Kovács Zsolt kvízmester úgy játszik az erdélyi magyarsággal, mint macska az egérrel – legalábbis a tekintetben, hogy képes percenként elterelni „áldozatai” figyelmét egy elgondolkodtató kérdéssel, sőt olykor kétezres kérdésmunícióval „támad”, felszusszanni sem hagyja az érdeklődőket. Azonban ebben a „harcban” nem kell attól tartania, hogy csorbulna a népszerűsége: az erdélyi „kocsmai értelmiség” – ahogyan humorosan nevezi résztvevőit, akik kocsmakvízekre járnak – csak úgy falja a kérdéseit. Csillogó szempárokkal játszik együtt a harmincas, negyvenes, ötvenes korosztály, és az együtt töltött időnek nem csak a szórakozás az egyetlen eredménye. Újfajta perspektívákkal gazdagodnak a jelenlévők, akik az erdélyi magyarságot érintő ügyeket is kivesézik egy háromórás agytorna alatt. Nem csoda, hogy nemrégiben világrekordot döntöttek! Kozsóval – akinek meggyőződése, hogy a rekord felállítása 500-as lélekszámú közössége nélkül nem sikerülhetett volna – a Kolozsvári Magyar Napokon beszélgettünk.

– Egyre gyakrabban hallani Kozsó kvízestjeiről, és mintha az Erdélyi Kvízbajnokságról is többen beszélnének. Nem csoda, hiszen nemrégiben Guinnes-rekorder lettél – ugyan nem egyedül, hiszen sokan álltak mögötted és melletted, de erről beszéljünk egy kicsit később –, most mesélj kérlek arról, hogy hogy érezted magad a Kolozsvári Magyar Napokon, milyen kvízt hoztál ez alkalommal?

– Igazán jól telt a Kolozsvári Magyar Napok kvízestje! Kvízmesterként is élveztem, de úgy érzem, a jelenlévőknek is adott valami pluszt az Időváltozás címen meghirdetett esemény: ezúttal nosztalgikus hangulatút választottam, két órát játszottunk együtt. A hangsúly mindvégig azokra a ma már ismeretlen eszközökre tevődött, amelyek nagyszüleink és szüleink házában ugyan még fellelhetőek, de mi magunk vagy megszabadultunk már tőlük, vagy tiszteletből őrizzük őket ugyan, de anélkül, hogy tudnánk, mire is használatosak. Ennek tudatában olyan kérdéseket tettem fel, amelyek megválaszolásával a résztvevők visszaépíthetik a régi tárgyakat az életükbe.

Külön öröm volt számomra, hogy a 30-50 éves korosztály jelent meg az eseményen. Az a tapasztalatom, hogy a kvíz – legalábbis az, ahogyan azt én művelem – nem feltétlenül a tinédzsereknek szól, helyettük inkább a felnőtteket szólítja meg. És nagyszerű látni, hogy van egy játék, amiben a felnőttek is kiteljesedhetnek, kiszakadhatnak a mindennapok malomkerekéből.

– Tehát kvízmesterként nem egyszerűen a szórakoztatásra törekszel, hanem egyfajta oktatásra is, hiszen konkrét célokkal szervezed egyik-másik találkozót. Ennek bizonyára feltétele, hogy nem elegendő kérdéseket puffogtatni, jól kell tudni kérdezni és kapcsolódni a célközönséghez…

– A kvíz sokkal több annál, hogy felteszünk néhány kérdést, amire a résztvevő majd zsigerből válaszol. Inkább arról szól, hogy egy audiovizuális élmény közepette az emberek egymáshoz fordulnak, beszélgetnek, közösen élnek meg valami különlegest, azaz kapcsolódnak. A tevékenységem komoly módszereken alapul. Igaz, ezeket a módszereket javarészt én dolgoztam ki, ugyanis nem találni hivatalos kvízmesterképzést, de az évek folyamán a technikám sokat alakult a közönségemhez.

Sokáig kerestem, hogy hol tudnék hivatalosan kvízmesterré avanzsálni. De nincs ilyen egyetem, még Angliában sem, pedig a britek találták ki valamikor ezt a műfajt, onnan ered a kultúrája, jártam is ott, hogy legalább autodidakta módon, tapasztalatok útján fejlesszem a módszereimet. Azonban az a tudás, aminek ma a birtokában vagyok, leginkább a visszajelzések mentén alakult, illetve kellett hozzá az is, hogy több ezer kvízt levezényeljek.

Öt éve tartom a kvízeket, de az Erdélyi Kvízbajnokság csak két éve működik. Öt városban működik ez a rendszer, és minden hónapban új témát viszek a résztvevőknek. A felkészülés folyamán elsődleges feladatom olyan témát keresni és kérdéssort kidolgozni hozzá, ami valamilyen szempontból releváns. Ezt inspirálhatják nagyon mély, emberi élethelyzetek is, mint például a fiatalkori alkoholizmus vagy drogfogyasztás, esetleg háború a határainkon túl; de gyakran élek a szórakoztató tematikákkal is. Ilyen a főzés, a kirándulás például. Ezek teljes estét felölelő kvízek, három órára száz kérdéssel készülök általában, és az aktuális témát már-már szétcincáljuk, több szempontból is megvizsgáljuk azt.

Külön vesszőparipám, hogy a témák kiválasztásánál mindig törekszem arra, hogy olyan jelenségről, történésről vagy dologról gondolkodjunk az együtt töltött órák alatt, ami egyébként az emberek fejében megfordul, csak éppen nem beszélnek róla, mert nem egy családi összejövetel, egy ünnepség vagy egy megbeszélés mozgatórugói. A kocsmaműfaj ezért is hálás – még akkor is, ha nem minden kvízest zajlik kocsmákban, és nem az alkohol vagy a mámor ezek alapja –, mert az emberek felszabadulnak, mernek tabukat feszegetni, ha baráti a légkör.

– Említed, hogy ez inkább a felnőttek műfaja. Érdekes lehet látni, hogyan bontakozik ki a játékban például egy jogász, egy szigorú vállalati igazgató, egy szakember vagy egy professzor. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a felnőttek már nem tudnak vagy nem szeretnek játszani, holott inkább az lehet a gond, hogy szinte nincs is olyan szórakozási lehetőség, ami kifejezetten őket célozná. A te módszereid akkor is ugyanazok, amikor nálad idősebbeket hívsz játékra?

– A módszereim sosem változnak: felteszem a kérdéseket, majd megválaszolom azokat, közben arra kérem a résztvevőket, hogy ne használják a telefonjaikat. Az is érdekes tapasztalat, hogy milyen könnyedén megfeledkeznek az okoseszközről, ha lefoglalja őket valami szórakoztatóbb!

Szinte semmi nem szab határokat: bármiről beszélhetünk, nincsenek tabuk. Mégis mindamellett, hogy komoly dolgokat feszegetünk, a teljes esemény szórakoztató, csöppet sem filozofikus vagy komor a hangulat. Ugyanakkor a résztvevőkből előtör a versenyszellem, nagyokat kacagnak, ha nem jut eszükbe valami, aminek „illene”. És ami még egy különlegessége ennek a játéknak az, hogy nem eredménytelen: már a kibeszélt dolgok újfajta perspektívát hoznak, hát még ha sikerül nyerniük is!

A felnőttek szeretnek játszani, és szeretnek aktívan részt venni. A kvízest abban különbözik egy humoresttől, hogy itt nem csak annyi a feladatuk, hogy végighallgassák és -nevessék a standup-ot, hanem az is, hogy a barátokkal, munkatársakkal, családtagokkal együtt gondolkodjanak, feladatot oldjanak meg. Közös céllal küszködhetnek 2-3 órán keresztül. És ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy napjainkban már az is érték, hogy három órát úgy beszélgetsz a másik emberrel, hogy nem babrálod közben a telefonod.

– Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a téma maga a kvízmester? Hiszen elsősorban az kerülhet terítékre, ami téged érdekel. Jókora tudásra, folytonos aktualitásra kell törekedned!

– Egyszerre előny és hátrány, hogy a kvízmester a saját érdeklődési köréből merítkezik. Ez ugyebár véges, éppen ezért folyamatosan kell olvasni, frissíteni a tudást, újfajta perspektívákkal gazdagodni, illetve az is fontos, hogy értsük a közéletet, érezzük a közhangulatot. Nem tudom megengedni magamnak, hogy olyan kérdéseket tegyek fel, amelyek ugyan szórakoztatnak, de hosszú távú hozzáadott értékkel nem bírnak. Csíkszeredai vagyok egyébként, aki Szatmárnémetiben él, de hat évet éltem Kolozsváron is – tehát úgy hiszem, eléggé ismerem Erdélyt, a fiataljait, a közösségét.

– Úgy beszélsz a kvízmesterkedésről, mint hivatásról. Szenvedély ez az életedben egy stabil munka mellett, vagy állandó jelleggel is van igény rá?

– Hobbiként indult, de nehéz úgy űzni egy hobbit, hogy közben felemészti a szabadidő nagy részét és a hétvégéket, a délutánokat is bekebelezi. Ennek ellenére is szeretem, és úgy gondolom, ezért is vagyok jó benne. Egyébként kommunikáció alapképzést és mesterit végeztem. Ott a prezentációtechnikát komolyan vették, így a mikrofontól sem ijedtem meg, már csak egy támogató közegre volt szükségem, és kezdetét vehette a kvízezés. Előbb Kolozsváron, később Szatmárnémetiben, ahol ma már 500 aktív résztvevő van körülöttem.

Egy jó ideje már bebizonyosodott, hogy van igény a kvízekre, és ennek a játékos, de komoly tevékenységnek bizony piaca is van. Úgyhogy rendezvényeken, cégek csapatépítőjén, de akár még születésnapi ünnepségeken, város- és falunapokon is megjelenek, ha hívnak. Azaz ma már vállalkozásként működtetem, de van mellette egy „normális munkahelyem” is – ahogy a családom fogalmaz – a Szatmár Megyei Múzeum kommunikációs referense vagyok, illetve közösségi média-oldalakat kezelek, valamint a weboldalamat is magamnak intézem.

De nem csodálkozom, hogy sokan nem értik, mi a kvízmesterkedésben a kihívás, ugyanis kívülről azt látni, hogy folyton kocsmában van az ember, tehát „csak puszta hobbi, szórakozás, sörözés lehet hozzáadott érték nélkül”.

– És az előítéletek ellenére áprilisban Guinness-rekordot döntöttél, 34 és fél órán át vezettél élő kvízvetélkedőt. Honnan jött az ötlet, milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?

– Öt év alatt Szatmárnémetiben közösséggé értünk. Havonta egyszer találkozunk a kvízestjeimen, de a játék mellett érzékeny, humoros és komoly élethelyzetek is felszínre kerülnek, van időnk úgy igazán megismerni egymást. Körülbelül egy évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem, hogy egy nagyobb közösségi élményt is adhatnék azoknak, akik ennyi éve játszanak és gondolkodnak velem. Főként azért is, mert a járványhelyzet után éreztem, hogy a vitakultúra kezd háttérbe szorulni, nem merünk nyíltan kommunikálni, pedig nincs is építő jellegűbb egy jó beszélgetésnél, egy egészséges vitánál!

A Guinness-világrekorddal emiatt hozakodtam elő. Az eddigi rekord 32 óra volt, ezt sikerült közös erővel megdöntenünk, most 34 óra 35 perc. Ez idő alatt rengetegen megfordultak a kocsmában: szombat reggel kezdődött és vasárnap estig tartott, én voltam az állandó résztvevő, aki a közel másfél nap alatt mindvégig beszélt és beszéltetett, a csapatok cserélődtek, beosztás szerint érkeztek. Olyanok is voltak, akik az éjszaka közepén jöttek, és elképesztően jól esett, hogy senki sem késett, mindig volt ember, akivel játsszak. Nagykárolyból, Kolozsvárról,
Csíkból is jöttek, csak azért, hogy a néhány év alatt felépített kvízbajnokságot és annak közösségét támogassák.

Noha előzetesen én írtam meg a több mint 2000 kérdést és a rekordkísérlet alatt én álltam a porondon, egyedül nem tudtam volna Guinness-rekordot dönteni. Kellett hozzá a mögöttem álló csapat, tizenketten dolgoztak azon, hogy minden működjék. Októbertől áprilisig azon tevékenykedtünk, hogy az összes váratlan problémára legyen a tarsolyunkban egy megoldás, mert 35 órát nem tudtunk volna csak úgy újrakezdeni.

Különben az előkészület mellett a felkészülés is hosszadalmas volt: 38 oldalas szabálykönyvet kellett betartanunk, ami minden egyes perc menetét pontosan szabályozta. Mindezt azért, mert a „könnyebb” verzió, ami annyit tesz, hogy bizottságot küldenek ki felügyelni az eseményeket, 10 000 euróba került volna. De a rekord-kísérlet is kemény dió volt: előre tudtuk, hogy hogyan és hányféleképpen kell rögzítenünk az eseményt, amelynek folyamán percenként kellett feltennem egy kérdést, az ismétlés tilos volt, óránként pedig csak 5 perc szünetet tarthattam, amit alvásra, étkezésre, mosdóhasználatra szánhattam.

Az erdélyi magyar közösséget érintő témákat és fontosabb ügyeket szórakoztató módon dolgoztuk fel, a 2000 kérdés olykor vitaindítóként is jó szolgálatot tett, az erdélyi magyar „kocsmai értelmiséggel” képesek voltunk megdönteni a 2014-es világrekordot, amit az amerikai Jason Hinkledire kvízmester állított fel.