Fodor doki kalandjai az elmúlt hetekben izgalomban tartották a székelyföldieket. Még a magyarországiakhoz is eljutott a hír, hogy az eddig „csak” fényképészi és fül-orr-gégész főorvosi teljesítményeiről ismert Fodor István ezúttal veszélyes vizekre evezett, „kalandornak állt”, és Pápua Új-Guineáig meg sem állt, ahol kannibálokkal, sár- és csontvázemberekkel cimborált. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen tapasztalatokkal érkezett vissza, így megkértük, meséljen a harmadik világbéli történésekről. Szó esett a kannibálok világnézetéről, akik hitük szerint csak az ember testét bitorló, ártó szellemeket fogyasztják el; a csontváz- és sáremberek különös jegyeiről, és testdíszeik eredetéről, de a törzsek átlag életmódjáról is hallottunk újdonságokat. Például azt, hogy a gyermekek és felnőttek is machetével járnak, krokodilhúst is fogyasztanak, és Óceánia eddig ismert 800 népcsoportja 1100 nyelvet beszél. INTERJÚ.

– Különleges utazást követhettek végig a Facebook-ismerősei: míg ön Pápua Új-Guineában tartózkodott, olyan hiteles fotókat közölt a törzsi népekről, hogy a közösségi média felhasználók is Óceánia vad világában érezhették magukat. Ezt bizonyítja a lelkes reakció- és hozzászóláshullám, amit egyik-másik bejegyzése váltott ki, ezrek követték a kalandjait. Miért pont Pápua Új-Guineába vezetett az útja? Nem volt nehézkes odáig eljutni?

 – Általában Cezar Dumitru fotós barátommal utazom, évente vannak nagy kirándulásaink, év elején már tudjuk is, hogy mi a következő célállomás. A pápuai látogatás gondolata már évekkel ezelőtt felötlött bennünk. Pontosabban 2011 óta kacérkodunk a gondolattal, azóta szervezi Dragos Pirnog cimboránk az utazásokat Óceániába. Nekünk ebben az évben sikerült csatlakozni hozzá, egy 19 fős csoporttal indultunk felfedezni, megismerni a törzsi társadalmakat.

Különben nem szoktam az utazásokra részletesen felkészülni, azaz nem olvasgatok sokat a helyszínekről, nem választok ki jellegzetességeket, amiket mindenképp látni akarok. Fontos számomra, hogy az utazás meglepetésszerű, élményszerű legyen, ezért érzésből jelölöm ki az útvonalakat. Természetesen a híresebb, hírhedtebb helyszíneket, ha csak tehetem, meglátogatom, főként azokat, amiket gyerekkorom történeteiből ismerek, de az én módszerem kissé nyakatekertebb: utólag próbálom jobban beleásni magam a feltérképezett helyszínek történeteibe, akkor olvasgatok róluk, ha már hazaértem, és a friss élmények hatása alatt már otthon kapok kerek képet arról, hogy egész pontosan hol is jártam.

Az utunk során tízszer repültünk. Háromszor kellett repülőgépre szállnunk csak azért, hogy odáig eljuthassunk, 19 órát töltöttünk a gépen, amihez hozzáadódik a sziget többi repülése, amire négyszer is sor került. Tudniillik, a pápuaiak nem igazán rendelkeznek úthálózattal, de a nagyobb városok között repülők közlekednek, így tudtunk egyik pontról a másikra jutni.  A csapatunk egy része egyébként tovább utazott Óceánia négy szigetére, ők inkább országgyűjtő emberek, nekik az a fontos, hogy a világ legtöbb országában megforduljanak; nekem viszont jönnöm kellett haza, a kötelességeim nem várhattak tovább – hatalmas figyelemmel követték a kalandomat a pácienseim, szurkoltak, hogy épségben hazaérjek, és az utóbbi napokban, mióta visszaálltam a munkába, bizony voltak is sokan a rendelőben.

Én nem vagyok országgyűjtő, az másmilyen szenvedély. Engem az motivált, hogy a hírhedt kannibálokat, a törzseket és az őserdőt megismerjem, mert gyerekkorom óta hallottam rémtörténeteket, meséket, legendákat ezekről, és kíváncsi voltam, hogy mi a valóság. Egzotikusnak, különlegesnek tűnt, egyszerűen látnom és fotóznom kellett. És visszatekintve úgy érzem, nagyon jól tettem, hogy ellátogattam közéjük, mert rengeteg tévhitem cáfolták, a fotóimon keresztül pedig én magam is oszlattam ezeket a sztereotípiákat.

– Valóban! Míg követtem, én is sok új ismerettel gazdagodtam a bejegyzéseinek hála! Mi volt a legmeglepőbb az ott töltött időszak folyamán?

 – Megtudtam például, hogy Pápuán 760 törzs él, és 850-1100 közötti a beszélt nyelvek száma, a világon itt él a legtöbb nyelvet beszélő populáció. Vannak olyan törzsek, amelyeket csak a hetvenes években fedeztek fel, roppant összefüggő világ, a harmadik legnagyobb méretű őserdő borítja, így a 150 fős törzsektől kezdve egészen népes, többezres lélekszámú törzsek is élnek ott, falvakba tömörülve. Mi közülük körülbelül 5-6 törzset látogattunk meg.

A pápuák idehaza a harcaikról híresültek el, és sokan úgy hiszik, máig agresszív teremtések, holott a harcok ma már nem részeik a mindennapjaiknak. Ma átlagos és egyszerű emberekként élnek ott, nem viselnek törzsi öltözéket a hétköznapokban, nem fogyasztanak embert, nem mutatkoznak agyaggal vagy csontváz motívumokkal a meztelen testükön. Mindez amolyan „show műsor”, akkor öltöznek be és énekelnek, táncolnak, kiabálnak stb., ha ünnepséget vagy éves fesztiváljukat tartják, esetleg a turistáknak akarják bemutatni hagyományaikat. Az ünnepségek kulináris szenzációja a disznóhús, ez az állat egyébként a gazdagság fokmérője is, amiért földet, hatalmat, feleséget vehetnek maguknak.

Mi kivételes helyzetben voltunk, hiszen épp a Mont Hagenben szervezett fesztivál idején látogattuk meg őket. Ez Pápua Új-Guinea leghíresebb és legnagyobb összművészeti eseménye, amelynek keretében zenés-táncos mulatságot tartanak, és három nap alatt felvonul az összes hegyvidéki törzs a maga hagyományos törzsi öltözékében. Így betekintést nyerhettünk az életmódjukba, megismerhettük a hagyományaikat, beszélgethettünk, ünnepelhettünk velük. Máig lehet és még évekig lehetne ott új dolgokra bukkanni! Holott a rendezvényt 1957 óta tartják, és mára kiemelkedő turistalátványossággá nőtte ki magát.

– Akkor a pápuaiak hozzászoktak az idegenekhez!

 – Hozzászoktak, és a magyarokhoz is! De fontos leszögezni, hogy nem látogatja őket túl sok turista, ez a koronavírus-járvány hozadéka is. A csoportvezető szerint 2019 óta nem járt nagy turistacsoport a szigeten, a mienk volt az első népesebb.

Az ott-tartózkodásom folyamán egyébként azt is megtudtam, hogy több mint száz évvel ezelőtt jártak már ott magyarok. És nem is akárkik, hanem magyar tudósemberek! Az egyikük Fenichel Sámuel, aki sajnos pont a kutatásai közben, 25 éves korában hunyt el maláriában. Ő csupán fél évet töltött a szigeten, de az idő alatt a rovartannal foglalkozott és nagy eredményeket ért el. Őt követte Bíró Lajos, tasnádi származású tudós, aki hat évig élt Pápuán és kutatta a térséget. Hatalmas munkát végzett, humoros, hogy három feleséggel is gazdagodott, mert Pápuán az a szokás, hogy aki maga mögött hagyja a lakhelyét, nem viheti magával a feleségét, helyette azonban választhat újat ott, ahol letelepedik. Ez az erdélyi ember eleget tett a törzsi törvényeknek, a feljegyzések szerint mindig a helyi szokások szerint élt.

Sokoldalú volt. Zoológiával, entomológiával (rovartannal) és néprajzkutatással is foglalkozott, emellett szenvedélyes fotográfusként megörökítette az expedícióit. A Magyar Természettudományi Múzeum mintegy 200 000, általa gyűjtött állatpéldányt őriz, amelyből 2400 darab, addig még ismeretlen fajt írtak le. Fényképei szintén a múzeum gyűjteményeit gazdagítják, és segítségükkel betekintést nyerhetünk az akkori kutatói munka világába.

Mindkettőjüknek Pápua Új-Guinea fővárosában, Port Moresbyben állítottak emlékplakettet az egyetemen, tehát hálás nekik a pápuai közösség is. És ami a legfontosabb: egyiküket sem ették meg a bennszülöttek!

– Alig vártam, hogy ide kerekítsük a beszélgetést! Szinte minden bejegyzése alatt olvashatunk aggódó kommenteket, féltették a doktor urat a páciensei a kannibáloktól. Milyen volt a nagy találkozás?

 – Rengeteg célzást kaptam, hogy vacsora lesz belőlem vagy reggeli. Pedig a tapasztalataim szerint egyáltalán nem kell tartani a kannibáloktól. Tény, hogy néhány évtizeddel (1961) ezelőtt a Rockefeller család egy tagja rejtélyes körülmények között tűnt el Pápua Új-Guineában, de nem teljesen biztos, hogy a kannibálok végeztek vele, a sajtóban is csak találgatják. Három évvel ezelőtt pedig egy kínai mérnököt evett meg az egyik törzs. Erre az a magyarázat, hogy a legtöbb törzs a kínaiakat nem kedveli, mert állításuk szerint betolakodtak az életterükbe, jelenleg is utakat építenek, érdekből vannak jelen. Miközben a helyi lakosokat dolgoztatják, lenézik.

Az is igaz, hogy máig vannak olyan törzsek a dzsungel mélyén – például az indonéziai Pápua tartomány korowai törzse –, amelyeknek tagjai az ellenségeiket megeszik, de a turistákat vagy az átlagembereket nem tekintik ellenségnek. A kannibalizmusuk főként hitbéli meggyőződésen alapszik. Úgy hiszik, a rossz szellemek megszállják az ellenséget, ezért muszáj megszabadulniuk tőle. Különös a hitviláguk, hiszen 20 százaléka az ott élő népeknek katolikus vallású – ők már nem hisznek a pogány hagyományokban, legalábbis a kannibalizmusban nem.

Egyébként a korowai törzs Pápua Új-Guinea határához közel él, ők a világ egyik utolsó kannibál népcsoportja, egy körülbelül 3 ezer főt számláló törzs. Vadászó-gyűjtögető életmódot folytatnak, kultúrájuk mítoszokkal és mesékkel teli, hitviláguk pedig szintén gazdag. A vörösfejű Gimgit tekintik teremtőjüknek, és hisznek abban, hogy aki meghalt, bármikor visszatérhet az élők sorába, saját törzsébe, egy újszülött személyében.

Nem tekintenek magukra kannibálként, mert elmondásuk szerint nem emberhúst fogyasztanak, hanem csupán khakhuákat esznek meg. A khakua hitük szerint egy ártó lény, amely alvás közben szállja meg az ember testét, belülről felfalja azt, és hamuval tölti ki, ezért nem veszi észre az érintett, hogy szellem szállta meg. A megszállt embert a törzs tagjai felismerik, és kötelességük elkapni, majd megölni a khakhuát. Ennyi viszont nem elegendő az ártó lény elpusztításához: fel kell falniuk az emberi testet, hogy végleg elűzzék. Ők azért az idegeneket sem nézik jó szemmel, az ismeretleneket szellemdémonnak, laleónak tartják, ami gyanúra ad okot.

Szintén megtudtam, hogy egy másik, Pápua Új-Guinea területén élő törzsben, a forék között az emberevés komoly betegséget eredményezett. Náluk ugyanis szokás elfogyasztani az elhunytak agyát, de ez nem a büntetés eszköze, hanem jóindulatú cselekedet részükről. Úgy hiszik, azáltal, hogy magukhoz vesznek egy darabot az elhunytból, megóvják a lelkét a halál utáni végső megsemmisüléstől, mert szerettük a testükben él tovább.

Ez a jóindulatú kannibál szokás vezetett a kacagó halál nevű betegség megjelenéséhez, ami gyógyíthatatlan, az idegrendszert emészti fel, és fő tünete az erőteljes remegés. A betegek teljesen leépülnek, majd életüket vesztik a halálos kórban.

– Huhh, ezek után nehéz bármit is kérdezni. A hitviláguk tehát szellemek, szörnyek köré összpontosul és ezek a motívumok visszaköszönnek a társadalom dinamikájából is? Vagy egy-két törzs hétköznapjaiba beszivárgott a modern szemléletmód, a keresztény világlátás például?

 – A modernizáció némiképp belopakodott a falvaikba, de alig észrevehető a lenyomata. Talán az az 1-2 napelem és a főnökök mobiltelefonja jelzi, hogy Pápuában is 2023-at írnak, különben visszafogott az életük. Jellemzően mezőgazdálkodásból, gyűjtögetésből, halászatból élnek, építgetik a kunyhóikat. A környezetükre viszont fokozottan figyelnek: amikor a víz melletti falvak mentén kenuztunk, lehorgonyoztunk egy – akkor még úgy hittük – erre a célra kialakított, szép fogadóhelynél. Másnap derült ki, hogy egy egyszerű háznál tettünk látogatást, a falu mindegyik portája hasonlóképpen nézett ki: simára nyírt fű az udvaron, minden tele virágokkal és dísznövényekkel. Semmiféle igénytelenség, amire az ember azt mondhatná, hogy primitív népeknél elfogadott. Igazán adnak az esztétikára!

Illetve sok vallás misszionáriusa látogatott hozzájuk az idők folyamán, iskolákat, templomokat építettek, így a többségük keresztény egyházak tagja lett. Viszont máig vannak a falvakban szellemházak, amelyeket maszkokkal és totemekkel zsúfolnak tele. Itt gyűlnek össze a férfiak – régebben ezeken a helyeken döntötték el, hogy kit kell megenni, és ki az, aki megmenekülhet –, de most már főként az adminisztratív dolgokon tanácskoznak, egyfajta közösségi térként funkcionál.

Részt vettünk egy katolikus misén is, és nagyszerű volt megtapasztalni, hogy ott még minden őszinte és emberi, a kapcsolataikban és az életmódjukban egyaránt. A szentmiséjük őskeresztény volt, amikor beszivárogtunk a templomba, a pap észrevett, és arra kérte a közösséget, hogy köszöntsenek bennünket, vendégeket. Mindenki ujjongott, barátságosan fogadtak, rendkívül jó embereket ismertem meg. Már az is könnyítette a helyzetünket, hogy a turistákhoz sem viszonyulnak kelletlenül: nem elutasítóak, nem barátságtalanok, de nem is rámenősek. Teljesen hétköznapiak.

Például, ha kértem, hogy engedjenek meg néhány fotót magukról, mozdulatlanul és mosoly nélkül álltak kamera elé. De nem azért, mert bosszantotta őket a felkérés, hanem azért, mert a dédapáinkhoz hasonlóan – őket látni még ilyen rideg pózban fényképeken – idegenkednek a kütyüktől, a lencse és vaku, illetve a fénykép, mint végtermék számukra egy roppant távoli valóság. Ebben is visszaköszön a szellemhit: mi történik azzal az emberrel, aki „beszorul” egy kép kereteibe?

Különben a hitvilágok keverednek: a hittérítők nem próbálták kigyomlálni a hagyományos meggyőződéseket. Ahogy nálunk, katolikusoknál is vegyülnek a vallási megnyilvánulások az ősi pogány szokásokkal (például a csíksomlyói napimádás), így ők is tovább vitték a hagyományaikat. A rituális táncok és műsorok a törzsi közösségben máig helyet kapnak nagyobb ünnepségek alkalmával.

 – Egy laikus számára nehezen elképzelhető, hogy a pogány szertartásokon és hiedelmeken alapuló világ keresztény motívumokkal tarkítva is működőképes lehet. Ez az utazás a meghökkenések utazása volt?

 – Meghiszem azt! Rengeteg meglepetést tartogatnak ezek az emberek! Aki nem járt ott, el sem tudja képzelni, hogy milyen érzés azzal szembesülni, hogy szinte mindenki machetével jár-kel, szabja van a kezében a nőknek és gyermekeknek is. No nem azért, mert támadásra készek! Mindennapi használati eszköz, ezzel vágják a füvet az udvarukon, és szinte minden növényt, mert az őserdőben csak így tudnak közlekedni.

De a kenuik is érdekesek. Fából faragják azokat, és 5-6 fonott karosszéket is belehelyeznek. Rendkívül kényelmes így az utazás. Mi a Sepik-folyón – Pápua Új-Guinea egyik legnagyobb folyóján közlekedtünk ezekkel a kenukkal, és a folyómenti törzseket látogattuk meg, míg a hegyvidéken a fesztivált élveztük, illetve megfordultunk a fővárosban is.

Voltak esték, amikor a saját házaikban szállásoltak el, ezek cölöpökre épített agyagfalak, amelyeket banánlevéllel és náddal födnek le. A házban függönyökkel különítettek el fülkéket. De a fővárosban már luxusszállodák is találhatóak, az egy 300 000-es lélekszámú város, ahol egyes helyeken elsőosztályúak a körülmények, jó a konyha. A látogatások alkalmával a hagyományos ételeikkel és italaikkal kínáltak. Saját kezűleg dolgozzák fel az ott termő zöldségeket és gyümölcsöket, többek közt disznőhúst, tyúkhúst, krokodilhúst.

A lápvidéken láthattuk, hogy a falvakban fantasztikus művészet alakult ki, különösen a fafaragások és az agyagedények figyelemre méltóak. A Sepik így nemcsak folyó, hanem csodálatos élő múzeum is, és kissé bizarr helyszín is, hiszen itt tartják a világ egyik legkegyetlenebb férfivá avatási ceremóniáját. Minden művészeti forma – a faragott álarcoktól a csónakok díszítésén át a házak építészetéig – rituális célokat szolgál, de ezek közül messze a legmeghökkentőbb a beavatási szertartás, amelynek során az élő húsba vágnak motívumokat.

A folyóvidéken régi hagyománya van a tetoválásnak, és a díszítés módja faluról falura változhat, de a legnépszerűbb a krokodilminta: a fiatal férfi bőrét apró pengevágásokkal ilyenre vagdalják, mert a környéken a krokodil a legveszélyesebb állat, és a primitív törzsek gyakran azt istenítik, amitől leginkább félnek.

A rituálé során a fiú felnőtt férfivá válik, és elnyeri a jogot arra, hogy látogathassa a szellemházat, a falu spirituális központját. Nem kötelező krokodilmintás tetoválást szerezni, de ha valaki nem vesz részt a rituálén, soha nem lesz teljes jogú férfitagja a közösségnek, úgy kezelik, mint egy asszonyt. Rendkívül fájdalmas szertartás lehet ez…

– Az a fotókról is visszaköszön, hogy a helyiek nem csupán elviselik az idegeneket, hanem a kultúrájuk, hagyományaik mélyébe is bevezetik őket. Önt is láthatjuk törzsi maszkban vagy kifestve, táncos asszonyok között, gyermekek beavatási szertartásán, csontvázemberek körében, és nem úgy, hogy távolról szemléli őket, hanem „beolvadva” a közösségbe. Melyik törzsi rituálé fogta meg leginkább?

 – A legemlékezetesebb a sáremberek és csontvázemberek életmódja. A sáremberek például 8000-en élnek falujukban, és nyolc vallást gyakorolnak egyetlen településen. Történetük a szájhagyomány szerint a XVIII. század második felében született: az Asaro-völgy egyik településén, egy Komunive nevű falu harcosának három fia volt, Pukiro, Akisaro és Rubunuho. A legidősebb az akkori törzsi hagyományoknak és apja akaratának ellenszegülve egy ellenséges törzsbéli lányt vett feleségül. Elmenekült szülőföldjéről, és egy másik közeli faluban, Ketóban lelt menedéket. Kis idő elteltével a ketóiak nagy fesztivált – singsing – rendeztek, ahol mindenki feldíszíthette magát, de Pukiro, egy másik etnikum sarjaként nem vett részt az ünnepségen. Két szeretett testvére is feltűnt az eseményen, és hogy megvédje őket az ellenséges törzstől, úgy döntött, felismerhetetlenre dekorálja mindkettőt. A singsing utolsó napján lement a közeli folyó partjára, és az agyagból félelmetes maszkot formázott, a maradékot pedig testvérei testére kente.

Amint így megjelentek az ünneplők között, a rémült tömeg elszaladt, Pukiro később beismerte, hogy fivérei az ő segítségével álcázták magukat egy új tánchoz, amelynek a „horosa” elnevezést adták. Pukiro gyermekei is előszeretettel ápolták a hagyományokat, s az Asaro-völgyben rendezett singsingek idején felöltötték a különleges jelmezt, hogy előadják a horosát. Ténykedésüket mindig nagy siker koronázta, olyannyira, hogy rövidesen a turisták körében is hírük ment. Az ő leszármazottaik keresztelték át a horosát az asarói sáremberek (Asaromudmen) táncára.

A kezdetben tánckellékként használt agyagfestés és maszkok az idő múlásával szükségszerűen fegyverré váltak. Ami a múltban távol tartotta tőlük az ellenséget, az ma számukra a legnagyobb és legjövedelmezőbb vonzerő. Az agyagmaszkjaik 7 kilót nyomnak.

Ők úgy fogadtak bennünket, hogy a falu az érkezésünk helyszínére jött, és ott köszöntöttek együttes ujjongással. A közösségi téren főzték az ebédünket: tüzet raktak száraz ágakból, és banánleveleket, zöldségeket, édesburgonyát helyeztek arra. A csirkehúst apró darabokra vágták, és levelekbe csavarták, mint ahogy idehaza a töltött káposztát készítjük, és ezeket gyömöszölték vastag bambuszrudakba, majd a tűzhelyre tették. Kevés az ipari beszivárgás, csak a só és néhány fűszer, szósz elérhető.

A csontemberek egy másik különleges törzs, ők úgy hiszik, egy vadászat alkalmával egy erdei szörny ölte meg az őseiket, akiknek egy barlangban maradtak a csontjaik. A falubeliek az áldozatok keresésére indultak, és amikor megtalálták a földi maradványokat, csontvázat festettek magukra, hogy ráijesszenek a szörnyre, és kelepcébe csalják. Tehát téves azt feltételezni, hogy azért rajzolnak a testükre csontvázat, mert sok embert ettek és volt alkalmuk tanulmányozni az anatómiáját.

A történeteiket mind eljátsszák a turisták előtt, élvezetes koreográfiát készítenek belőlük. A hétköznapokban azonban egyszerű emberek, nem járnak-kelnek félpucéran és festékkel a testükön. Sőt nagyjából minden vidéken van angol gyarmat, tehát angolul szinte mind beszélnek, illetve a sok száz nyelvnek van egy közös nyelve is, ami az angolból több szót is használ, főként hallás után leírtakat.

 – És a gyerekek? Az oktatás? Az egészségügy?

 – A gyerekek jólneveltek, vidámak, életerősek, jóltápláltak, jókedélyűek. Az oktatás szintén a misszionárius programok keretében zajlik, szép számban vesznek részt a tanórákon, de tény, hogy sokan nem járnak iskolába. Egy családban a gyermeklétszám általában 6-tól kezdődik, viszont nincs orvosi ellátás, ami a korai elhalálozás egyik fő oka. A folyómentén annyira korlátozottak, hogy bárkával akár egy napi utazásra találhatják az első orvost vagy kórházat. Ha komoly a gond, akkor van esélyük a túlélésre, ha Ausztráliába repülnek át. De a varázslók és természetgyógyászok kitartóan dolgoznak, használják a gyógynövényeket.

Mi ezek tudatában sem rettegtünk a betegségektől, bár a folyóparti részeken tombol a malária. Közülünk többen szedtek megelőző gyógyszereket, de én inkább bíztam az immunrendszeremben. Egyelőre jól vagyok, de még kiüthet rajtam is a malária, mert előfordul, hogy négy hétig lappang. Egy virózis azonban végigment a csoporton, nem tudjuk, micsoda, de nem volt veszélyes.

 – Ennyi tapasztalat jócskán megváltoztathatja a civilizált ember világlátását. Gondolom, ha nem is új, de másmilyen emberként tért haza a nagy kalandról, amivel egy kicsit az itthoniakat is „neveli” akár direkt, akár indirekt módon…

 – Hétfő délután már rendeltem, a pácienseim alig várták, hogy épségben hazaérkezzek, és nagyon lelkesek voltak, hogy visszatértem! Úgy érzem, az utazásommal egy kicsit az előítéleteket is enyhítettem. Sokan azt hiszik, a törzsek rendkívül primitívek, és hozzájuk képest mi roppantmód fejlettek vagyunk. Az igazság az, hogy amikor odamegy az ember, akkor látja meg, hogy a „köldöknézés” egy kicsit már túlzó idehaza. Olyan alap emberi értékeket őriznek, amiket mi már nem igazán… és kezdetlegesnek tartjuk őket, pedig valami olyannak vannak a birtokában, aminek a mi társadalmunk talán már sosem lesz.