Legalábbis a szelleme, ezt idézi ugyanis a budapesti Vígszínház A diktátor című előadása, amellyel részt vett az Európai Színházi Unió fesztiválján. Chaplin nem sejthette, hogy a nagyon is konkrét diktatúrákat kifigurázó, de ma is aktuális filmjéhez kitalált országnév, a „Tománia” mennyire telibe talál majd, amikor egy erdélyi színpadon hangzik majd el szinte nyolc évtizeddel később.

A diktátor (The Great Dictator) Charlie Chaplin első hangosfilmje, amely „Ausztíria” lerohanásáig követi a Hitlerről mintázott diktátor, Adenoid Hynkel uralkodását, egy vígjátéki elemmel megfordítva a történelem kerekét. Az 1940-ben készült film nem csak bátor – konkrétan utal a korabeli Európát uraló politikusokra és Ausztria alig két évvel korábban történt Németországhoz csatolására, az Anschlussra, volt, ahol nem is vetíthették –, hanem látnoki erejű: a koncentrációs táborok borzalmait idézi, pedig ezekről Chaplin a film készítésekor még nem tudott. Ha tudott volna, nyilatkozata szerint nem készíti el a filmet, „nem fogja tréfára a nácik gyilkos őrületét.”A film zseniális alapötlete, hogy Charlie Chaplin két karaktert játszik benne: a keménykalapos Csavargót és Hynkelt (Hitlert), ezzel mintegy megbosszulva azt, hogy a náci diktátor „ellopta” az ikonikus Chaplin-bajuszt. Az ötlet egyébként Chaplin jóbarátjától, Sir Alexander Korda (Korda Sándor) magyar származású filmrendezőtől, producertől származik. Chaplin története szerint Tománia diktátora, Hynkel világuralomra tör, miközben országában egyre rosszabb a közhangulat, az első világháborúból amnéziásan hazatérő Csavargó nem tudja már zavartalanul üzemeltetni borbélyüzletét a gettóban. Hynkel és a borbély hasonlósága miatt adja magát a csavar: kettőjüket összetévesztik, és az Ausztíriát lerohanó Hynkel győzelmi beszéde helyett elhangzik a filmtörténet egyik legemlékezetesebb és leghumanistább monológja, amelyben nem is a Csavargó, hanem maga Charlie Chaplin szól a diktatúra és a háború ellen.

A budapesti Vígszínház adaptációja varázslatos, nagyszabású, amelyben a közönség hol a szópoénok, hol a találó zene, hol a színészi bravúr miatt érez tapsolhatnékot, nem távolodik el az előadástól már csak azért sem, mert folyton kiszólnak hozzá, szerepet osztanak rá, így hol ’30-as évekbeli kabaréban ül, hol a diktátor szónoklatát hallgató tömegben. Van benne pirotechnika, bohóctréfa, akrobatika – ha végignézzük a színlapot, egész sor technikai segítőt, munkatársat látunk – miközben a cirkuszi mutatvány mögött ott a társadalomnak tartott tükör. A nevetés elcsendesül az előadás végére.

Eszenyi Enikő rendező régóta dédelgetett ötletet valósított meg a 2018-as bemutatóval, mint mondta a kolozsvári közönségtalálkozón, sokat kellett várnia arra, hogy a kettős főszerep eljátszására alkalmas színésszel találkozzon, akit végül Ifj. Vidnyászky Attila személyében talált meg, de a színrevitelhez szükséges engedély megszerzésére is, amit három-négy évnyi, minden részletre kitérő egyeztetés után kapott meg a Chaplin családtól, Magyarországon először.

A színpadi változatot Vecsei H. Miklós írta, ezt Eszenyi Enikő rendező és Vörös Róbert dramaturg öntötte végső formába. Az előadás lazán követi a film történetét, benne számos olyan utalással, amit a magyarországi közéleti diskurzust követők felismerhetnek. Van olyan jelenet, ami máshová került, és olyan is, amit az előadáshoz találtak ki, emellett felhasználtak hozzá szkeccseket, táncokat, dalokat Chaplin teljes életművéből. Bár A diktátor hangosfilm, Chaplin lételeme a némafilm, ennek megfelelően a burleszkre jellemző zenés gegeket idéző jelenetek is bőven vannak az előadásban. Az egyik jelenet, ami például bővítés a filmhez képest, az Napaloni (Mussolini fantázianeve) olaszos hangzású halandzsabeszéde, ami sziporkázó improvizációnak tűnik – felirat nem is volt hozzá – de mint kiderült, ezt is Vecsei H. Miklós írta, és pontosan ki volt dolgozva.Eszenyi Enikő szerint komoly csapatmunkára volt szükség egy ilyen pontos előadás létrehozásához, és a siker annak köszönhető, hogy a Vígszínházban rendkívül tehetséges, sok mindenhez – zenéhez, íráshoz –értő fiatal színészgeneráció dolgozik, akik jól együtt tudnak működni a társulat idősebb tagjaival is. Elárulta, hogy színházigazgatóként az az álma, hogy a Vígszínháznak saját zenekara legyen, ennek a magja már A diktátorban is bemutatkozott.

Mint megtudtuk, a kolozsvári előadást megelőzően hosszan próbált a társulat, Eszenyi Enikő szerint úgy érezték, mintha ismét bemutatóra készülnének, mert Kolozsváron játszani mindig különleges élmény a társulatnak. Ezt megerősítette a Borbély szerelmét, Hannát alakító Szilágyi Csenge is, aki elárulta, izgult, mert sokat jelent neki ezen a színpadon fellépni, szülővárosához, Nagyváradhoz közel. A Vígszínház egyébként régi partnere a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, rendszeresen cserélnek előadásokat, és Eszenyi Enikő nemrég rendezőként is dolgozott a kolozsvári színészekkel a Lulu című előadáson.