Mindössze 19 éves volt, amikor sorsát megpecsételték az 1956-os események. Innovatív, naiv egyetemista, aki demokratikus szemléletéért 5 év rabszolgamunkával fizetett: noha társaival együtt megágyazott a mai egyetemi demokratikus diákéletnek, a kommunizmus idején vörös posztó volt a hatalom számára. Kényszermunkát végzett Szamosújváron, majd a Duna-Deltában, ahol találkozott a halállal, a szenvedéssel, a félelemmel és az éhezéssel. Bár a rabság megváltoztatta, értékrendjét nem szennyezte be: szabadulása után helytörténész, történelemtanár, politikus és családapa vált belőle. Nagy Benedekkel, az ’56-os események csíkszeredai túlélőjével a házasság hetén arról beszélgettünk, lehet-e egész az élet különféle területein az, akinek esélyeit idejekorán kettétörte egy diktatórikus rendszer? Illetve arra is választ kaptunk, hogy lehetséges egyidejűleg politikusnak és aktív apának, férjnek lenni, vagy áldozatokkal jár egyik a másik kárára?

Ha a fogságot, a kényszermunkatábort említem, mi az első bevillanó emlékképe?

A legélesebb talán az, amikor uszályhajóra tuszkoltak bennünket. Addig a marhaszállító vagonokban ötven embert zsúfoltak össze, de ott, a hajófenéken 300-400 politikai elítélt tömörült össze. Évek óta nem látott ismerősökkel, és olyan hallomásból ismert bajtársakkal találkoztam ott, akik később a barátaim lettek. Megrendítő eseménynek voltam szemtanúja akkor: hatalmas ordítozás kerekedett, és a következő percben a politikai foglyok egységesen rohantak rá egy másikra, akit földre tiportak. Minden porcikáját, a fejét és a törzsét is széttaposták. Mint kiderült, egy másik kolónián besúgó volt, így amint lelepleződött, eggyé tették a padlóval szerencsétlent.

Ez volt az első meghökkentő tapasztalatom, amit számos hasonló követett. Ott volt például a szamosújvári terror, levegőtlenségben, megfélemlítésben, rideg helyiségben éltünk. Alig láttunk fényt két és fél éven keresztül, bezsaluzott ablakok voltak a celláinkon. Amikor végre kiszabadulhattunk onnan, és a Duna-Deltára szállítottak bennünket, ahol Isten Napját láthattuk ragyogni fölöttünk, néhány nap alatt úgy megégett a bőrünk, hogy megdagadt kezünk-arcunk a hirtelen jött forróságtól. A hasonló megélésekkel nem tud az ember véglegesen leszámolni, valaminek apropóján mindig visszaköszönnek a negatív tapasztalatok. Sosem szabadulhatunk tőlük.

A Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filológia kara Diákszövetségi Tanácsának létrehozásakor önt is a szerkesztő bizottság tagjává választották. Az 1956–57-es tanévre szóló munkatervüknek mik voltak az alappillérei? Ezek közül mi volt az, ami miatt többüket letartóztatták?

Pártutasítás, egy központi bizottsági határozat született arról, hogy az összes egyetemen megalakítják a diákszövetségeket. Ma már tudom, hogy ez csupán látszat volt, egy gesztus Nyugat felé: azt akarták bizonyítani, hogy nemcsak a Kommunista Ifjúsági Szövetség létezik Romániában, hanem hangot kap egy másik, párton kívüli is. Azonban nem adtak a kezünkbe programot vagy alapszabályzatot, ránk maradt azok kidolgozása. 1956. október 25-én alakultunk meg nagy közgyűlés keretében. A diákok egy 16 tagú vezetőtanácsot választottak, teljesen demokratikusan engem is javasoltak a vezetők közé. A 16 tagú tanács a soraiból kijelölt egy 5 tagú szerkesztőbizottságot, köztük engem is, és az volt a feladatunk, hogy kidolgozzuk az első féléves munkatervet.

Azelőtt kaptunk egy információt Miron Constantinescutól, a legfelsőbb pártvezetés egyik tagjától, aki tanügykultúrával foglalkozott: azt mondta, egyetemi reformra készül a minisztérium, ezért a diáktanácsokat arra biztatják, gyűjtsenek össze minden javaslatot az egyetemi élet összes vonatkozására, ezt szerkesszék össze és küldjék el Bukarestbe. Azt is hangoztatta, hogy a nyersanyag a reform alapját képezi majd, ezért is vettük komolyan a feladatunkat: a féléves munkaterv helyett mi kidolgoztuk az első romániai egyetemi autonómia programot. Tizenöt sűrűn gépelt oldalon fejezetenként, sportról és szociális problémákról egyaránt tettünk javaslatot.

Mindenre kitértünk, ami az egyetem belső életének demokratizálására vonatkozott. Akkor már zajlott Magyarországon a forradalom, de mi annyira belemerültünk a féléves munkaterv kidolgozásába, hogy nem is törődtünk a határon túli állapotokkal. November 12-re elkészült az anyag, megmutattuk olyan professzorainknak, akiket tiszteltünk és demokratának tartottunk. Volt, aki könnyekre fakadt az igényesség és nyitott szemléletünk láttán. Nem kértük, hogy vegyék ki a marxizmust vagy az orosz nyelvet, hanem javasoltuk, hogy ezek mellett szabadon választva lehessen más filozófiai kategóriákat és világnyelveket is megismerni. Hangsúlyoztuk a diákok választási lehetőségeinek fontosságát.

Vagy azt, hogy az egyetemi szenátus tagjai parlamenti védettséget élvezzenek. Indítványoztuk például, hogy a lánykollégiumot ne Ocskó Teréznek nevezzék az aradi kommunista harcosnő után, akit agyonvertek a börtönben, hanem legyen inkább Zrínyi Ilona. Illetve megfogalmaztuk, hogy nekünk nincs közünk Puskinhoz, nevezzük vissza inkább Móricz Zsigmond Népi Kollégiummá az intézményünket. Szorgalmaztuk, hogy a diákszövetség képviselői részt vehessenek az egyetemi szenátusokon, és minden, diákságot érintő döntésnél hallgassák meg a diákszövetség képviselőit is. Ezek közül sok javaslatunk megvalósult az elkövetkező évtizedekben, de akkoriban néhányunk sorsát derékba törte.

Ugyanis voltak olyan vélemények, hogy szinte teljességgel tökéletes a dokumentum, de van néhány javaslat, amit a magyarországi történések fényében jobb lenne mellőzni pillanatnyilag – az öt tagú szerkesztőbizottságból hárman egyetértettünk ezzel, egy hallgatott, egy pedig határozottan ellenezte. Ő volt Várhegyi István, idősebb nálunk hat évvel; két héttel azelőtt jött át hozzánk a román egyetemről, mégpedig azért, mert onnan „magyar szélsőségesség miatt” távoznia kellett. Családapa volt már, mi pedig hozzá képest gyerekek, de a belső ösztönünk mégis azt diktálta, hogy meg kell állnunk, nem feszíthetjük tovább a határokat. Ő tiltakozott, azt mondta, egy betűt se módosítsunk az elképzeléseinken. Hallgattunk rá, pedig éreztük, hogy kockázatos, ezen csúszott el minden.

Noha az egyetem vezetőségét biztosították arról, hogy az állami szervek nem avatkoznak be az intézmény belső ügyeibe, november 17-ről 18-ra virradóan a Király utcai bentlakásból elvitték az első két embert, és ugyanazon éjszakán a Rákóczi útról saját lakásából Várhegyit, Kocka Gyurit és Kelemen Kálmánt is. Az egyetemen kitört a lengyel sztrájk, a diákok spontán lázadása, ami abból állt, hogy bementünk a termekbe, de nem engedtük be a tanárainkat.

Már három letartóztatásról volt tudomásunk, én egyelőre szabad voltam, így leszereltem néhány társammal a sztrájkot, mert közben bevonultak Magyarországra a szovjetek, így arra kértem a többieket, lázadás helyett inkább védjük az egyetemünket, mert egyre égetőbb a probléma.

Eltelt egy hét, éppen órán voltam, amikor hívattak a rektoriba. Láttam, hogy a titkárnők furcsán sandítanak rám. A titkárság vezetője arra kért, hogy jellemezzem egy akkori jó ismerősömet, akiről négy sort írtam csupán, mert nem értettem, hogy miért szükséges bármit is mondanom róla. Amint visszaindultam az irodából, eszembe jutott, hogy aznap még nem ettem, kiflit vásároltam volna magamnak, de éhesen maradtam: mintha a földből nőttek volna ki, egyszer csak feltűnt két bőrkabátos férfi a Sétatér bejárata melletti gyalogjárón, vállon ragadtak, és határozottan irányítani kezdtek egy tejeskávé színű Pobeda felé. Akár az áramütés, úgy járta körül minden porcikámat a felismerés, tudtam, hogy mindennek vége. Betuszkoltak az autóba és elszáguldtak velem a volt magyar hadapródiskolához, akkor securitate épületéhez, aminek a pincéjében kötöttem ki.

Akkor nem vertek meg, de üvöltöttek velem, fenyegettek. Később, 1957 januárjában közölték velem, hogy „felszámoljuk a nacionalista fészket, a Bolyai Egyetemet”, ami számomra sokatmondó reveláció volt, hiszen tudtam, hogy a Bolyai Egyetemet 1945-ben két királyi dekrétummal írták alá, kemény tárgyalások után. De rögtön a megalapításától fogva fúrták, gyengítették és készültek a felszámolására. Az ország számára végzetes veszélyt láttak a különálló magyar egyetemben, nem csoda, hogy ma is csak a Babeșsel együtt létezhet.

Tizenkilencévesen miként élte meg ezt az eseményt? Fiatalsága hajnalán, amikor joggal hihette azt, hogy öné a világ, hirtelen kilátástalanná tették az életét. Legtöbben egy ekkora teher alatt összeroppannának.

Azért sétáltam bele ebbe a csapdába, mert jóhiszemű voltam. Tízből kilenc ember valóban megtört a fogolytáborban, sokan sodródtak őrületbe a fogságban töltött évek során, én viszont a csíki származású apámtól és kolozsvári anyámtól olyan vallásos nevelésben részesültem, hogy az a legsötétebb börtönévek alatt is felszínen tartott. Nem ismertem a meditáció kifejezést, és mindazt, amit a gyakorlatban takar, mégis alkalmaztam a rácsok mögött. Egy zsebkendővel bekötöttem a szemem, hogy ne lássam a nyomort magam körül; nekidőltem a betonfalnak, mert tilos volt lefeküdni az ágyba, és kirepültem a helyiségből. Gondolataimban szabadon jártam a természetben és azokon a helyeken, amiket valaha nagyon szerettem.

Másrészt a tudat, hogy igazam van, mert nem tettem semmi államellenest, rendszerellenest, illetve minden cselekedetem, ami miatt elfogtak, belefér egy demokratikus jogállam keretébe, erőt adott. Így is megtörhettem volna, de e két kapaszkodóm mellé a Jóistentől kaptam még néhány olyan társat, akik tartást és erőt adtak a fogságban. Ahogy beléptem Szamosújvár sötét-bűzös fogdájába, velem szemben a csíkos ruhás rabok között ott állt dr. Venczel József, aki akkor már hetedik évét töltötte rabságban. Naponta előadásokat tartott, megállt a vaságy mellett és szónokolt. Magyarul, románul, franciául, németül magyarázott, néha filozófiát, máskor statisztikát. Nem számított, hogy mit, a lényeg az volt, hogy frissen tartsa az elménket. A túléléshez éppen elegendő volt.

A másik ilyen ember Hajdú Leander ferences rendfőnök volt. Ismertük egymást, hiszen a csíksomlyói ferencesek szomszédságában nevelkedtem, a húgommal reggeltől estig köztük tébláboltunk gyermekkorunkban. A harmadik támaszom szintén egy katolikus pap volt, a csíkborzsovai Erőss Lajos, akit, amikor megismertem, fogságának kilencedik évét töltötte.

Öt fogságban, kemény munkával töltött év a kamaszkor végén súlyos kiképzés lehetett. Milyen világlátással gyarapodott a munkatáborban? Tudott kapaszkodni nemes értékrendbe, vagy a létminimum inkább az alapszükségletek kielégítését helyezte előtérbe?

Eleinte normára kapáltunk Szamosújváron. Ha a brigád nem teljesítette az elvárt mennyiséget, a kolónia bejáratánál gumibottal verték meg, csizmákkal taposták a földbe a foglyokat. Miután Salciara vittek, amely 4500 politikai elítéltjével a legnagyobb fogolytábor volt mind közül, gátat kellett építenünk. A Brăilai Nagysziget (Insula Mare a Brăilei) hetvenkétezer hektárján dolgoztunk, Románia éléstárát hoztuk volna létre. Ennek finom iszapja, amit évmilliók alatt a Duna odahordott, Európa egyik legtermékenyebb talajának minősült. Az öntözőcsatornák már beerezték a terepet, de töltés híján árvízveszélyesnek bizonyult a sziget, így az volt az elképzelés, hogy majd mi, politikai elítéltek, két kezünkkel emelünk gátat köré. Itt több, mint másfélévet dolgoztam. Szintén normát szabtak nekünk: 3,2 köbméter földet kellett kiásnunk naponta, majd azt talicskával a gátra hordanunk, kiürítenünk.

Ez teljességgel lehetetlen volt. Még a gyakorlott foglyoknak sem sikerült, nemhogy azoknak, akik ezidáig nem foglalatoskodtak hasonlóval. Így gyakorta megvertek bennünket, illetve az is súlyosbította a körülményeket, hogy sekélyes kosztot adtak, és a Duna vizét itatták velünk. Nem engedtek közel a folyóhoz, a fogvatartóink hordóval hozták nekünk a vizet, amitől vérhast kaptunk. Az idősebbek közülünk úgy hulltak el, mint a legyek ősszel, a homokba kapartuk el a testüket. Ekkor már 22 éves voltam, mögöttem volt 100 fogságban töltött nap a kolozsvári securitaten, és két és félévnyi szamosújvári rabság – csupán 19 éves voltam, amikor letartóztattak, harmadéves történészhallgató a Bolyai Tudományegyetemen.

Noha a fogságban töltött idő nagy iskola volt számomra, azt is mondhatnám, hogy keményebb, mint egy vagy két egyetem, a szabadulásomat követően is túlontúl bíztam az emberekben. Más emberként jöttem ki a börtönből, de az alapértékeim nem változtak a terror és nyomor súlya alatt sem: hittem abban, hogy a kudarcból élet, család, haza kovácsolható. Az alaptermészetünket, az emberséget nem lehetett megtörni. Voltak barátaink a fogságban is, köztük románok is, hittünk, reménykedtünk, lelkesítettük egymást, ennek köszönhető, hogy értékrendünk nem illant el.

A meghurcoltatása milyen hatással volt a szülei és testvérei sorsára?

Négy testvérem közül a két kisebb húgom disszidált, egyikük Augsburgban, a másikuk Magyarországon élt. A másik kettő maradt itthon, ahogyan én is, de tény, hogy a lányok közül egyiknek sem sikerült egyetemet végeznie, annyira megnehezítette a családunk boldogulását az én helyzetem. A szüleim is beleroskadtak, megöregedtek fájdalmukban, mégis „föl-földobott kövekként” állták a sarat, és a nehézségek ellenére is maradtak ott, ahová tartoztak. Az ő példájuk a teljes életemre hatással volt. Hogy is menekülhettem volna külföldre ilyen példák láttán?

A politikai események árnyékában, úgy, hogy kiszabadulását követően mindent elölről kellett felépítenie, szerető társra lelt, családot alapított. Akkoriban valószínűleg nem esett szó a poszttraumás stressz szindrómáról, de a rengeteg negatív tapasztalat nem befolyásolta a bizalmi kapcsolatok kialakításában?

Kétszer voltam nős. Szerelem volt ez kezdetben, a szabadulásom után. Két évig tartott a házasságunk, született egy kislányom, akitől tízhónapos korában elszakadtam a válás következtében, de voltaképpen miatta maradtam Csíkszeredában. Látni akartam, ahányszor csak lehetett.

Különös történet volt ez a házasság, mondhatni a fogságban kezdődött, hiszen az első feleségem édesapjával együtt töltöttem néhány börtönévem. Laci bácsi népszerű fényképész volt Csíkszeredában, jól ismertük egymást, mert a mi családunk fényképeit is ő hívatta elő. Vékony ember volt, nem bírta a fizikai munkát, gyakran összeesett a munka terhe alatt. A kolónia orvosa barátom volt, ezért megkértem, tegye be az öreget a disztrófiás brigádba. Nekik ugyanis nem kellett kimenniük munkára, és nagyobb adag ételt kaptak, így reméltem, hogy felépülhet közöttük.

Miután lejárt a büntetésem, hazaköltöztem és a csíkszentkirályi dongagyárban kezdtem dolgozni, mint egyszerű munkásember – alulról kellett építkeznem, mindent elölről kezdtem. Édesanyám találkozott Laci bácsi feleségével a városban, aki arról érdeklődött, eljöhet-e hozzám a lánya, hogy hírt halljon az apjáról. Rábólintott, és rá nem sokra megjelent nálunk egy ragyogó fiatal hölgy. Az első nő volt az életemben, akinek a szépsége lenyűgözött. Elmondtam mindent az apjáról, később, amikor elkísértem a buszállomásra, rákérdezett, hogy hol szilveszterezek. Mondtam neki, hogy Büdösfürdőn a barátaimmal és a családommal, mire kiderült, ők is odajönnek, így a javaslatára a két közösség egyazon helyszínen ünnepelt. Mi pedig a néhány nap alatt odafent egymásra találtunk.

Bukarestbe hívott, hogy tanuljak a technikumban, mert ott nem kértek önéletrajzot. Noha hatökör voltam matematikából és fizikából, és mindig is történész szerettem volna lenni, beiratkoztam, elvégeztem a hároméves posztliceális képzést. Közben elváltak útjaink, mert rádöbbentem, hogy ő mégsem nekem való. A sors fintora, hogy az elválásunkat követő évben édesapám hirtelen rosszul lett, halálán volt. Kétszer is megműtötték, de csak egy nyugat-németországi orvosság segíthetett volna a baján, amihez Bukarestből, az egészségügyi minisztériumból lehetett hozzájutni. A volt barátnőm megkeresett, kibékültünk, és úgy tört be a minisztériumban, mint egy harckocsi, megszerezte a gyógyszert. Apám ezzel megmenekült. Rejlett valami sorsszerűség abban, ahogyan a két apa életére kölcsönösen hatással voltunk… Meg is tartottuk gyorsan az eljegyzést, majd a polgári esküvőt Bukarestben. A két családból senki nem volt jelen, csak a barátaink. Szerelmi házasság volt, de nem tartott tovább két évnél.

Miután Laci bácsi hazaköltöztette tőlem a lányát és tízhónapos gyermekünket, sokáig hallani sem akartam a házasságról. Hét és fél év múlva ismertem meg jelenlegi feleségemet, egy fiatal, szép, egyenes jellemű leányt, akivel úgy találkoztam, hogy egy keresztelőre érkezett Csíkszeredába. Levelezni kezdtünk, 1972 decemberében összeházasodtunk. Majdnem ötven éve együtt vagyunk, két gyermeket neveltünk fel közösen.

Mit gondol, a munkatáborban tapasztaltak, szabadulása után pedig az állandó lehallgatások és megfigyelések nehezebbé tették a családi életét? Gondolok itt az apává válásra, a gyereknevelésre, a gyermekek megóvására.

Vastag dosszié készült a mindennapjaimról, sokan jelentettek rólam a szabadulásomat követő időszakban. Nemrégiben kétezer oldalt szereztem meg a CNSAS-tól, így derült ki, hogy 47 besúgó figyelte minden lépésemet. Különös, hogy szinte semmit nem érzékelt a családom az utánam való kémkedésből egészen addig, amíg nem kezdődtek el a vegzálások a ’80-as évek végén. 1989-ben két házkutatást is tartottak nálunk, akkor közölték velem, hogy mindent tudnak rólam, még azt is, hogy a könyvespolcomon melyik könyv hol helyezkedik el. Egy „pistolet panoplie”, azaz díszpisztoly után kutattak. Sosem láttam ilyet, nem is értem, miért keresték nálam; távozásukkor elkoboztak több értékes festményt is a lakásból.

Nem befolyásolta különösebben a családi életünket ez a folyamatos leskelődés, második feleségemmel igyekeztünk az engem körbefonó bizalmatlan légkört nem beengedni az otthonunkba. Pedig a lehallgató készüléket is megtaláltuk, a gyerekeknek viszont nem mondtuk el, hogy mi az.

Kapcsolódó

„A társam segít, megerősít, motivál” – a házasság hetén házasokkal beszélgettünk

Interjúalanyainkkal való beszélgetés rávilágított, a házasságkötés nem életkor függvénye, hiszen fiatalkorban is „felnőhet” az ember ahhoz, hogy elköteleződjön. Idős korban pedig csak kapkodja a fejét, és azt nézi, merre repült el az együtt töltött 50 év.

Házasság Hete

Egyik feleségemet sem tántorította el mellőlem politikai fogoly múltam. Az első feleségem – mivel az édesapja is hozzám hasonló sorsra jutott – jól tudta, miből áll a meghurcoltatás. A második feleségem pedig kitartott mellettem annak ellenére, hogy folyamatosan figyeltek bennünket. Kemény székely leány/asszony lévén, amikor rábukkantunk a lehallgató készülékre, úgy döntött, nem suttog tovább, hangosan elmondta a véleményét a rendszer igazságtalanságairól, és attól a perctől kezdve hangosan beszéltünk a négy fal között.

Azzal álltam „bosszút”, hogy felépítettem két családot: nem titok, hogy az első házasságom zátonyra futott, a másodikat viszont tudatosan alakítottam. És sikerült: összesen három szép gyermekem született, közülük kettőt felneveltem. A „bosszúmhoz” tartozik az is, hogy nem hagytam el a hazámat.

Pedig 1987-ben kiengedtek bennünket nyugatra. A feleségemmel mehettünk, a gyerekek nélkül – azt gondolták, hogy sokakhoz hasonlóan mi sem térünk már vissza az országba. A kislányom 13 éves volt, és kijelentette, „ha arra vetemedünk, hogy kint maradunk, ő nem fog utánunk jönni. Hanem a kistestvérét magához veszi és tisztességgel felneveli”. Nagyon öntudatos volt a lányom már akkoriban is. Már rég itthon voltunk, amikor egy tanítási nap végén egy ismeretlen férfi megállított az utcán. Elmondta, hogy a titkosszolgálat tisztje, majd közölte velem, hogy én a külföldiekkel és a romániaiakkal egyaránt kiszúrtam. Úgy fogalmazott, hogy „mi útlevelet adtunk, hogy megszabaduljunk magától. Lehetett volna a Szabad Európa riportere, de hazajött. Ezzel a külföldiek is veszítettek, de mi sem szabadultunk egy kolonctól”.

A politika körülfonta a teljes életét: RMDSZ-alapítóként, majd a parlamentben az Oktatásügyi Szakbizottságban, később a Vallásügyi Államtitkárságon is dolgozott a magyarságért. Ez hatással volt a házasságára? Lehet egyszerre politikus és aktív apa, férj az ember, vagy áldozatokkal járt egyik a másik kárára?

A magyarság megmaradásának ügye az egyik legfontosabb küldetése volt az életemnek. Ahogyan az is, hogy nem adhatom át a helyemet idegeneknek. 1989 decembere számomra megváltás volt. Trágyát terítettem villával a csíkszentkirályi kertünkben, semmit nem tudtam az aznapi történésekről. Hazafelé menet láttam, hogy az útszéli propagandatáblát csavarják ki a helyéből, de annak sem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. Egy asszony stoppolt, felvettem, tőle értesültem arról, hogy elmenekült Ceaușescu. Mire beértünk Csíkszereda mai városháza elé, máglyákban égtek a kidobált könyvek. Egy világ változott meg néhány óra alatt.

Hazamentem, nem telt el sok idő, és egy csoport volt diákom kopogtatott be hozzám. Mondták, hogy mondjak beszédet, a hónom alá nyúlva vittek át a hatezres tömegen, fel a megyeháza erkélyére, hogy onnan szóljak az egybegyűltekhez. A jobbomon Borbély Gábor esperes, a balomon Ferences Pista csíkpálfalvi költő. Egymás után beszéltünk az emberekhez. „Drága székely testvéreim, örüljetek, hogy az Úristen megadta ezt a pillanatot, de két dolgot ne feledjetek: egyik az, hogy egy forradalomnak sem kell kötelező módon rombolással járnia, a másik pedig, hogy tetszik vagy sem, mi egymás mellett éltünk, élünk és fogunk élni a román néppel” – így hangzott a beszédem, aminek a második felét akkoriban még senki nem merte volna elmondani egy alkoholtól és szabadságtól mámoros, lázadó tömegnek.

Tudták, hogy politikai fogoly voltam, egyetértettek velem, megtapsolták a gondolataimat, és ezzel indult a politikai karrierem. Aztán megalapítottuk az RMDSZ-t, végigvittük az iskolák szétválasztását, visszamagyarosítását. Majd tavasszal, amikor jelölteket kellett állítani, engem is felírtak utolsónak a jelöltlistára, azzal a magyarázattal, hogy semmi esélyem bekerülni, mert Hargita megye hat képviselői helyet kapott – tehát, ha egy román bekerül, én nem jutok be. Májusban 20. után számolták össze a szavazatokat, engem a számlálók beletörődően irányítottak haza, mondván, hogy úgysem lesz esélyem a hatodik helyre. Alig aludtam negyedórát, csengett a telefonom, és közölték, nem elég, hogy bekerültem, hanem az országos kosárba még 5600 szavazatot adtunk. Mind a hat helyet megszerezte az RMDSZ. Így lettem képviselő.

A családom fegyelmezetten viselte a politikai karrierem. A legrosszabb az egészben az volt, hogy amikor elmentem, a fiam 12 éves volt, amikor leszereltem, akkor már 18, és egyszer felrótta nekem, hogy „engem nem te neveltél, engem anyu nevelt”. Szíven ütött, hogy így érezte. A lányom jött is utánam, ugyanis Bukarestben végezte az egyetemet, így sokáig együtt laktunk. Óvodáskori barátnőjével együtt felvételizett az egyetemre, amint kiderült, hogy mindkettő sikerrel járt, Bukarestben a Romana téren elmondtam nekik, öt évig bármit megtehetnek, kivéve egyvalamit: szándékosan összekevert identitást, a vegyesházasságot. Tiszteltem és becsültem a románokat, voltak román barátaink, de a nemzet és a nyelv megmaradását mindennél fontosabbnak tartottam. Sok fiatal székely lány tűnt el a román nemzetben, feladták anyanyelvüket, kultúrájukat vegyes házasságukkal. Nem akartam, hogy ez velünk is megtörténjen, örülök, hogy hallgattak rám mindketten.

Visszatekintve van valami, amin változtatna?

Mindig is történész akartam lenni, de ez az álmom nem valósulhatott meg. Történelemtanár és politikus lett belőlem, pedig a meghurcoltatásom előtti időszakban azt fontolgattam, hogy egy diákcsereprogrammal Debrecenbe utazok, ahol az európai hírű Szabó István történész professzor óráin összehasonlító közép-európai parasztságtörténelmet fogok hallgatni. Ha ez megvalósult volna, ma más útról számolhatnék be.