Ha Silviu Purcărete Oidipusz című előadása film lenne, valószínűleg egysnittes lenne, vágás nélkül. A nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház kolozsvári vendégszereplése kidolgozottságával – öt éve játsszák – és folyamszerűségével nyűgözött le, még ha első látásra nem is annyira „közönségbarát” és letaglózó, mint Purcărete talán leghíresebb szebeni produkciója, a több mint egy évtizede futó Faust.

A szebeni társulat az Európai Színházi Unió fesztiváljának meghívására érkezett Kolozsvárra. Az Oidipuszt Szophoklész thébai tragédiái közül kettőből gyúrták össze, az Oidipusz királyból és az Oidipusz Kolónoszban címűből, Constantin Georgescu, Simona Georgescu és Theodor Georgescu román fordítása alapján, amely a címben is visszatért az eredeti görögre jobban emlékeztető Oidipuszra a közkeletű Ödipusz helyett. A „visszatérni a gyökerekhez” gesztus a rendezői koncepcióban is tetten érhető, ami az egyetemesen emberit keresi a sors elkerülhetetlenségét firtató tragédiában, nem erőlteti túl a kortárs párhuzamokat, még akkor sem, ha a jelmezek és a teljes összeomlást jelző vetített képsorok közelebb is állnak hozzánk, mint Szophoklész korához.Oidipusszal öregen és vakon találkozunk Kolónoszban, ahová Thébából menekül, miután fiai elüldözik őt, a tisztátalan királyt, aki – tudtán kívül ugyan – de megölte apját és lefeküdt az anyjával. Ezután visszaugrunk az időben, és következik a „nyomozás”: a még ereje teljében levő király gyanút fog, hogy a „tisztátalan”, aki miatt Thébát pusztulás fenyegeti, talán valóban ő maga, ahogy a vak jós mondja. Miután szörnyű sejtése beigazolódik, büntetésből megvakítja saját magát. A történet hátralevő része kevésbé van benne a köztudatban: a száműzött Oidipusz az athéni királytól, Thészeusztól kér segítséget, közben pedig mégis hazahívnák Thébába, mert egy újabb jóslat szerint a város, ahová eltemetik, legyőzhetetlen lesz. Oidipusz azonban nem hajlandó hazatérni üldözőihez, sőt megátkozza az őt felkereső fiát, majd meghal, és egyszerűen eltűnik. Mintha az istenek, akik korábban büntettek, amiért az emberek furfanggal próbálták elkerülni a sorsukat, most ajándékoznának: megengedik Oidipusznak, hogy nyoma vesszen, és testét ne használhassa az utókor.

Purcărete, amint az előadás utáni közönségtalálkozón elmondta, sok mindent nem értett Szophoklész szövegeiből, ezért úgy döntött, hogy a kétségeit állítja színpadra. Az előadásban nem csak Oidipusz karaktere elgondolkodtató – aki az apagyilkosság és a vérfertőzés mélységéből végül mégis erkölcsi magasságokba emelkedik, istenek kivételezettje lesz, annak ellenére, hogy annyira azért nem nagyvonalú, hogy megbocsásson haszonleső fiainak, inkább elátkozza őket –, hanem Oidipusz „összevont” anyja, felesége és lánya, az Ofelia Popii alakította Jokaszté/Antigoné. Ofelia Popii elárulta, hogy mikor először olvasta a szövegkönyvet, titokban mindkét szerepre vágyott, így nagyon örült, hogy Purcărete is egy karakternek látta a két különböző korú nőt.Silviu Purcărete Dragoș Buhagiar díszlet- és jelmeztervezővel és Vasile Șirli zeneszerzővel dolgozott most is, ahogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkcióiban is. Az összhang nyilvánvaló: a szöveg, a mozgás, a hangeffektusok kiegészítetik egymást, aminek oka Dragoș Buhagiar szerint az, hogy „ha okos vagy”, az alkotócsapat tagjaként hagyod, hogy Silviu Purcărete vezessen, mert remekül játszik a rendelkezésére álló vizuális és hangi eszközökkel. Ha volt is némi szándékos szerénység, tisztelgés a rendező jelenlétében elhangzott mondatban – a jelmeztervező a közönségtalálkozón beszélt erről – az tény, hogy semmi sem lógott ki az összképből.Bár nem a kamera mozog a díszletben, hanem a díszlet mozog a néző fix nézőpontjához képest – szereplők úsznak be a képbe, szemünk előtt szűkül-tágul a tér, az előtérről a háttérre vált az élesség – a hatás filmszerű, amire a súlyos mondatoknál, felismeréseknél, érzelmeknél felhangzó baljós zene vagy hanghatás is rásegít. Mindeközben az előadás nem törekszik realizmusra, lazán játszik a színház szimbolikus jelentésformáló eszközeivel: Oidipusz súlyosbodó bűntudata a nyakára hágó torzszülöttként ölt testet, a múlt egyetlen megbízható tanúját, a pásztort pedig üres subája ütlegelésével bírják vallomásra. A folyamatos, „vágás nélküli” mozgás kifinomult, de mégis egyszerű, akárcsak a szűk – a fehértől a szürkén át a barnáig terjedő – színpaletta, amelyből csak jelzésszerűen villan ki néha valami rikitó, mint a vér, amelyben Oidipusz fia, Polüneikész bokáig jár.