Ma világsztárokat öltöztet a székely divattervező, akit a mezei munka és a londoni nélkülözés sem riasztott el az álmaitól

Gyerekként mezőre járt, piacon árult zöldségeket. Később virágkötőként próbált szerencsét itthon és Magyarországon; sikeres vállalkozó lett, mégsem volt elégedett: divattervező, művész akart lenni. Ezért maga mögött hagyott mindent és 28 évesen, tíz fonttal a zsebében Londonba költözött, hogy „szerencsét próbáljon”. Egy riksa volt a munkahelye, az otthona és a stúdiója: abban aludt, a hajléktalanokkal osztozott az ételen és aprópénzt gyűjtött az utcáról, míg végül Hamupipőke-története beteljesedett. Ma vörös szőnyeges eseményeken vesz részt – többek közt Elton John, Lina Grace Moss, Lily Collins ruháját igazítja –, emellett szabóként dolgozik egy luxus divatáruháznak, a Pradaval, a Guccival és az Alexander McQueennel működik együtt, valamint a TildArt és a Tilly Janosi London fenntartható divatmárkák tulajdonosa. A csekefalvi származású Jánosi Matilda csupán 38 éves, de tudja, milyen az, ha az álmokért nélkülözni kell, és hogyan válhat valóra mindaz, amiben rajta kívül senki sem hisz.

– A vörös szőnyegen otthonosan mozogsz, te igazítod több híresség ruháját. Közben divattervezőként tevékenykedsz, darabjaid az újrahasznosítás jegyében bicikligumiból, sötétítőkből és különféle anyagokból készülnek. Azt azonban kevesen tudják rólad, hogy egyszerű körülmények közül származol, kiskorodban mezei munkát végeztél, piacoltál. Mesélnél a gyerekkorodról?

– A Hargita megyei Csekefalván születtem, Székelykeresztúr mellett. Kertész családban nevelkedtem, gyakran dolgoztunk a mezőn. A szüleim arra tanítottak, hogy keményen és becsületesen kell dolgoznom. Nagyon szerettem az anyai nagymamámat, a nála töltött idő volt az igazi feltöltődés, illetve a személyisége és a tanításai egész életemben kapaszkodónak bizonyultak. Igazából máig terelgetnek. Tőle örököltem a kreativitásom, ő tanított meg varrni, szőni, horgolni. Míg egy gondtalan világot teremtett körém, addig a szüleim a munkaszeretetre ösztönöztek, és ez a kettő erős jellemet adott. Megedződtem, leleményességet és kitartást tanultam, ami végigkísért, míg a londoni nélkülözésből a vörös szőnyegig meneteltem. A székely származásom és az, ahogyan felnőttem, mindig előnyömre vált. Büszke és hálás vagyok ezért.

Jánosi Matilda személyes archívuma

– Bizonyára téged is kertésznek szántak…

– A szüleimnek fontos lett volna, hogy a családi hagyományokhoz híven a kertészetet válasszam, s bár gyerekkoromtól kezdve sokat segítettem a munkálatokban, mégsem éreztem magaménak a hivatásukat.  Mindig azt lestem, hogyan kapcsolhatnám össze a saját vágyaimat a családom tevékenységével, ezzel magyarázható, hogy 19 évesen – miután befejeztem középiskolai tanulmányaimat a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola képzőművészeti-festő szakán – vállalkozást indítottam otthon, méghozzá virágkötészetet. Jól működött, események dekorálását is vállaltuk a virágcsokrok és koszorúk készítése mellett, közösen tevékenykedhettünk, egy idő után mégis azt éreztem, hogy kinőttem, és lépnem kell, hogy az álmaimat megvalósítsam. A kommunizmusban minden arról szólt, hogy mindenki legyen egyforma, így az emberek beolvadtak, ugyanolyanok lettek, mint a társaik, de az én családomban mindig ott volt a vállalkozói véna, ezért is támogatták az ötletemet.

– Nem szokványos, hogy egy, a kamaszkorból épphogy kinővő lány vállalkozást indítson, majd a belső indíttatásának eleget téve merész ötletekre vállalkozzon. Hogyan fogadta a környezeted, hogy az álmaidnak élsz még akkor is, ha az a szülőföld elhagyásával jár?

– Megfeszített munka volt, reggeltől estig nem volt megállás. Szerencsére idejében rájöttem, nagyon fontos számomra, hogy az álmaimat kövessem, és ne alkudjak meg önmagammal. Miután azt éreztem, hogy otthon nem tudom megvalósítani a vágyaimat, előbb Magyarországra költöztem, Oroszlányban és Budapesten is virágkötészettel foglalkoztam. Közben megalapítottam a TildArt ökodivat-márkámat, és kisebb divatbemutatókon vettem részt a kollekcióimmal. Majd látva, hogy az álom még mindig távoli, eldöntöttem, hogy szerencsét próbálok Londonban. Tíz fonttal a zsebemben, egy hétre lefoglalt szálláshelyre érkeztem Angliába. Nyelvtudás, pénz és lakás hiányában csöppentem a városba, mégis tudtam, hogy jó helyen vagyok, hogy itt képes leszek elérni az álmaimat.

A TildArt még Budapesten alakult: épp egy divatpartin vettem részt, amikor Vaspál Melinda, az akkori Fashiontime online divatmagazin újságíró leszólított, azt feltételezve, hogy egy neves tervező ruháját viselem. Amikor megtudta, hogy a filmszalagos, bakelitlemezes darab a saját tervezésem, felajánlotta, hogy cikket ír rólam. Két hetem volt, hogy kitaláljam a márkanevemet, és egy kisebb kollekciót összerakjak a fotózáshoz. A cikk volt a motiváció, a barátaim segítségével nagyon hamar elkészült minden. És jött is az első bemutatóm.

A képen Jánosi Matilda | Foto: Trevino Warren

Én voltam a legelső divattervező Magyarországon, aki olyan speciális anyagokat hasznosított újra, mint például a bakelitlemez, amelyből melltartót készítettem – ezzel elindítottam a fővárosban valamit, aminek addig nem volt hagyománya.

– Londoni nélkülözés – megdöbbentő ilyet hallani, mert a fiatalok a jó kereset reményében vállalnak külföldön munkát. Az önérvényesítés miatt költöztél külföldre. Nyelvtudás, pénz és lakás nélkül hogyan sikerült mindez? Hamar ismertté vált a TildArt?

– Mindent a nulláról építettem fel. Szükségem volt munkára, így egy barátnőm közbenjárására riksásként helyezkedtem el. Kezdetben nagyon kemény volt: nem ismertem a várost, nem volt okostelefonom. Kaptam egy biciklis térképet, ami egy mérföldnyi távolságot mutatott a központtól, és folyton azon aggodalmaskodtam, hogy mi történik, ha túlhaladok a kijelölt területen. Sokszor előfordult, hogy eltévedtem az utasaimmal. 

Fotó: Jánosi Matilda személyes archívuma

Idővel rájöttem, ha bizonytalannak tűnök, akkor az utas inkább a taxit választja, ezért csak bólogattam, hogy tudom, merre kell menni, és csak tekertem-tekertem előre, anélkül, hogy tudtam volna, merre haladunk. Előfordult, hogy megelégelték ezt, adtak egy kis szánalompénzt, és leszálltak, hogy taxival menjenek tovább. Én közben arra törekedtem, hogy legyen elegendő pénzem a túlélésre. A riksában aludtam, vagy a riksás bázis egy szegletében, sőt olykor egy kávéházban bóbiskoltam…

A szüleim mit sem tudtak a nehézségeimről, nem mondtam el nekik, hogy miként élek Londonban, mert nem akartam, hogy aggódjanak miattam, ahogyan azt sem, hogy repülőjegyet vásároljanak, amivel hazautazhatok – márpedig ez történt volna, ha arról értesülnek, hogy a gyerekük nélkülözésben él. Úgy gondoltam, ez a küldetésem, amit teljesítenem kell az álmaim megvalósulásáért cserébe. Ezért sem kértem segítséget senkitől.

Ez is az egyik székely jellemzőm: eszembe nem jutott, hogy bárkitől is kérjek – azóta ez sokat változott, de akkor nem gondoltam arra, hogy rászoruló lennék. Végül is mindent megoldottam: volt alvóhelyem a riksában, és az ételem is meglett. Roppant nehéz volt ülve aludni, kegyetlen érzés, inkább választottam volna a földet, kartonpapírral.

Londonban egyébként az a csodálatos, hogy szó szerint az utcáról is meg lehet élni, ha más épp nincs, még a földről összegyűjtött aprópénz is segíthet ebben, amibe a legtöbb járókelő csak belerúg. Egy ismerősöm azzal biztatott, hogy eljön az idő, amikor látom majd a pénzt a földön, de otthagyom, mert arra gondolok, hogy valaki másnak nagyobb szüksége van rá. És valóban elérkezett: ha mostanság aprót látok a földön, egy kicsit összeszorul a szívem, mert tudom, milyen érzés, amikor az alapszükségletekért is küzdeni kell, és tudom, hogy egy rászorulóra vár. 

Az is különleges Londonban, hogy nem hagyják, hogy az ember éhezzen. Emlékszem, tél volt, ott ültünk a riksán, és az étteremből megmaradt meleg ételt hoztak. Emellett szokás volt, hogy a pékségek kirakják egy zsákban a maradék péksüteményeket, amiket mi elhoztunk, és osztoztunk a finomságokon a hajléktalanokkal.

– Tehát a lehető legmélyebbről törtél fel. Egy divattervező, aki tudja, milyen érzés igazi otthon nélkül élni, éhezni… Ez mellbevágó. Nem szembesültél lenézéssel?

– Nem, mert nem mondtam senkinek, titokban tartottam, hogy nélkülözésben élek: mindig tiszta volt a ruhám, sminkeltem magam. Leginkább attól tartottam, hogy hajléktalanszagom lesz. Úgy jártam a közeli hostelbe, mintha ott laknék. A zuhanyszobába somfordáltam a hátizsákommal együtt – abban volt minden vagyonom és ruhám –, egy esernyőt húztam a hátizsákom fölé, hogy ne ázzon el, én meg megfürödtem, lecseréltem az öltözékem. Pár fontból egy nagy adag ruhát sikerült kimosnom és megszárítanom, visszapakoltam mindet a csomagomba, és folytattam tovább a riksás mindennapokat. Hajnali hat órakor a közeli kávézóba mentem, ott mosakodtam reggelente, a melegben néha elaludtam. A kiszolgálók már jól ismertek, de nem zavartak el, alkalomadtán ingyen kávét is hoztak.

– Mindez lelkileg is megviselhetett. Olyannak mutatni magad, aki nem vagy, miközben egy olyan álomért harcolsz, ami az akkori helyzetedhez viszonyítva fényévekkel távolabbinak tűnhetett. 

– Sokszor összeroskadhattam volna, csak az álmomnak köszönhetem, hogy kibírtam. Éreztem a siker illatát, mindig ott lebegett körülöttem. Illetve azzal motiváltam magam, hogy a legnehezebb már megtörtént, ennél rosszabb nem lehet, nemsokára jönnie kell a jónak. A vancouveri bemutatóm volt az első lépés, ami jelezte, hogy a vágyam teljesülni látszik. Szinte a híd alól utaztam el a showra, mégsem vette észre rajtam senki, hogy nemrég még egy riksában aludtam, és ételért álltam sorba. 

Bicikligumiból/termesztés latexből készült öko-luxus kapszula kollekció

Máig borzongok, ha arra gondolok, hogy a bicikligumis és filmszalagos kollekciómat a riksás bázison és a riksámban készítettem elő. Amint megérkeztem Kanadába a barátnőmmel, Máriával – aki segített nekem, mert akkor még nem ment nagyon jól az angol –, hirtelen sztárként bántak velünk: virágcsokorral fogadtak a reptéren, lakosztályban szállásoltak el, több személyt is mellénk rendeltek, hogy szórakoztassanak. Senki sem sejtette, hogy Londonban egy riksában élek. Hatalmas váltás volt ez két világ között, a nincstelenségből hirtelen luxusba csöppentem, egyik életből a másikba. A barátnőmmel egymást csipkedtük, nem hittük el, hogy ilyen létezik.

A vancouveri show hatalmas erőt adott. Ez volt az első nagy utam, kilencórányi repülés. A kollekciómat igyekeztem törésbiztosan összecsomagolni, a filmszalagos mégis összetört, mire megérkeztünk. Haladékot kértem, hogy utolsó nap mutathassak be, és az ott-tartózkodásunk folyamán a barátnőmmel esténként és éjszakánként azon ügyködtünk, hogy a bemutató napjáig kijavítsuk azt, ami tönkrement. A luxuslakosztályunk néhány nap alatt „szemétteleppé” változott: kitettük a kilincsre a táblát, hogy nem kérünk takarítást, mert odabent rozsdás biciklikerekeket és sok-sok eszközt gyűjtögettünk a bemutatómra.

A képen Jánosi Matilda | Fotó: Pintér Krisztián

Senkinek sem tűnt fel, hogy a helyszínen javítom meg a kollekciót. A divatpartikon csillogtunk, interjúk és események tucatja várt, a szünetekben pedig fuvaroztuk a biciklis alkatrészeket. Fel kellett találnom magam, nem mondhattam, hogy bocsánat, tönkrement a kollekció útközben.

– Bicikligumi, filmszalag: elképesztő, ahogyan a nélkülözést a javadra fordítottad, és abból az anyagból dolgoztál, ami éppen adott volt. 

– Otthon, Székelyföldön annyira természetes volt, hogy újra kell hasznosítanunk mindent, hogy nem is gondolkodtam azon, hogy ez egy plusz tevékenység lenne. Folyton bennem van, hogy ha valamire már nincs szükségem, miként tudom átalakítani úgy, hogy egy darabig még használható legyen. A riksabázis szelektív konténere telis-tele volt bicikligumikkal, ami nagy inspirációt adott nekem. Egy erős, könnyen tisztítható, bőrhatású anyaggal álltam szemben, és a munkafolyamat során beleszerettem. Évekig ezt az anyagot használtam.

– Vancouver után másfajta élet várt rád? Vagy a tündérmeséből visszacsöppentél a riksás valóságba?

– Az álomvilágból visszacsöppentem, persze nem volt könnyű, mert már tudtam, milyen az álmaimat élni. Egy egész csapat leste a kívánságainkat, ebből a csillogásból kellett visszamennem a riksába, „otthonomba”. De már másként ültem rajta. Olyan erőt kaptam a bemutatón, ami tovább lendített – hiszek abban, hogy ha valamit nagyon szeretnénk elérni, azt képesek vagyunk bevonzani. És így is lett.

Egyik riksás cég egy kis irodát bérelt, ám haza kellett utazniuk két hónapra, és addig kölcsönkaptam a helyiséget. Hirtelen rengeteg munkám lett: mindenki hozta a riksatetőket, táskákat és az összes varrnivalót. Be kellett tanítanom egy „alkalmazottat”, mert nem bírtam egyedül. Miután a két hónap lejárt, tudtam, hogy folytatnom kell, így Kelet-Londonban egy nagy stúdió egyik sarkát sikerült kibérelnem. Ekkor már a saját dolgaimon is tudtam ügyködni, aztán találtam egy beruházót, aki segített az előrelépésben. 

A legnagyobb dolog az volt, hogy sikerült abbahagynom a riksázást, pedig azt hittem, hogy soha nem jön el ez a pillanat. A riksám Londonban nem csupán a biztonságot jelentette, hanem egy kicsit tündérmeseszerű is volt: az egyik utasom lett a befektetőm.

– Akár egy Hamupipőke-történet. A befektető megjelenésével gondolom, felgyorsult minden, hirtelen azon kaptad magad, hogy már tényleg az álmaidat éled?

– Igen, eljutottam New Yorkba a legnagyobb kereskedelmi kiállításra, ahol több millióan tekinthették meg a kollekciómat, és csakhamar rájöttem, az én egyedi darabjaim nem alkalmasak nagyüzemi gyártásra. Lassacskán lettek klienseim, bemutattam Vancouverben, Londonban és Los Angelesben is. Visszajártam Budapestre, és egyre intenzívebb lett minden. A bicikligumikat nem akartam hagyni. Csupán a formájukat változtattam meg – gyapjúval, különféle természetes anyagokkal kombináltam, és ezáltal a TildArtot a luxuskategóriába helyeztem. Olyan darabokat készítettem, amelyek bármelyik nagy luxusmárkánál megállták volna a helyüket.

Ma is azt vallom, hogy az anyag talál rám, én pedig előbb beleszerelmesedek, és az anyag története adja az inspirációt ahhoz, hogy mivé alakítom. Egyszer például egy „luxusszemetes” cég keresett meg, ők gyűjtik össze az angol paloták lecserélt bútordarabjait, függönyeit. Mondták, hogy újabb függönyöket szereztek, ha akarom, hasznosítsam őket újra: kiderült, hogy ezek a Spencerek tulajdonát képező arisztokrataházból származnak. Elfogadtam a darabokat, és készítettem belőlük egy kapszulakollekciót, amelyet az angol arisztrokrata divatstílus inspirált, a „Sloane Square Style”.

Fotó: Pintér Krisztián

– Szeptember 24-én a szülőföldeden találkozhatunk veled, Jeff Garner malibui divattervezővel Kálnoky Tibor grófhoz érkeztek, hogy Az erdőn túl című divatlátványosságot bemutassátok. Milyen darabjaidat hozod magaddal?

– Az eseményen egy új márkát jelentek be. Ez nem azt jelenti, hogy a TildArtnak vége, inkább azt, hogy a „gyermekem” – mert mindig így tekintettem rá – felnőtt! Tilly Janosi London lett belőle. Évek óta érzem, hogy a TildArtot „kinőttem", és amikor megfogalmazódott bennem, hogy újra lépnem kell, a sors összesodort egy a Savile Row-n dolgozó szabóval, aki Elton Johnnak, Mick Jaggernek, a Guns n’ Roses-nak és a The Prodigy-nek is készít fellépőruhákat. Amikor találkoztunk, én csupán szakmai tanácsot kértem tőle, ám szó szót követett, és ő kijelentette: „Előre kell lépned, sikeressé kell tenned az autentikus márkanevedet!”. Neki hála mertem a vállalkozásomban felnőni, valójában a mentorom lett.

A bemutatóra egy új darabot hozok magammal, ami Jeff Garner Az erdőn túl kollekciójának a finálédarabja lesz. Azért érkezem csak egyetlen darabbal, mert nem vagyok már annak a híve, hogy a kifutón több tucatnyi alkotást végigvonultassak. Szerintem a divatvilág fordulóponthoz érkezett: a divatban is az újrahasznosítás a következő lépés, ennek lesz jövője, illetve a történetnek, ami a kreációk mögött rejlik. Épp ezért én már csak megrendelésre készítek darabokat.

– Tehát a divatvilágban is elérkezett az ideje az újrahasznosításnak. Ha az ezredik fehér pólóra senkinek sincs szüksége, arra talán annál inkább van igény, hogy az ezrediket mássá, egyedivé alakítsuk.

– A divat-nagymárkák zöme arra próbál koncentrálni, hogy fenntartható legyen. Vagy fenntartható módon előállított alapanyagból dolgoznak, vagy az újrahasznosított vintage darabjaikat alakítják át, angolul meg is jelent egy új divatszó, a „reworked”. A világ a fenntarthatóság irányába alakul – nagyon pozitívan állok ehhez. Sokan félnek a jövőtől, de én látom és tapasztalom, hogy a divatvilág kész a teljes megújulásra!

Újabban a jelmeztervezés is nagy szerelmem, a sajátomnak érzem. Pár éve bedolgozom Andrew Lloyd Webber Az Operaház fantomja című előadásába, amit 35 éve játszanak a Her Majesty színházban, a London West End színházi negyedében. De a James Bond-filmekbe is készítettem darabokat egy Savile Row-s szabóműhellyel együttműködve. A legnagyobb motivációm, hogy a filmvilágba is fenntarthatóságot csempésszek, ez a következő küldetésem.  És persze a fenntarthatóság a hétköznapjaimban is jelen van. A megunt darabjaimat átalakítom. A klienseimnek is vállalok gardróbátalakítást, amit „wardrobe re-style”-nak hívok.

– Különleges, ahogyan „hazataláltál”. Vissza Erdélybe, oda, ahonnan álmokkal feltarisznyázva indultál. Ma kézzelfogható darabokat hozol haza a valamikori vágyból…

– Évek óta tervezzük ezt az eseményt az amerikai Jeff Garnerrel – aki Erdély szerelmese – és Kálnoky gróffal. Erdély autentikus világát szeretnénk hirdetni a nagyvilágban, és ez az esemény lesz a kezdete ennek a projektnek. Szeptember 24-én, szombaton 18.30-kor állófogadással kezdünk Miklósváron, amit Kálnoky Anna grófnő Transylvanicum gyűjteményének bemutatója követ. Majd a Prophetik fenntartható amerikai márka Az erdőn túl című divatbemutatója zárja a programot, ennek a finálédarabját én terveztem, ezzel szeretném az új Tilly Janosi London divatmárkámat bejelenteni. Az esemény nyitott, tehát minden kedves érdeklődőt szeretettel várunk!

Itt jegyezném meg, hogy nagyon hálás vagyok a helyi támogatóimnak. A Kálnoky-kastély biztosítja a helyszínt, és a hozzá tartozó vendégház ad szállást a külföldi vendégeknek. Az ArtWise csapata is mellénk állt az esemény szervezésében. A hang- és fénytechnikát a Studio Project Production biztosítja, a Tiberius Quartet együttes pedig a jó hangulatért felel. A székelyföldi sört és csipszet forgalmazó cégnek is köszönettel tartozunk, és nem utolsósorban édesapám, Jánosi József kertészete is támogat minket.

Nagy erőt kapok otthonról, a családom és a barátok mindig mellettem állnak, még ismeretlenek is jelentkeznek segíteni. Számomra ez az egész szívmelengető: mindig el voltam foglalva a nagyvilággal, most mégis hazatalálok, egyre gyakrabban kötnek össze a szálak a szülőföldemmel. Ez annyira jó érzés! Meg kellett tanulnom a jelent élni, és látni a jelen történéseit. Régebben csak az álmaimat követtem, mostanában már tudom, hogy a jelen a kulcs, minden most történik, most kapcsolódik össze, most van összefüggésben. Ez teremti a jövőt.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?