Október 8-án lesz 145 éve, hogy a 20. század egyik legnagyobb formátumú politikusa megszületett. Erdélyi volt, és Bethlen Istvánnak hívták. Ettől függetlenül, a „Teleki-fészekben”, Gernyeszegen látott napvilágot, mivel édesanyja Teleki leány volt. Az első világháború és az azt követő periódus erős embert kívánt. Ő az volt.

Munkásságát Romsics Ignác történész elemezte elsőként, és nem állt meg az első Bethlennél, hiszen a második világháború idején egy újabb Bethlen próbálta megmenteni Erdélyt. Bethlentől Bethlenig tartott tehát a beszélgetés Romsics Ignác történésszel.

Az idei könyvhéten jelent meg Bethlen Istvántól írott könyvének új, immár negyedik magyar kiadása. Mikor és miért kezdett el foglalkozni ezzel a tragikus sorsú, Erdélyből származó nagy magyar politikussal?

A történet gyökerei visszanyúlnak az 1970-es évek végére. Miután 1977-ben az MTA Történettudományi Intézetébe kerültem, azt a feladatot kaptam, hogy írjak egy ismeretterjesztő jellegű könyvet az 1920-as évekről, vagyis az ún. bethleni konszolidációról. Ennek 1979-es munkahelyi vitáján éles bírálatokat kaptam. A korszak idősebb és akkor tekintélyes kutatói, akik azóta egy kivétellel valamennyien meghaltak, több dolgot kifogásoltak: Trianon következményeinek „túldramatizálását”, a korszak szociálpolitikai és kulturális teljesítményének a „túlértékelését”, a rendszer fasiszta és diktatórikus jellegének a tagadását, és persze a főszereplő, Bethlen István „idealizálását”. A könyv némi „kozmetikázás” után 1982-ben Ellenforradalom és konszolidáció címmel ennek ellenére megjelent, s ha az akkori Magyarországon nem is, a nyugati emigráció köreiben nagyon jó visszhangot váltott ki. Borbándi Gyula például hosszasan méltatta a Szabad Európa Rádióban. Magyarországon azok fogadták elismeréssel, akik a formálódó ellenzék népi-nemzeti szárnyához tartoztak. Például Jeszenszky Géza és Kiss Gy. Csaba. No meg a háttérbe szorított nagy öregek közé tartozó Benda Kálmán és Kosáry Domokos. Ezek az elismerések nekem, a huszonéves kezdő kutatónak akkor nagyon sokat jelentettek. De hálás vagyok munkahelyi vezetőmnek, Ránki Györgynek is, aki ugyan szintén bírálóim közé tartozott, ám volt annyira liberális és toleráns, hogy a vitát követően semmiféle retorzióban nem részesített, viszont megbízott azzal, hogy írjak egy alapos biográfiát a vitatott korszak vitatott főszereplőjéről: Bethlen Istvánról.

Életem következő tíz évében elsősorban ezzel foglalkoztam. Többször megfordultam Erdélyben, elsősorban Kolozsváron és Marosvásárhelyen, ahol könyvtári és levéltári kutatásokat folytattam, valamint Gernyeszegen, ahol Bethlen született, és Mezősámsondon, ahol 1918-ig élt. De jártam Sepsiszentgyörgyön és másutt is, hogy találkozzam olyan emberekkel, akik közelről ismerték. Különböző ösztöndíjakkal eljutottam a bécsi, bonni, párizsi és londoni közgyűjteményekbe is, amelyekben ugyancsak fontos anyagokat találtam. A Magyarországról küldött követjelentések sok olyan információt tartalmaznak, amelyekről az újságok hallgattak. (Ez egyébként ma is így van.) Persze legfontosabbak mégis csak a magyarországi levéltárak és könyvtárak voltak, amelyekben sok-sok napot töltöttem cédulázással. Az a fiatalok körében ma divatos módszer, hogy mindent lefényképeznek, akkor még nem létezett. Fénymásolatot már lehetett készíttetni, ám az akkori fizetésemhez képest, ez elég sokba került. Úgyhogy maradt az ősrégi módszer, ami nagyon időigényes volt, viszont hasznos és praktikus. Hasznos azért, mert a cédulázás közben jól át lehetett gondolni egy-egy dokumentum értelmét és jelentőségét, és praktikus, mert az írás fázisára készülve a cédulákat tetszőleges sorrendbe lehetett helyezni, s ezt bármikor meg lehetett változtatni.

A kézirat végére, amely valóban kézirat volt, mert nem írógéppel, hanem kézzel írtam, 1989 augusztusában tettem pontot. Ekkor már hónapok óta tartott az a nagyjelentőségű folyamat, amelyet ma rendszerváltásnak, rendszerváltozásnak vagy rendszerváltoztatásnak hívunk, és két hónappal voltunk a köztársaság kikiáltása előtt. Úgyhogy mire a munkám 1991 karácsonyára megjelent, már a szabad és demokratikus berendezkedésű Magyarországon éltünk. Sohasem fogjuk megtudni, milyen lett volna a könyv fogadtatása, ha tovább tart az államszocializmus kora. Az új helyzetben viszont egyöntetű elismerés övezte. Itthon is és a külföldi szaksajtóban is. Méltatói közül csak egyet emelek ki, a mindenki által ismert John Lukácsot. John Lukács nem szokott könyvismertetéseket írni, erről viszont, anélkül, hogy ismertük volna egymást, írt: angolul is és magyarul is.

Utalt rá, hogy Bethlen István Erdélyben, Gernyeszegen született, s hogy Mezősámsondon élt és gazdálkodott. S ehhez hozzátehetjük: politikai pályáját a marosvásárhelyi megyeházán kezdte, s a budapesti parlamentbe az egyik maros-tordai kerület képviselőjeként került 1901-ben. Őseihez hasonlóan ezer szállal kötődött tehát Erdélyhez. Vajon sejtette-e, hogy szülőföldje valaha is Romániához fog kerülni, s ha igen, mi volt erre a válasza?

Nemcsak sejtette, hanem oly mértékben érzékelte a fenyegető veszélyt, hogy 1918 előtti politikai tevékenysége lényegében másról sem szólt, mint ennek a tudatosításáról és a prevenció eszközeinek kereséséről. Ezért helyeselte az 1907-es Apponyi-féle népiskolai törvényt, amely ismeretes módon a magyar nyelv megfelelő óraszámban történő tanításához kapcsolta az állami szubvenciót, és ezért kötötte volna a választójog kiterjesztését a magyar nyelv ismeretéhez. Legfontosabb törekvése azonban nem ez, hanem a Székelyföld és Szilágyság közötti vegyes lakosságú terület, az ún. Mezőség etnikai arányainak a megváltoztatása volt a magyarság javára. Ennek érdekében arra vállalkozó alföldi és székelyföldi szegényparasztokat kívánt állami akció keretében és jelentős állami támogatással oda telepíteni. Nyilvánvaló, hogy miért: azért, hogyha üt az óra, akkor az etnikai arányokra hivatkozva ne lehessen Észak-Erdélyt elszakítani Magyarországtól. Ezt többször elmondta, a parlamentben is és azon kívül is, ám javaslata pusztába kiáltott szó maradt. A liberális magyar kormányok számára – beleértve Tisza Istvánét is – elfogadhatatlan volt a szabad ingatlanforgalom ilyenfajta korlátozása.

És mit csinált 1918–1920-ban, amikor bekövetkezett az, amitől tartott?

1918 őszén Teleki Pálhoz, Bánffy Miklóshoz, Apáthy Istvánhoz és más erdélyi politikusokhoz hasonlóan támogatta Károlyi Mihály és kormánya megbékélési törekvéseit, amelyek lényege Erdély svájci mintájú berendezkedése lett volna a három nemzet egyenjogúsága alapján, de a magyar állam keretein belül. A magyar békedelegáció főmegbízottjaként 1920-ban Párizsban ennél is tovább ment. Azt javasolta, hogy Erdély államjogi státusáról, vagyis arról, hogy Romániához vagy Magyarországhoz tartozzon-e, esetleg legyen független, népszavazás döntsön. Erdély belső berendezkedését illetően pedig ugyanazt az álláspontot képviselte, mint 1918 novemberében Jászi Oszkár Aradon, az erdélyi román vezetőkkel folytatott tárgyalásain: a régió kantonizálását nemzetiségi alapon, háromnyelvűséget minden szinten, és a három nemzet teljes egyenjogúságát. Emellett titkos tárgyalásokat is folytatott román vezetőkkel egy esetleges román–magyar, illetve román–magyar–lengyel államszövetségről, amelyen belül Erdély regionális önállóságot élvezett volna. Egyik javaslatából sem lett semmi. A birtokon belül lévők, vagyis a románok éppoly hajthatatlanok voltak, mint 1918 előtt a magyar vezetők. Mindazonáltal bízott benne, hogy idővel talán mégiscsak sikerül valamiféle kölcsönösen elfogadható megoldást találnia. 1933-as londoni előadásaiban ilyen megoldásként Erdély önálló állammá szervezése mellett sorakoztatott fel érveket.

Tudjuk, hogy a történelem útja nem ebbe az irányba vezetett. 1940-ben Németország és Olaszország vezetői kettéosztották Erdélyt. A régió kisebb fele (43 ezer négyzetkilométer) a Székelyfölddel és Bethlen szűkebb hazájával, Marosvásárhellyel és a Mezőséggel együtt visszakerült Magyarországhoz. A nagyobbik része (60 ezer négyzetkilométer) pedig Romániánál maradt. Hogyan vélekedett erről a korábban Erdély egységének megőrzését szorgalmazó Bethlen?

Minden magyarhoz hasonlóan természetesen ő is örült neki. Nem az történt, amit szeretett volna, de a megosztás is jobb és igazságosabb volt Trianonnál. Ugyanakkor – Teleki Pálhoz hasonlóan – balsejtelmek is gyötörték. Érzékelte, hogy Erdély kettévágását sem a románság, sem a magyarság nem fogadta el végleges megoldásként, s tudta, hogy ebből újabb konfliktusok és problémák fognak származni. Mint ahogy származtak is. Az Antonescu tábornok irányítása alá került Románia azért harcolt teljese erejével Hitler oldalán, mert vissza akarta szerezni az elcsatolt erdélyi részeket. Ismerjük a Führerrel folytatott tárgyalásainak az anyagát, úgyhogy efelől semmi kétségünk nem lehet. Magyarország hasonló logika alapján lépett be a II. világháborúba. Vezetőink egy része, köztük maga a kormányzó is, úgy gondolta, hogy a Szovjetunió elleni támadáshoz való csatlakozással visszakaphatjuk Dél-Erdélyt, sőt ennél még többet is, és helyreállíthatjuk az 1918 előtti Magyarországot.

Bethlen ebben nem hitt. Helytelenítette a háborúba való belépést, amelyet 1941 nyarán a németek még nem kértek, és a későbbiekben a kormányzat több lépését, illetve mulasztását. 1942-ben, az Újvidéken és környékén történt magyar katonai és csendőrségi atrocitásokról értesülve keserű szójátékkal megjegyezte: Semmit sem fogunk visszakapni a háború után, de „Újvidéket majd visszakapjuk”. Ez így is lett, ám tegyük hozzá: másként is történhetett volna. A brit és különösen az amerikai béke-előkészítők 1944-ig a lehető legkomolyabban számoltak Trianon revíziójával, és ennek részeként az erdélyi kérdés újragondolásával. Elképzelésük – Bethlen tervéhez hasonlóan – Erdély független állammá szervezése vagy – ennek alternatívájaként – a partiumi sáv Magyarországhoz csatolása és a Székelyföld Románián belüli autonómiája volt. Az 1944-45-ös magyar politika miatt a párizsi békekonferencián már csak partiumi magyar többségű területek visszaadását javasolták. A Szovjetunió, amely Besszarábia visszacsatolása miatt kompenzálni akarta Romániát, azonban ezt is lesöpörte az asztalról. Az a korábbi feltételezés, hogy Bethlent azért vitték volna ki a szovjetek Moszkvába, hogy Erdély kormányzójává tegyék, teljességgel alaptalan. Az 1990 után előkerült szovjet levéltári dokumentumok egyértelműen bizonyítják, hogy a szovjetizáció befolyásos és külföldön is becsült ellenzőjeként a magyar belpolitikából akarták kivonni.

Egyik nem régi interjújában, amelyet a 168 Órának adott, Bethlent államférfiként jellemezte. Azt viszont, hogy Kádár János is államférfi lett volna, határozottan tagadta. Hogyan gondolta akkor, hogy egy másik, a Mandiner nevű internetes fórumnak adott nyilatkozatában Bethlenhez hasonlóan Kádárt is „nagy formátumú politikusként” minősítette?

Semmi ilyesmit nem állítottam. Ezt az interjút készítő újságíró írta a címben, amiről engem nem tájékoztatott. Ha megmutatja, nem járultam volna hozzá nyilatkozatom közléséhez. Én a következőket állítottam Kádárról: 1. Zabigyerekként látta meg a napvilágot; 2. gyermek- és ifjúkorát nyomorúságos körülmények között töltötte; 3. a polgárinál magasabb iskolai végzettséggel nem rendelkezett és idegen nyelveket nem tudott; 4. 1948-ban minden kormányzati tapasztalat nélkül lett miniszter; 5. felelősség terheli Rajk László kivégzéséért és fő felelősség az 1956 után megtorlásokért; 6. pragmatista volt, és jól érzékelte Magyarország mozgásterének korlátait (rendelkezett arányérzékkel); 7. az 1960-as évek végétől nyitott Nyugat felé, és a tőle függetlenül kialakult keretek között eredményesen törekedett a lehetséges optimum elérésére (vö. Ceaușescu, Gustav Husak, Eric Honecker, stb.); 8. Nem lopott és puritán volt; 9. Élete végén megélte rendszere összeomlását. Amikor félrevezető és inkorrekt címadása miatt magyarázatot kértem az újságírótól, azt válaszolta: rövid, frappáns és „figyelemfelkeltő” címet akartak adni. Sikerült! A tanulság: a továbbiakban jobban meg kell gondolnom, hogy kivel állok szóba és milyen feltételek mellett.

Tudja-e, hogy ezért a címadásért, illetve azért, amit pozitívumként állított Kádárról, a többnyire névtelen kommentelők a sárgaföldig lehordták? Elmondták „vén szenilisnek”, „agyalágyult kádáristának”, javasolták kizárását az Akadémiáról, és egyikük még azt is felvetette, hogy Nagy Imre helyet Önt kellett volna felakasztani 1958-ban. Amikor, ha jól tudom, hétéves volt.

Nem foglalkozom álnéven kommentelők szitkozódásával. Ez nem engem, hanem őket minősíti. Engem a könyveimről született szakkritikák, valamint diákjaim, mindenekelőtt doktoranduszaim teljesítményei minősítenek, és legfőképpen az az ez év eleji szociológiai felmérés, amely szerint az ország második leghitelesebbnek tartott „tudósa” vagyok, közvetlenül Lovász László, az MTA jelenlegi elnöke után, és a harmadik helyre sorolt Vizi E. Szilveszter – az MTA volt elnöke – előtt.

A Bethlen család által adott politikusok közül nemcsak Bethlen Istvánnal foglalkozott, hanem Bethlen Bélával is, aki Észak-Erdély kormánybiztosa volt. Ön volt az első, aki Bethlen Béla emlékiratait kiadta. Hogyan történt ez? Elmesélné ennek a történetét?

Nos, ez is majdnem 40 éves történet. A Magyar és a Román Tudományos Akadémia közötti egyezmény keretében 1980 vagy 1981 nyarán két hétig kutattam Bethlen István 1918 előtti korszakára vonatkozólag Marosvásárhelyen. A RTA vásárhelyi kirendeltségének román vezetője egyik magyar munkatársukat, Tonk Sándort osztotta be mellém kísérőnek, aki mindenben segítségemre volt, és akihez emberileg is közel kerültem. Ő volt az, aki egy alkalommal elhívott a lakásukra, leültetett az íróasztalához, elém tett egy dossziét, majd rám csukta az ajtót. A dossziéban Bethlen Béla emlékirata feküdt, amit egy ültő helyemben elolvastam. Nemcsak azért, mert apai ágon Bethlen Istvánhoz hasonlóan a bethleni Bethlenek közé tartozott, hanem azért is, mert az emlékiratból egy rendkívül rokonszenves ember és politikus arca bontakozott ki előttem. Különösen megfogott az a bölcs és humánus magatartás, ami 1940 és 1944 közötti főispáni munkáját jellemezte Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegyében, és az a heroizmus, amellyel 1944 őszén észak-erdélyi kormánybiztosként mentette a menthetőt. Ki kellene adni, értettünk egyet Tonk Sándorral, ám az akkori Romániában ez fel sem merülhetett, és akkor még a magyarországi kiadók sem lelkesedtek az ötletért.

Az 1980-as évek második felére azonban megváltozott a helyzet. Szakály Sándor barátommal és a Zrínyi Kiadó hozzánk hasonló korú szerkesztőjével, Bartyik Istvánnal ekkor határoztuk el, hogy Sisak és cilinder címmel indítunk egy olyan sorozatot, amely az 1945 előtti katonai és politikai elit kiadatlan emlékiratait adja közre. Hosszas előkészítés után a sorozat első két kötete 1988-ban jelent meg. Az egyik Náray Antal tábornok visszaemlékezését tartalmazta, amit Szakály Sándor szerkesztett, a másik Bethlen István 1944-ben papírra vetett visszatekintését és politikai krédóját, amelyet én. Bethlen Béla emlékirata, ugyancsak az én szerkesztésemben, egy évvel később, 1989-ben jelent meg. A gépiratot, amellyel dolgoztam, Bethlen Béla négy leányának egyike, a Budapesten élő Klára asszony bocsátotta a rendelkezésemre. Vele Tonk Sándor és az ugyancsak erdélyi, de akkor már Budapesten élő Vita Sándor közvetítésével kerültem kapcsolatba. Eltérően Bethlen István írásától, amelyet nemcsak szöveg-, hanem betűhíven tettünk közzé, Bethlen Béla emlékiratán szerkesztői változtatásokat eszközöltem. A rövidítéséket – terjedelmi okokból – részben a kiadó kérte, részben én láttam szükségesnek a szöveg egységességének és logikai, kronológiai ívének a biztosítása érdekében. Egy hosszabb rész elhagyását Bethlen Klára kérte – édesapja emlékének védelme miatt. A kihagyásokat, melyeket a szerkesztői szabályoknak megfelelően szögletes zárójelbe tett három ponttal jelöltem, semmilyen tekintetben sem érintik a visszaemlékező mondanivalóját, és semmilyen szempontból sem vetnek rossz fényt rá. A változtatások tehát egyáltalán nem tekinthetők politikai cenzúrának vagy „csonkolásnak”. Aki – akár reklámfogásként, akár politikai megbízásból – mást állít, mint például a 2019-es új kiadás szerkesztője, az egész egyszerűen hazudik.

Mindezt egyébként, ahogy szokás, a kötet bevezetésében annak idején meg is írtam, ahogy azt is, hogy a változtatások a család tudtával és beleegyezésével történtek. Már jóval a rendszerváltás után, az egyik könyvheti dedikálásom alkalmával történt, hogy Klára asszony odajött hozzám, és könnyes szemmel, de azért mosolyogva azt mondta: a szabad Magyarországon is szeretné megköszönni, amit édesapja emlékének megőrzéséért az államszocialista Magyarország idején tettem. Ezt egyébként a Bethlen- és Teleki-család tagjai közül akkor és azóta többen megtették. Köztük a rendszerváltás után Münchenből hazatelepült és nemrég elhunyt Bethlen István, és utoljára az Olaszországban élő Stefano Bethlen, Bethlen István miniszterelnök dédunokája. Azt viszont, hogy bármelyik család emlékének a besározására törekedtem volna, az említett szerkesztőn kívül eddig senki sem állította.

A kötet megjelenése után is tartotta a kapcsolatot a Bethlen családdal, sőt egy olyan dokumentumfilmben is igényelték részvételét, amely épp a Bethlenek hányatott élettörténetét mutatja be. Milyen kapcsolatokat ápol a Bethlen család tagjaival?

Azoknak a Bethlen- és Teleki-leszármazottaknak a többsége, mindenekelőtt Bethlen István középső fia, az Olaszországba emigrált István vagy a müncheni gróf Haller Ferenc és Teleki Pál miniszterelnök titkárnője, a Budapesten élő Bethlen Erzsébet, akikkel az 1980-as években tartottam a kapcsolatot, időközben elmentek közülünk. Ma is érintkezésben állok viszont az említett Stefano Bethlennel és Rómában élő édesanyjával, Cristina Bethlennel, akiknek a meghívására 2017 nyarán átnézhettem az általuk őrzött családi irathagyatékot. Ez részben a családtagok 1945 utáni, politikailag indifferens levelezéséből, részben Bethlen Margit novelláinak és egyéb írásainak gépirataiból áll. A gyűjtemény legértékesebb része valószínűleg Bethlen Margit leánykori naplója, amiből pontosan megállapítható, hogy mikor ismerkedett meg leendő férjével, Bethlen Istvánnal, s ha valaki az iránt érdeklődik, akkor az is, hogy melyik nagy erdélyi bálon milyen volt a táncrendje. Politikai jelentősége ennek sincs. Az iratanyaghoz jelentős fényképgyűjtemény is társul, amelyben több olyan fotó is található, amely a magyarországi közgyűjteményekből hiányzik. Meghívóimnak azt a tanácsot adtam, hogy az iratanyagot, mindenekelőtt Bethlen Margit gépiratait és naplóját a Petőfi Irodalmi Múzeumnak, a fényképeket pedig a Magyar Nemzeti Múzeum Fotótárának adják át megőrzésre. Javaslatomat elfogadták. Ennek alapján 2018 elején megszerveztem egy-egy találkozót a két közgyűjtemény illetékesei és Stefano között, akik megállapodtak az anyagok átadás-átvételében. Úgy tudom, ez azóta meg is történt. A hagyaték átadásának fejében Stefano mindössze annyit kért, hogy segítsék elő dédapja miniszterelnökké történt kinevezése 100 éves évfordulójának megünneplését 2021-ben. Bízom benne, hogy erre valamilyen formában sor is fog kerülni.

Elérkezett az idő az erdélyi arisztokrácia történelmi, politikai szerepének is egyfajta újraértelmezésére, amely pontszerűen megtörtént ugyan, és ez többek között az ön munkásságának is köszönhető, de még mindig él az a fajta előítélet, hogy 1. ők vesztették el Erdélyt;  2.nem igazán foglalkoztak a közügyekkel; 3. a saját birtokaik, befolyásuk megtartása volt mindig a primér cél. A kutatók tudják, hogy ez nem így van, történtek is komoly próbálkozások a berögzött előítéletek megváltoztatására. Mit lehet tenni az eddigi próbálkozásokon túl?

Minden társadalmi osztály történelmi szerepével kapcsolatban élnek bennünk pozitív és negatív előjelű előítéletek. Igaza van, az államszocializmus éveiben indokolatlanul és túlságosan negatív képet alakítottak ki bennünk az évszázadokon át vezető szerepet betöltő magyar arisztokratákról. Lényegében ők lettek a léha és nemzetvesztő társadalmi és politikai elit megtestesítői. Számos operett mellett populáris szinten ezért mindenekelőtt Keleti Márton 1949-es filmje, a Mágnás Miska felelős, amelynek Pixi és Mixi grófja Latabár Kálmán és ifj. Latabár Árpád – egyébként szórakoztató – alakításában kvázi félhülyeként csetlettek, botlottak (és táncoltak) a filmvásznon. Ennél jóval intellektuálisabb, de azért szintén nagyon leegyszerűsítő Tamási Áron 1931-es regénye, a Czímeresek, amely 1918-19-ben játszódik Kolozsváron és környékén, és amelynek Erdély elvesztéséért felelőssé tett vádlottjai részben szintén a felelőtlen és léha magyar főnemesek. A fáma szerint erre mintegy válaszként írta és tette közzé 1934 és 1940 között Bánffy Miklós Erdélyi trilógiájának köteteit, amelyek jóval reálisabb képet festenek a 20. század elejének magyar, és főleg erdélyi arisztokráciájáról. Ez sem apológia, ebben is vannak negatív figurák, de a főszereplő, gróf Abády Bálint egyértelműen pozitív hős, a magyar nemzet jövőjéért felelősséget érző és vállaló nagybirtokos, akinek az alakjában Bánffy részben magát, részben a fiatal Bethlen Istvánt mintázta meg. Jellemző, hogy ez a könyv 1945 után csak 1982-ben jelent meg először magyarul.

A rendszerváltás után fordult a kocka. Azt mondhatjuk, hogy az utóbbi években szinte divat lett az arisztokráciáról írni. Ezek között az új munkák között akadnak kiváló szakkönyvek, érdekes visszaemlékezések, valamint interjú-kötetek és természetesen lektűrök. Alapvetőnek tartható Gudenus János és Szentirmay László adattára a magyar arisztokrácia 1945 utáni sanyarú sorsáról (Összetört címerek), amely 1989-ben jelent meg, s ennek kibővítése: A magyar főnemesség XX. századi geneológiája, amelynek öt kötete először 1990 és 1999 között látott napvilágot. Kifejezetten az erdélyi főnemesek élettörténeteivel és 20. századi hányattatásaival foglalkozik az a részben visszaemlékezésekből, részben tanulmányokból álló összeállítás, amelyet Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk főszerkesztője tett közzé 2008-ban (Álló- és mozgóképek. Vázlat az erdélyi főnemességről). És a sort folytathatnánk. Tudomásom szerint napjainkban is több fiatal kutató és doktorandusz foglalkozik a téma egy-egy aspektusával. Úgyhogy remélhető, hogy nemcsak a tankönyvekben, az irodalomban és a publicisztikában, hanem rövidesen a köztudatban is egy reálisabb és differenciáltabb kép fog kialakulni főnemességünktől.

Romsics Ignác történész, az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, Eszterházy Károly Egyetem előadótanára, a Korunk Akadémia Trianon 100 sorozata nyitórendezvényének meghívottja. Elődásának címe: Trianon okai. Az előadásra 2019. október 2-án, szerdán 17 órától kerül sor az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadótermében. (Jókai/Napoca u. 2. sz.)
A rendezvény házigazdája Kovács Kiss Gyöngy, a Korunk folyóirat főszerkesztője.