkodtuk a fejünket, aztán kiderült, hogy filmforgatás van, azok a csodabogarak pedig statiszták, színészek. Negyedévesekként kimentünk Györgyfalvára, mert ott rendezték meg a Filmtett-tábort, mi pedig mindenféle rövidfilmben vállaltunk szerepet. Talán harmadévesek voltunk, amikor lejött Bukarestből Florin Mihăilescu, aki gyorstalpalókat tartott nekünk a filmszakmából. Olyan dolgokat hallottunk, amelyek az abszolút újdonság erejével hatottak. Első két kisfilmünket Hatházi Andrással csináltuk, az Antigonét és a Tetemrehívást. Persze, hogy vonzott a filmezés.

Abban lehet, hogy igazad van, hogy nem könnyű egyszerre filmben és színpadon is ugyanannyira érvényesen jelen lenni. A filmben az „eszköztelenség” az, ami hitelessé formálja a karaktert. Gondolj arra, hogy ha a színház nézőterén ülsz, szinte mindegy, hogy nagytermi vagy stúdió előadásról van szó, mindegy, hogy az első vagy az utolsó sorba szól a helyed, te nézőként mindig „ nagy- vagy kistotált” fogadsz be (filmes szakkifejezés,  a totál vagy távoli kép bármilyen távolságban, de mindig teljes alakot, alakokat ábrázol azok környezetével együtt – szerk. megj.). A filmben a totálok aránya kisebb. A szereplő arca sokszor annyira közel kerül hozzád, hogy annak a legkisebb rezdülése elárulja, ha valami nincs rendben az alakítással. De ez csak az egyik különbség a „deszka” és a „kamera” között.

Mikor kezdtél el komolyabban foglalkozni a szakmádnak a filmes részével?

Nekem hosszú ideig csak a színházról szólt az életem. De az a bizonyos szervező énem, amiről már meséltem a középiskolai évek kapcsán, nem hagyott nyugodni. Már a főiskolás évek alatt javasoltam a kollegáknak, hogy hozzunk létre egy csoportot, a saját érdekünkben, hogy mindenkinek az adatai legyenek egy helyen. Ha filmszínészt keresnek, akkor legyen már egy kész adatbázis. Aztán több kisebb-nagyobb megbízatás után jött az első nagyjátékfilm, amelyben casting igazgató voltam. Marian Crișannak a Morgenjét csináltuk, de egy kis homokszem került a gépezetbe, és elakadtak dolgok. A színház azt mondta, hogy nem, ez nem működik, a gyártásvezető vonogatta a vállát, a forgatásnak folytatódnia kellett… egyszóval helyzet volt. Végül megoldódott minden, de nekem benyújtották a piros lapot: emiatt az eset miatt volt egy évadom, amikor a szó szoros értelmében guggoltatva voltam, nem játszhattam. Először félvállról vettem a dolgokat, Oké, mondtam, mi van most? November? Pár hónap, és túl leszünk az egészen. December, január eltelt valahogy, de februárra már kikészültem. Önértékelési problémáim lettek. Nem dolgozom, mert nem érdemlem meg a munkát, mert biztos nem vagyok elég jó színész, elég jó ember – ilyen és ehhez hasonló gondolatok emésztettek. Évad végére teljesen padlón voltam. Rendben, köszönöm szépen, hát akkor ennyi volt – egyszóval KOMOLYAN azt fontolgattam, hogy továbbállok. Vagy megválok a szakmától is, vagy keresek egy másik társulatot. Aztán egyiket sem tettem. Maradtam, és ez jó döntés volt. Kutyaharapást szőrével alapon. Ha akkor elmegyek, máig hordoznám magamban, meg nem oldottan, azokat a sebeket. A meg nem értett művész összes ismertetőjével. Azóta tehát hivatalosan is bevonult a film az életembe. Ennek köszönhető az is, hogy sem a lelkemet vagy az idegrendszeremet nem vagyok hajlandó olyan szinten feldobni, hogy az még egyszer akkorákat roncsolódjon, mint akkor történt. Nagyon nagy mélységeket jártam meg, és a családomnak, barátaimnak köszönhetem, hogy sikerült lábra állnom.

A Morgen volt tehát a fordulópont, itt játszottál is, és casting igazgató is voltál, azaz a szereplőválogatásért feleltél. De még nagyon sokféle feladatot látsz el: helyszíneket keresel forgatásokhoz, betanítasz színészeket, képviselsz színészeket, azaz te vagy az ügynökük, és mindeközben jómagad is színész vagy, neked is van saját ügynököd, filmszerepeket vállalsz, és a kőszínházban is fellépsz.

Nem olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik, nem kell elszörnyedni. Nem elvesznek egymástól ezek a dolgok, hanem az egyikből következik a másik, az egyik tudatosítja a másikat, az egyik energiát ad a másiknak, szóval egyfajta organikus egyensúlyban vannak a dolgaim. És mindegyiket odaadással csinálom, és szeretem külön-külön is mindegyiket csinálni. Ráadásul határozottan úgy érzem, hogy jót is tesz nekem, jobban osztom be az időmet, jobban értékelem az időmet, a próbán eltöltött időt, a forgatási időt, a gyártási időt. És ami nagyon fontos, tudok, képes vagyok Ott Lenni, ahol éppen dolgom van, és nem foglalkozom a többi kiscsilliónyi teendővel, ami a háttérben fut.

És  akkor ott van az eddigi legnagyobb projekted, a Saul fia, amiről a legnehezebb kérdezni, de megkerülhetetlen. Olyan, mint az időszámításunk előtt vagy után kifejezés.

Ez így van. Nekem is nehéz újat mondani róla, de valóban fontos történetről van szó, ami a lehető legszokványosabb módon kezdődött: csöngött a telefonom, kértek tőlem fotókat, aztán videófelvételt, aztán találkozást. A beszélgetés meg a próba után úgy döntött a csapat, hogy megfelelek a szerepnek. A forgatás maga elég megterhelő volt. Az Auschwitz-téma amúgy is eléggé súlyos, megüti az embert. Torkon ragadja, de azokból az érzelmekből, amelyek ilyenkor hatalmukba kerítenek, nem lehet építkezni. Nagyon hasznos találkozás volt ez, rengeteg szempontból: nagyon jó volt dolgozni Nemes László rendezővel, Erdély Mátyás operatőrrel. A stáb mindegyik tagjával. A  forgatáson már egy éve túl voltunk, amikor aztán bekövetkezett a „tűzijáték”. És nem kis pukkanás volt, hanem kitartott Cannes-tól az Oscarig.

Sokáig és sokszor ünnepeltek  azóta idehaza. Most is rengeteg helyre hívnak, és te  szerényen és kedvesen fogadod a gratulációkat, kitüntetéseket, megjelensz az eseményeken, két-három nyelven szimultán mondod a mondanivalódat, meghajolsz, ha tapsolnak, átveszed a diplomát, stb. Legeslegbelül hogyan éled meg ezt? Nem nehéz, nem terhes számodra?

Én döntöttem el életemnek egy adott pontján, hogy színész szeretnék lenni. Amikor ezt a döntést meghoztam, akkor egyedül, a saját felelősségemre döntöttem így, de mind a mai napig csakis mások segítségével lehetek az, amit természetesen, a legjobb képességeim szerint próbálok viszonozni. A hivatásommal, munkámmal kapcsolatos döntéseket ma is, holnap is magamnak kell meghoznom és magam vállalok értük felelősséget. Hogy esik egy színésznek a taps, az elismerés? Jól. Terhes-e a túlzott ünneplés?  Néha igen, de ez is a szakmával jár. Megnőtt az érdeklődés irántam? Igen. Többet dolgozom azóta? Igen. De néhány gondolatomhoz ragaszkodom már a pályám kezdete óta, és ezek azok az útjelzőim, amelyek segítenek nekem az eligazodásban. Nem fogok, mert nem akarok olyan projektekben részt venni, amelyekről úgy érzem, hogy a magam részéről nem tudok semmivel hozzájárulni. És ez nem azért van így, mert „megnőtt a májam”. Eddig sem vállaltam olyan projektet, amelyhez úgy éreztem, hogy nem tudok többletértéket hozzáadni. Ettől nem szeretnék eltekinteni ezután sem. Nem ez a legegyszerűbb út, de eddig működött.