banner_phBMMWg3_970x250_Mol_HU.jpg
banner_6stHcYKY_300x250_Mol_HU.jpg

„Merjük ismét magunkévá tenni a székelyruhát!” – kézzel szövik-varrják, hétköznaponként is felöltik a népviseletet

Erdővidék érintetlensége, hagyományközelisége elkápráztat, míg Erdőfülére utazunk, hogy ott a Motolla Kézműves Ház működtetőjével, Csog Jolánnal beszélgessünk a székely népviseletről. Akkor ámuldozunk csak igazán, amikor dohos épületbe, százéves tárgyak birodalmába vezet az utunk, és egy kicsi helyiségbe, tele anyagokkal, szőttesekkel, szövőszékekkel, élő-zsizsegő népviseletekkel, amelyek szinte a mennyezetig érnek. Mindet négy nő állítja elő saját kezűleg szőve, varrva – elvarázsol az a természetesség, ahogyan az anyagok kavalkádjában léteznek. „A népviselet akkor igazán élő, ha hétköznaponként is merjük viselni. Ha nem is mindet, de egy-két darabját büszkén hordhatjuk munkahelyen vagy otthon, hiszen néhány eleme ma is praktikus. Például a lenből készült kombiné” – osztja meg velünk a kézműves, és már hozza is a csíkszéki, nyárádmenti viseleteket, hogy próbáljuk fel. Kényelmes darabok, csupa tündöklés minden anyag, amit magunkra öltünk, állapítjuk meg.

Amint Erdőfülére érünk, feltűnik, hogy minden utca elején szépen megmunkált, motívumokkal díszített táblák csüngenek az utcanévvel: a Fosztó utcát keressük, jobbnak látjuk megállni a falu boltjánál. Mosolygós elárusítótól kapunk útbaigazítást, elmondja, hogy a Motolla Kézműves Ház a régi óvodában működik. Könnyen odatalálunk. Éppen nyitnánk a kaput, mire egy öt-hatéves kislány szökken velünk szembe, Villőnek hívják, mutatkozik be jó hangosan, majd betessékel. Az udvaron tehenek között sétálunk végig, boldogan újságolja, hogy vége az óvodának, nemsokára iskolás lesz, de addig is ő vigyáz édesapja állatállományára, míg édesanyja odabent varr. A tehén nem bánt, nincs mitől félni, „ha mi nem bántjuk az állatot, ő sem akar rosszat nekünk” – teszi hozzá gyermeki őszinteséggel.

Fotók: Fodor Zsuzsánna

Amint belépünk az épület ajtaján, az ódon falakon belül varrógépzúgás, szövőszék csattogása fogad. Négy nő tüsténkedik odabent: egyik fonalat csőröl (teker szerk. megj.), másik a varrógépet hajtja, harmadikuk anyagot sző, a negyedik nyüstöt köt. Mintha egy népmesébe csöppentünk volna: százéves bútorok vesznek minket körül, anyagok szinte a mennyezetig tornyosulva, gomolyagok, és különféle népviseletek.

Szebbnél szebbek, színesek, „mert a székelyruha nem csupán fekete-piros, mint ahogyan azt a legtöbben ismerik. Egyes székely népviseletek kéket, zöldet, barnát, lilát hordoznak, csak a polgáriasodás folyamán sokan megfeledkeztek róla” – osztja meg velünk a műhely működtetője, és a minket fogadó kislány édesanyja, Csog Jolán kézműves.

Egy szövőszék mellé vonulunk beszélgetni, amelyen az egyik varrónő éppen a csíki szövetet munkálja. Közben Csog Jolán lelkesen meséli, hogy hobbiból indult a ma már Erdély-, Székelyföld- és Magyarország-szerte megbecsült vállalkozás, ami ugyan szerény körülmények között működik, és a helyiség, ami teret ad a munkának, megállította, magába szívta az időt, mégis sokan felkeresik, egyre több a rendelés, egyre nagyobb az érdeklődés az általuk előállított népviseletek iránt.

A képen Csog Jolán

Napjainkban ritka ugyanis, hogy a székelyruhák minden szálát emberi kéz munkálja meg. Az anyagot általában vásárolják a népviselet-készítők, vagy gépiesített szövőszékkel hozzák létre, mert hosszadalmas, nagy tudást igénylő folyamat a szövet előállítása. És természetesen drágább is, amit nem mindenki tud megengedni magának. Mégsem mondanak le erről az ősi tudásról, mert úgy tartják, a kézzel készített népviseletek magukban hordozzák a múltat, a jelent és a jövőt, emlékeztetnek az egykori paraszti leleményességre, és ma élő viselőjüket összekötik felmenőikkel.

Sorra veszi elő a szekrényekből a kész ingeket, rokolyákat és mellényeket. Mutatja, hogy mennyi minta, mennyi hímzési, varrási technika különbözteti meg egymástól a különféle tájegységeket: míg a marosszéki rendszerint hímes szőttes, addig a csíkszéki viselet csíkozott, színesebb. Az emberek többsége ma már nem ismeri saját településének viseletét, ezért a legtöbb rendelésük piros-fekete – még magyarországiak is kérnek ebből a fajtából –, mert azzal egy időben, hogy a falusi asszonyok kivetkőztek népviseleteikből és városi kosztümöket öltöttek magukra, amelyek kényelmesek, modernebbek voltak, a soron következő generációknak egyre inkább kikopott az emlékezetükből saját örökségük.

Pedig településeken belül is voltak különbségek: más színt, másfajta mintázatú rokolyát és mellényt viselt egy idősebb asszony, és mást egy leány vagy egy menyecske. Sőt két egymás melletti falut is el lehetett különíteni egymástól, ha jobban megnézte az ember, hogy miként van a fejre kötve a kendő, hogyan csokrozzák a kötényt vagy mintázzák alig észrevehetőn az ingeket, milyen színek futnak végig a rokolyán.

Csog Jolán úgy véli, az elmúlt évtizedekben – most, hogy végre ismét divat a székelyruha – jobban kezdenek ragaszkodni a székelyek a népviseletükhöz. „Feléledt a kapocs, ami ember és öltözéke közt valaha annyira erőteljes volt”. Hiszen annak idején egy édesanya a gyermekeinek, vagy egy leány, egy asszony maga készítette el a viseletét, abba minden bánatát belesírta, minden örömét belenevette, mert a szövési, varrási folyamat hosszadalmas volt, akadt ideje élettel megtölteni a szövetet. Ugyanezt teszik ők is a műhelyben: ha valaki felkeresi őket, „mert népviseletet akar csináltatni”, előbb lemérik, aztán terveznek, ha szükséges, felkutatják az illető település egykori viseletét, kijárnak a falvakba, idősekkel beszélgetnek, és a padlásról „régi rokolyákat kérnek”.

Így kerülnek elő az ősi öltözékek – hangsúlyozza a kézműves, akinek sok tapasztalata van azzal kapcsolatosan, hogy ha székelyruhát kér egy idős asszonytól, az a fekete-piros viseletét veszi elő, ha azonban a dédszülők, nagyszülők régi rokolyája után kíváncsiskodik, a padlásról több százéves viselettel tér vissza. Amint sikerül felkutatniuk egy-egy elveszettnek hitt viseletet, kezdődhet a szövés, majd a varrás, díszítés – ez gyakran hónapokat vesz fel, így mire a viselet elkészül, jómaguk is telenevetik, telebeszélgetik, telepanaszolják a munkanapok folyamán, akárcsak a régi asszonyok.

Édesanyjától varrni, anyósától szőni tanult: minden úgy indult, hogy öt gyermekének készített viseletet

Csog Jolántól megtudjuk, varrónő édesanyja sokat kérlelte, hogy bármi legyen belőle, csak éppen varrónő ne, mert nem áldásos ez a hivatás. Szülője mellett mégis beleszerelmesedett a varrásba, igaz, titkon használhatta a még lábbal hajtható varrógépét. Később, amikor férjhez ment, látta, hogy anyósa miként bűvöli a szövőszéket, és elvarázsolta a szövet előállításának folyamata is. Főként az a része, amely nagy tudást, sok matematikát igényel, hiszen pontosan ki kell számolni, hogy melyik szálat mikor és hova illeszti a kézműves, ha bizonyos mintákat szeretne látni a szöveten. Elleste tehát anyósa mesterségét is, és a két asszonytól szerzett tudást kamatoztatni kezdte: minden úgy kezdődött, hogy öt gyermekének szőtt és varrt népviseletet, amire a falu felfigyelt, és minduntalan akadt megrendelője.

Később szélesebb körben is ismertté vált, egyre többen kértek tőle népviseletet, magánszemélyek és néptáncegyüttesek egyaránt, így 2018-ban elérkezettnek látta az időt a cégalapításra. Azóta munkatársnői vannak, többedmagával dolgozik, mert „annyi a rendelés, hogy nem bírná egyedül”. Napi 6 órát szánnak a munkálkodásra, megrendelőikkel folyamatos a kapcsolattartás.

A képen Villő és édesanyja, Csog Jolán

Emellett gyerekei szintén besegítenek, míg a kicsi nemsokára kezdi az előkészítőt a nagyobbak kamaszok, vagy már kirepültek. De mindannyian úgy nevelkedtek, hogy ha szükség volt rá, édesanyjuk mellett befogdostak, csőröltek, hogy szaporodjék a szövet. Közösen „keresztelték meg” a kézműves műhelyt, így kapta a Motolla Kézműves Ház megnevezést.

Ne csak ünnepi legyen a székelyruha, legyen élő, a mindennapok része

Csog Jolán úgy véli, a székelyruha elemei beemelhetők a mindennapokba. Idegenné, túlságosan idealizálttá válik a népviselet akkor, ha ünnepi alkalmakra tartogatjuk csupán, mert felmenőink idejében a mindennapok részét képezte, de a polgáriasodással járó „kikopás”, majd az azt követő hirtelen fellángolás, hogy visszaemeljék a viseleteket, valami egészen más pozícióba emelte a székelyruhákat, mint ahol valójában a helyük volt. Megváltozott a jelentésük, sokan magasztos szavakkal illették a népviseletben járókat, holott valamikor a mindennapokat, magát az embert, nem pedig a szentségest képviselték ezek a ruhák.

Például az öregek mezőre jártak népviseleteikben, ha melegük volt, levetették magukról a rokolyát és a mellényt, hogy ingben, pendelyben (alsószoknyában) dolgozzanak tovább. Természetesen volt ünneplő és mindennapi viseletük, de sosem váltak meg azoktól a daraboktól, amiket napjaink hagyományőrzői ünnepi alkalmakon öltenek magukra.

Ezért is biztos abban, hogy ha a lányok, asszonyok és akár férfiak elkezdenek becsempészni egy-egy elemet a mindennapi viseletükbe, nem megszentségtelenítik az örökséget, hanem tovább éltetik, tovább élik azt. Ehhez azonban szükség van arra, hogy ki-ki ismerje saját örökségét: tudja, hogy a minták és a színek a rendet, rangot, módot és érzéseket jelképezik. A néprajzkutatások szerint őseink akkor viseltek feketét, ha gyászukat, bánatukat élték, piros színt pedig a táncban, a szerelem idején öltöttek magukra, mert az volt az élet. A kéket általában a piros és fekete közé helyezték, az volt a Szűzanya jelképe: ha a piros mellett díszelgett, azt üzente, hogy a Szűzanya vigyáz a boldogságra; ha a fekete mellé került, arra kérte Máriát, hogy hozzon oltalmat a fájdalomra. A zöld és a barna színek viselőik tulajdonáról tanúskodtak: azt mutatták, hogy birtokol-e erdőt, kaszálót, szántóföldet a leány családja, a lila pedig arról beszélt, hogy adott-e a család papot vagy apácát az egyháznak.

Csog Jolán kutatómunkája azt bizonyítja, hogy a férfiak és nők viselete főként az eldugottabb településeken és a szegényebbek körében élt hosszabb utóéletet, itt-ott napjainkig őriznek néhány korabeli darabot, amelyek még megtalálásra várnak.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?