Művészet és tudomány megfér egymás mellett, ám, ha fényképezésről és orvoslásról van szó, szigorúan csak párhuzamosan, és nem összemosva végezheti mindkettőt az ember – vallja Fodor István, aki 27 éve a Csíkszeredai Megyei Kórház fül-orr-gégész főorvosa, szabadidejében pedig a város és a „nagyvilág” elhivatott fotósa. Az orvoslással közel 30 éve áll kapcsolatban, fényképezés iránti szenvedélyét pedig nyolcadik osztályos korától élteti: felfedezte és megörökítette már Tibetet, Musztángot, Üzbegisztánt, Türkmenisztánt, Borneót, Indonéziát, Perut, Chilét, Bolíviát, Namíbiát, Botswanát, Iránt, Szíriát és Libanont is. A magyar fotográfia napjának apropóján vele beszélgettünk.

Gyergyószentmiklóson született, lehetett volna zenész és szemészorvos is, ám valamilyen belső indíttatásnak köszönhetően a fényképezés és a fül-orr-gégészet felé vezetett az útja. „Tekinthető ez a véletlen művének is” – részletezte Fodor István, aki egyformán ragaszkodik művészi és tudományos hivatásához. Azt azonban hangsúlyozza, tudatosan nem engedi a kettőt összekeveredni, mert azáltal romlana teljesítményének minősége. Hobbiként és szakmaként választja külön kettős hivatását: szabadsága során vagy a hétvégék folyamán teljesen félreteszi a fül-orr-gégészettel járó feladatokat, és csak a környezetére fókuszál, illetve arra, hogy mit „tehet halhatatlanná” a látottakból.

A fényképezésre ugyanis úgy tekint, mint időn belüli időtlenségre: úgy véli, „fényképezni nem más, mint kivonni a valóságból az időt egy pillanatra, majd visszaadni ezt a pillanatot az időnek”. Hitvallása – amit voltaképpen Bartis Attila Az eltűnt idő nyoma című könyve ihletett – a haláltól való félelemben gyökerezik, ugyanis fotós tevékenységére, más fényképészekhez hasonlóan úgy tekint, mint a világ elvesztésétől való félelemre. Ezért is motivált abban, hogy minél több tájat, nemzetet és kultúrát megörökítsen a jövőnek.

A pionírház fotóklubjából „véletlenek” sokasága vezette a National Geographic hasábjaira

Művészi önkifejezésre sosem törekedett, mindig is a tudomány jelentette számára a kapaszkodókat: már gyermekkorában eldöntötte, hogy orvosnak tanul, hetedik osztályban matematikai eredményeiért különdíjban részesült. Mivel azonban a biológia és a kémia érdekelte leginkább, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium reál profilú osztályába felvételizett, ahonnan egyenes út vezetett az orvosi egyetemig.

A fényképezéssel nyolcadik osztályos korában kezdett foglalkozni, amikor a pionírház fotóklubjához csatlakozott, majd, amint elkezdte csíkszeredai tanulmányait, padtársával, későbbi egyetemi szaktársával, orvostársával és ma is jó barátjával, Munzlinger Attilával gyakorolta hobbiját. Tizennégyévesen már együtt kattogtattak egy szovjet gyártmányú Zenit fényképezőgéppel, fekete-fehér kisfilmre készítettek fényképeket, amelyeket rögtönzött sötétkamrákban dolgoztak fel éjszakába nyúlóan: a papírképeket barátaiknak és barátnőiknek osztogatták – idézte fel Fodor István doktor. Noha egyidőben élt mindkét szenvedélyének, sosem engedte, hogy a fényképezés az orvoslás alternatívájává váljon. „A mérleg nyelve mindig határozottan az orvoslás felé billent”, így vált a művészi megmutatkozás szabadidős tevékenységévé.

Főként önmaga szórakoztatására fényképezett, és egészen 8 évvel ezelőttig nem is űzte kirívóan hobbiját. Ezt egy „pillanatnyi, erős ösztöntől hajtott” elhivatottság váltotta fel: egy színes őszi napon kifejezetten fotózási szándékkal ment ki a Hargitára, és „mint a gyógyszerész Csontváry, aki festeni kezdett”, jómaga is komolyra fordította ténykedését. Ezt követően a National Geographic kétszer is a hónap asztrofotójává választotta egy-egy művét, többször pedig a nap fotójaként ismerte el alkotásait. Emellett a Csodálatos Székelyföld fotópályázatát is megnyerte.

Csupa sorsszerűség az, ahogyan a kiállításai és a hírneve gyarapodott: barátja, Elekes Sándor kétszemélyes repülőt vásárolt magának, a közös utazások folyamán így alkalma nyílt légifotók készítésére. A madártávlatban volt valami megkapó: ahogyan Székelyföldet szemlélte és megmutatta, az beleégett mások tudatába és szívébe is – ez keltette fel a figyelmét a kolozsvári színház igazgató-rendezőjének, Tompa Gábornak, akivel voltaképpen fül-orr-gégészeti vizsgálat során ismerkedett meg – az ő barátságának köszönheti, hogy 2014 augusztusában a Kolozsvári Állami Magyar Színház előcsarnokában megszülethetett első fotókiállítása, amit aztán további negyven követett, több országban és változatos helyszíneken.

Tompa Gábor azért kapaszkodott bele az alkotásokba, mert érezte, hogy orvosa megéli a lelkét a tájnak, fotóin ugyanis a vidék illata, hangulata és színeváltozása is megtalálható.  Mikor a budapesti Várkert Bazárban mutatta be műveit, Orbán János Dénes is felfigyelt rá, ennek köszönhetően Sántha Attila Bűhnagy székely szótárának illusztrátora lett Ádám Gyulával közösen. 2019-ben saját fotóalbuma is megjelent, amit Tompa Gábor segítségével Amor Siculorum címmel illetett – részletezte a hobbiból kinőtt siker történetét Fodor István, megjegyezve, hogy orvosként furcsán érintette a hírnév és a számtalan televíziós, rádiós, sajtós interjúfelkérés, mert nem volt hozzászokva a reflektorfényhez.

„Előfordult már, hogy a kórház ablakából észrevett szivárvány kicsalt a munkahelyemről”

Mint megtudtuk, Fodor István elsősorban tájakat és embereket fényképez – a világ különféle vidékein lencsevégre kapott arcokból nemsokára újabb albumot állít össze. Olyannyira magával szippantja az érzékelt valóság, hogy képes megjegyezni bizonyos helyszíneket – akkor is, ha nincs nála fényképezőgép –, amelyek bekeretezett fényképként köszönnek vissza a gondolataiban. Amint lelki szemei látják a meg nem örökített tájat, visszafordul, hogy magával hozhassa annak lenyomatát. Sokszor még repülővel is visszatér a helyszínre, a légi felvételek ugyanis kiemelt helyet foglalnak az életében, mert akkoriban kezdett levegőből fotózni, amikor Romániában még csak híre sem volt a drónoknak. Fentről minden másként látszik, állítja, olykor szebb, néha jellegtelenebb a látvány, mint alulnézetből, de különös érzés magasból szemlélni a már ismert tájakat.

„Izgalmi állapotba kerülök, amikor fényképezek: olyan ez, mintha vadásznék, mert a jó fényképhez szükséges egy különleges helyzet vagy állapot”, írta körül az érzést, ami munkál benne, ha fényképezőgéphez ér. Mivel szabadidős tevékenységének elhivatottan él, előfordult már, hogy a kórház ablakából kinézve olyan szivárványt vett észre, amit nem győzött nem megörökíteni, így kiszaladt az intézmény udvarára – de ez csupán egyszeri alkalom, ahogyan az is ritka, ám megesik, hogy a szárhegyi vagy szentegyházi rendelései során késik, mert vezetés közben félreáll, hogy tájképeket készíthessen.

Nem volt mindig ennyire könnyű dolga: a kétezres évek elején még sötétkamrában hívta elő a fényképeket. „Munzlinger barátommal az egyetemen is együtt laktunk, éjszakákat töltöttünk a vörös fényben az előhívó és a fixír szagában, szalagos magnóról Pink Floydot és hasonlókat hallgatva” – emlékezett vissza a fényképész doktor. Akkoriban jól meg kellett gondolniuk, hogy mikor nyomják meg az exponáló gombot, ugyanis legfeljebb 36 kocka volt a filmen, nem úgy, mint napjainkban, amikor bármennyit lehet exponálni. „Persze úgyis az első lesz a legjobb” – tette hozzá humorosan.

Jómaga a fényképezésben valamiféle romantikus hiperrealizmust képvisel, igyekszik mindenből a legoptimálisabb, legszebb szeletet, oldalt vagy elemet megmutatni, még akkor is, ha ez nem mindig az igazi valóság. Ebből a szempontból optimista alkatnak vallja magát, célja ugyanis a székelyföldi tájból és életből a szépséget, a tökéletest hagyni örökül. Barátai úgy vélik, nem csupán az optimizmus köszön vissza alkotásairól, hanem a szeretet is, mert „csak az tud ilyent fotózni, aki szerelmes szülőföldjébe”, és „nem a gonosz szemén keresztül láttatja, hanem Isten gyönyörködő szép szemével nézi a világot”. Ezzel magyarázható, hogy állatot, embert, keresztet, fát úgy mutat meg a szemlélődőnek, hogy az a szentségét is látni véli. Mindezt asztrofotós, családorvos barátja, Munzlinger Attila úgy jellemezte, hogy Fodor István „a sebész biztos kézmozdulataival kezeli kameráját, és segítségével kihámozza a szépet és egészségeset, mintha csak a szikéjével dolgozna.”