Korszerűtlen a tanítóképző, merev és korrupt a rendszer. A papírmunka, a folyamatos vizsgázás és a rengeteg tananyag mellett éppen a gyermekek rekednek kívül. Mivel lehetetlen elvárásoknak igyekeznek megfelelni, többnyire teljesítménykényszeres, kudarckerülő diákok ülnek az iskolapadban. Segítsége, bátorítása nincs a tanárnak, és hiába is próbálna a tanügy követelményeinek ellentmondani, kizsigerelik, lebeszélik hivatásáról – derült ki pályaelhagyó pedagógusokkal folytatott beszélgetésünkből. Megkérdezettjeink több évnyi oktatói munka után döntöttek úgy, hogy hivatásukat feladva új munkahely után néznek.

Végignézték, hogyan válik egy érdeklődő gyermekből versengő, teljesítménykényszeres idegroncs. Megtapasztalták, milyen az, ha „protekcióval” tör valaki az élre. Próbáltak szembemenni a merev rendszerrel, mégsem sikerült meggyőzni a tanintézmények vezetőit arról, hogy „minden diákra nem talál ugyanaz a méretű egyenruha”, nem beskatulyázható az ember – elvárták tőlük, hogy egyformává alakítsák a tanulókat.

Óvodában szeretetlenségre sarkallták őket, amolyan „tedd a dolgod és várd a fizetésed” stílust szorgalmaztak, s közben kimerült, ingerült óvónőkbe kapaszkodtak a totyogó gyermekek – ismertették helyzetüket a többnyire nevük elhallgatását kérő interjúalanyaink.

Alanyok után nem kellett sokat kutakodnunk: elegendő volt egy Facebook-csoportban megosztani azt a bejegyzést, hogy pályaelhagyó pedagógusokkal beszélgetnénk, és néhány perc alatt tucatjával jelentkeztek olyan nők, akik több tíz évet töltöttek a tanügyi rendszerben, és megelégelték, hogy nem gyermekközpontú oktatást, hanem versengést követelnek tőlük.

Nem gyermekközpontú az oktatás

Ferencz-Gyöngyössy Gyöngyvér 14 évig volt pedagógus: ez idő alatt óvodában, iskolában tanítóként és a nyelvtanításban is kipróbálta magát, így bőven akadt lehetősége belelátni a diákok helyzetébe. Elmondása szerint azért hagyta maga mögött pályáját, mert nem bírta tovább nézni, hogyan rekednek a tanítási folyamaton kívülre a diákok. Jelenleg otthonoktatással foglalkozik, gyermekeit az iskolai rendszerből kivette, és jómaga neveli őket az életre: így nemcsak látják a világot, hanem meg is tapasztalhatják azt, részesei lehetnek a fejlődési folyamatnak.

Hiszen az iskola versengő gyermekeket nevel, kisiskolás koruktól kezdve megméretteti a diákokat, akik az egyetemen sem akarnak egyebet, csak legyőzni egymást, és nem a segítségre, az együttműködésre támaszodnak. Későn értik meg, hogy az élet voltaképpen az együttműködésből áll: az első munkahelyükig egyébre sem fókuszálnak, csak arra, hogy egyénileg a legjobbak lehessenek, és meglepődnek, amikor a munkáltatóik csapatösszerázó hétvégékre viszik őket – ilyenkor lesz nyilvánvaló számukra, hogy a közös erő fontosabb, mint az, hogy egyénileg jól teljesítsenek.

Amellett, hogy az egyéni teljesítményt hangsúlyozza az iskola, arra is törekszik, hogy minden gyermeket egyformává alakítson. Pedig a rengeteg eltérő képességű diák nem sorolható ugyanabba a kategóriába: egyesek matematikából, mások irodalomból vagy testnevelésből jeleskednek, mégis arra kényszeríti őket a rendszer, hogy minden tantárgyból egyformán teljesítsenek. Sok tananyagot sulykolnak beléjük, s bár az egyéni teljesítményt hangsúlyozzák, nem veszik figyelembe a gyermekek egyéni képességét – magyarázta az otthonoktató pedagógus, hozzátéve, hogy fontos minden tantárgyból az alap, de a diákok többsége annyi időt tölt a fölösleges tanulással, hogy közben a lényeget nem sajátítja el: fiatal felnőttként nem tudnak kérvényt írni, nem tudnak főzni, nincs idejük a házimunkára.

Ebben a folyamatban a szülőknek is szerepük van, hiszen gyermekeik kimagasló teljesítményének érdekében bármit elvégeznek, és mindent a kezük alá tesznek, csak azért, hogy jó jeggyel érettségizhessen a csemete, később kitűnően diplomázhasson, és nagy jegyekkel törhessen be a munkaerőpiacra. Nem gondolnak arra, hogy a családi fészekből kikerülve csak kapkodja a fejét a fiatal, mert nincs elegendő tapasztalata, csupán elméleti tudással szerelkezett fel.

Ferencz-Gyöngyössy Gyöngyvér azt vallja, az élet egy teljes tanulási folyamat, tapasztalatok, találkozások és élmények által fejlődik az ember, az osztálytermi bezártság pedig nem segíti hozzá a gyermeket a megfelelő szocializálódáshoz. Ellenkezőleg: akkor tanulnak meg a különféle embertípusokkal kommunikálni, és helytállni az életben, ha minél több személlyel és helyzettel ismerkedhetnek meg, ehhez viszont nagyobb szabadságra és rugalmasságra van szükség.

Korszerűtlen módszerek, divatjamúlt elvárások

Egy neve elhallgatását kérő pályaelhagyó pedagógus azt kifogásolta, hogy azok a tanintézmény-vezetők, akik 40 évvel ezelőtt kezdték pedagógusi szakmájukat, merevek és rendíthetetlenek. Mi sem bizonyítja ezt hitelesebben, mint az, hogy volt rá alkalom, hogy évnyitón az iskolaigazgató kiharcolta magának, minden hosszabb hajú kislány fonatban viselje a frizuráját – a kérésének viszont nem is volt jelentősége a gyermek fejlődésére nézve.

Hozzátette, tapasztalatai szerint a tanítóképző egyetemi szak sem bizonyul korszerűnek, hiszen a letűnt korok kutatásaira alapoz, így nem meglepő, hogy a rendszer a gyermekek és a pedagógusok számára egyaránt érthetetlen: a diák nem egyedi, tömegként tekint rá a tanügy. A gyermek–pedagógus–szülő kapcsolat pedig vegyes érzelmeken alapul, hiszen másként közelít az oktatáshoz egy vidéki, alacsonyabban képzett, mint egy magasabban képzett szülő, de abban hasonlóan járnak el, hogy a felmerülő hibákat rendszerint a pedagóguson kérik számon.

Másik megkérdezettünk, aki szintén névtelenül nyilatkozott, azt emelte ki, hogy a tananyag – bár roppant gyatrán van összeállítva – még csak a kisebbik rossz a tanügyben, sokkal nagyobb gondot jelentenek a pedagógusok, akik megfelelő segítség híján belekeserednek munkájukba. Mivel egy személyre hárul a vegyes óvodákban való munka, és a rengeteg gyermek foglalkoztatása, a tanító vagy óvónő idejekorán közömbössé válik, és csupán a közelgő fizetése motiválja munkavégzésében. A gyermekeknek pedig nem marad egyéb, mint egy zűrzavaros, feszült, túlzottan zajos környezet, ezért nem csoda, hogy az apróságok idegessé válnak, hiszen leggyakrabban kimerült óvónőkbe kapaszkodnak.

Az elmondottakat személyes példával illusztrálta: „emlékszem év elejére, az óvodába való beszoktatás szívszaggató volt számomra. A totyogó gyermekeket hányásig hagyták sírni az óvónők, arra hivatkozva, hogy ez már csak ilyen”. Hozzátette, úgy érezte, mintha a háborgó kolléganők arra intenék, hogy nem kell szeretetet adni a gyermeknek – ezért is határozott úgy, hogy az otthonoktatásba kapaszkodik.

Túl szoros keretek

Czirjék Katalin, a Női vállalkozók Erdélyben Facebook-csoport alapítója is pedagógusként kezdte pályáját, mindig is a tanításra vágyott: tanítóképző középiskolát végzett, majd magyar-angol szakot is, hogy irodalmat oktathasson – tehát jócskán gyűjtögetett tanügyis okleveleket. Magán- és állami oktatásban is kipróbálta magát, óvónőként, tanítónőként és tanárként is tevékenykedett. Úgy véli, a magánszektorban sokkal jobban kizsigerelik a tanárokat, mint az államiban, ugyanis jómaga feleannyi fizetésért dolgozott a magánóvodában hetente 40 órát, és olyan munkákat végzett, amit az államiban sosem kellett: takarított, pelenkázott. A magánoktatás egy vállalkozás, és mint olyan, a pénz határoz benne – világosított fel.

Czirjék Katalin kiemelte, nem tud tanítás nélkül élni, ugyanis már középiskolában az identitásába épült, hogy ő pedagógus, és világéletében pedagógus marad. Tanárként mondott le hivatásáról, mert nem sikerült címzetes állását közelebb vinnie lakhelyéhez, így 60 kilométert kellett volna utaznia naponta. Másrészt a rendszer bürokratikussága is távozásra kényszerítette. Elmondása szerint munkájának 60 százaléka papírmunkából, 40 százaléka pedig csak tanításból állt. De megtalálta annak eszközét, hogy miként taníthat: nyelviskolákat hozott létre, amelyekben szabadon kísérletezhetett, és mellette felnőtt oktatással is foglalkozhatott.

Volt idő, amikor a tanügyben még papírozás nélkül taníthatott: ekkor sokkal hatékonyabban zajlott a gyermekekkel való munka, semmint olyankor, amikor mindent dokumentálnia kellett. Lelkiismereti kérdést okozott számára az is, hogy előfordultak olyan dolgok, amelyeket meg kellett tenni, mert a rendszer megkövetelte, de ez általában nem szolgálta a gyermek érdekét – állandó őrlődést generált: ha megfelel az elvárásnak, akkor a gyermek felé nem korrekt, ha a gyermekhez igazodva tesz megfelelő lépéseket, akkor támadhatóvá válik. Az is előfordult, hogy minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy annak a vidéki iskolának és óvodának a csoportjai, amelyben jómaga is dolgozott, a nulladik osztály bevezetésével is megfelelően osztódjanak fel, válaszként viszont nem segítséget, hanem fenyegetést kapott: „ha szeretné megtartani az állását, ne ugráljon annyit”.

A nulladik elindításával végül nem fértek be a gyermekek az osztályokba, nem tudtak még egy pedagógust adni, mivel fel kellett osztani az óvodás csoportot, hogy a 6 évesek nulladikba kerülhessenek, kevés lett a gyermek az óvodában, így fél normára csökkentették az óvodát, minden második héten működött csak. Ezáltal a gyermekek jogai csorbultak, mert nem részesülhettek normális nulladik osztályos oktatásban, és az óvodaiban is csak kéthetente. Ez is világossá tette számára, hogy ez a rendszer nem a gyermeket szolgálja.

Hozzátette, a női vállalkozók részéről azt tapasztalja, nagyon sok pedagógus válik pályaelhagyóvá, és bőven akadnak olyanok is, akik félállásban tartják meg tanári állásukat, és emellett vállalkoznak, pont azért, mert idővel mindenkit elkezd a keret szorítani. Ezt az is nehezíti, hogy rosszul ítéli meg a pedagógusokat a kívülről szemlélődő: aki nincs benne a tanítási folyamatban, azt feltételezi, hogy a pedagógus csupán 20 órát dolgozik. Nincs arról kommunikáció, hogy az iskolában ledolgozott 20 órát gyakran 40, esetenként 60 otthoni munkaóra előzi meg, mert a felkészülés hosszadalmas, részletes. Tehát a pedagógusok sokat dolgoznak a pénzükért.

Korrupció, protekció

Egy újabb megkérdezettünk szakmaváltását azzal indokolta, olyannyira elharapódzott a korrupció a megyéjükben, hogy hiába szerzett magas jegyeket a versenyvizsgákon, nehezen jutott álláshoz: „sokszor az asztal alatt intéznek el papírokat, így érkeznek tanítók bizonyos helyekre” – ecsetelte, majd arra is kitért, hogy az utolsó tanügyi rendszerben töltött évei már azzal teltek, hogy törvénykönyveket lapozott át, így tudott csak helyet foglalni.

Konkrét tapasztalataira is kitért: volt rá eset, hogy a hivatalos kihelyezéses gyűlésen a barátnője visszamondta az előző gyűlésen elfoglalt helyét, a következő percben mégis azt jelentették be, hogy nincs meg a hely. Olyan is előfordult, hogy egy pedagógus vizsga napján panaszolta el, hogy nem kapta meg a folytonosságot attól a tanintézménytől, amelyben előző évben tanított, szeptemberben furcsa módon mégis ott szerepelt a neve azon a listán, amelyen a folytonosságot kapott pedagógusokat tűntették fel.

Akadt olyan inspekciós vizsga, amelyen a felügyelő csak úgy volt hajlandó megjelenni, ha elmegy érte autóval, és még a delegációs papírját is aláíratja – és ez még csak csepp volt a tengerben, ugyanis a végső elkeseredést a rengeteg papírmunka és a rosszul felépített tanterv okozta, amelyből rájött, olyanok készítik elő a tantervet, akik nincsenek tisztában azzal, hogy milyen körülmények uralkodnak a legtöbb tanintézményben.

Az iskola a tanulóért van

Iszlay Réka informatikatanáraként tevékenykedett, ám az intézményben az informatika szakosztályok megszűntek, a továbbiakban csak a TIC maradt, amely nem szolgáltatott már kellő motivációt, ráunt az elvárásokra, és 12 évnyi tanítás után kiégett.

Pedig roppant szerette a hivatását addig, amíg azzal foglalkozhatott, ami igazán érdekli. Blog-bejegyzésében így írt tanári pályájáról: „… Félreértés ne essék: szeretem a gondolkodni szerető diákokat. Szeretnék belőlük minél többet! Akiket érdekel is az, amit meg kell nekik tanítanom. De velük sokkal könnyebb a tanár dolga. Már eleve nagy jeggyel érkeznek a 9. osztályba. Ott veszem a programot, megnézem, hogy melyik nap mit kell tanítani, neki ragyog a szeme, alig várja, hogy mi lesz az újdonság. Aztán elmegy versenyre, ott szépen szerepel, nő a májam, nő a portfólióm. Ránézésre megold minden feladatot, az érettségi jegye is szép magas. Kellemes így tanárnak lenni, fontosnak, jófejnek érezhetjük magunkat, az iskolának is hozzuk a jó pontokat. Ennek ellenére én nem hiszek az utolsó bejutási médiában, nem hiszek a rangos versenyeken szerzett díjak számában és nem hiszek a sikeresen érettségizők arányában. (Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám: menj el 20 éves érettségi találkozókra és nézd meg hogy élnek, mivel foglalkoznak a jó tanulók)."

Mivel már nem motiválta semmi, jobbnak látta maga mögött hagyni tanári pályáját. Azt viszont máig vallja, hogy nem hisz az utolsó bejutási médiában és a sikeresen érettségizők arányában, de továbbra is hisz a szeretet erejében, és abban, hogy megéri bizalmat szavazni az útját vesztett diáknak is, sőt: megéri megállni mellette, és segíteni neki nyomra lelni.