Sokan úgy nőnek fel, hogy a szerethetőség egyenlő az alkalmazkodással. Egy jókislány nem konfrontálódik, nem mond nemet, saját igényeit háttérbe szorítja, csak hogy béke legyen. A gond csak az, hogy felnőttként a kedvességből kényszer, a megfelelésből identitás válik. A jókislány-szindróma gyökereiről és a valódi felszabadulás útjáról Hegyi Anasztázia klinikai- és szexuálpszichológussal beszélgettünk.

 – Milyen ismertetőjelei vannak egy jókislánynak  vagy – ilyen trendi kifejezéssel élve – egy people pleasernek? Ki a tipikus példája a megfelelési kényszerrel küzdő embernek?

– Nagyon gyorsan fel lehet ismerni. A jókislány vagy people pleaser általában az a személy, aki a kanapéra leülve már reflexből kérdezi: Ülhetek ide? Jól van így a párna? Ő az, aki a saját szükségleteit mindig az utolsó helyre teszi, és a nem kimondásának még a gondolata is bűntudatot kelt benne. Volt egy kliensem, hívjuk Dórinak. Ő például annyira vigyázott mások érzéseire, hogy még egy teljesen ártalmatlan kérés is – például „tudnál 10 perccel korábban jönni?” –  automatikus igent váltott ki belőle, miközben belül teljes káosz volt.

Szóval a tipikus ismertetőjelek közé tartozik az automatikus igent mondás, konfliktuskerülés, túlzott udvariasság, kedvesség, bocsánatkérés mindenért (még azért is, amiért nem ő a hibás), túlvállalás, érzelmi kimerülés, mások hangulatára való extrém ráhangolódás. A megfelelési kényszer legtöbbször alacsony vagy ingadozó önértékeléssel jár együtt.

– Egyáltalán miért van az, hogy többször halljuk azt, hogy „jókislány szerep”? Tipikusan több lány/nő érintett a témában?

– Igen, nagyon gyakran nőknél látjuk ezt a mintát, és ennek megvannak a társadalmi, illetve családi gyökerei. Sok lány már egészen kicsi korától azt tanulja, hogy akkor „jó”, ha alkalmazkodik: legyen kedves, halk, türelmes, simulékony, ne okozzon problémát, ne konfrontálódjon, ne legyen hisztis, ne legyen akaratos. A jókislány-szindróma tulajdonképpen egy társadalmilag díjazott szerep. Ha mosolyogsz, kedves vagy és vigyázol másokra, akkor kapsz pozitív megerősítést. És hát ki ne akarna szerethető lenni?

A fiúknál ugyanez ritkábban kap ilyen egyértelmű címkét. Náluk inkább az erős legyél, ne sírj, bírd ki, teljesíts elvárások vannak fókuszban, ez a fajta szocializáció azt eredményezi, hogy a fiúk gyakran inkább a teljesítményben keresik az értéküket, nem az alkalmazkodásban vagy a jófejségben. Emiatt kevésbé alakul ki náluk az a fajta identitás szintű megfelelési kényszer, ami a lányoknál sokszor összefonódik azzal, hogy hogyan őrizhetik meg mások szeretetét és jóváhagyását. Nem arról van szó, hogy a fiúk nem akarnak megfelelni, természetesen ők is vágynak elismerésre, csak más területen, náluk a jó teljesítmény a szerethetőség kulcsa, míg a lányoknál gyakran a jó viselkedés.

A nők esetében ez a szerep történelmileg is megerősített. A kulturális narratívák sokszor azt sugallják, hogy az a jókislány aki összetartja a családot, békét teremt, empatikus, gondoskodik, elkerüli a konfliktust. Szóval nemcsak a nevelésből, hanem a társadalmi mintákból is azt tanulja meg rengeteg lány, hogy akkor lesz szerethető és elfogadott, ha szépen mosolyog, megfelel másoknak és nem okoz kellemetlenséget.

– Milyen nagybetűs elvárásnak próbál megfelelni egy ilyen ember?

– Általában egy nagyon erős belső parancsnak: Legyél szerethető! De nem egyszerűen szerethető, hanem feltétel nélkül elfogadható. Sokaknál a háttérben ott van az élmény: Ha elég jó vagyok, akkor szeretnek. Ha hibázom vagy nemet mondok, akkor már nem.

– A kedvesség, segítőkészség, rendelkezésre állás, konfliktuskerülés, folytonos igent mondás egyenlő azzal, hogy az illető szerethető?

– Nem, ez egy tévhit. Sokan úgy nőnek fel, hogy összekeverik a szerethetőséget a megfeleléssel. Azt gondolják, hogy minél kevésbé „zavarják” a környezetüket, minél jobban igazodnak másokhoz, annál biztosabb a helyük a kapcsolataikban. A probléma az, hogy amikor valaki folyton túlalkalmazkodik, akkor igazából nem őt szeretik, hanem a szerepét. És ezt a legtöbb kliens előbb-utóbb megérzi.

Volt egy kliensem, aki minden kapcsolatában a kedves lány volt. Soha nem mondott nemet, minden feladatot elvállalt a munkahelyén, és baráti körben is ő volt az, aki mindig rendelkezésre állt. A felszínen mindenki szerette. Egy idő után arról beszélgettünk, hogy vajon őt szeretik-e vagy csak azt, hogy mindig mindent megtesz másokért. Ez az a pont, ahol a tévhit szétesik. A túlzott kedvesség, a vég nélküli segítőkészség és a konfliktuskerülés nem szerethetőséget hoz, hanem szorongást és érzelmi távolságot. Mert aki nem mer önmagáért kiállni, az lassan önmagát tünteti el a kapcsolataiból. Az egészséges kapcsolatok nem attól működnek, hogy valaki mindig kedves, mindenre igent mond vagy vigyáz a konfliktusok elkerülésére, hanem attól, hogy két valódi ember találkozik, a saját érzéseikkel, igényeikkel, nem tökéletes, de őszinte működésükkel.

– Milyen káros hatásai vannak, ha valaki megfelelési kényszerrel küzd? Miben nehezíti meg a (saját) életét?

– A leggyakoribbak, amikkel találkozhatunk: érzelmi kimerülés, kiégés az élet minden területén, passzív-agresszív feszültség, elfojtott harag, önértékelési problémák, döntésképtelenség, identitásvesztés („Mit is akarok én?”). Sajnos sokszor testi tünetekbe is átfordul a megfelelési kényszer: gyomorgörcs, mellkasi szorítás, krónikus váll- és nyakfeszülés, migrén, kimerültség, alvászavar.

– A környezete általában kihasználja azt, aki kórosan eleget szeretne tenni minden elvárásnak?

– Nem feltétlen rosszindulatból, de igen. Aki mindig elérhető, mindig kedves, sosem kér vissza semmit, azt sajnos sokszor természetesnek veszik. A jókislányok gyakran mondják a terápia során: „De hát csak segíteni akartam, mégis én lettem a lábtörlő”.

– Miért olyan félelmetes elengedni ezt a szerepet? Mi a legnagyobb lelki akadálya?

– A legtöbb személy számára ez nem egyszerű szokás, hanem egy túlélési stratégia. Valaki egyszer azt mondta a rendelőben: „Ha egyszer ki merném mondani, hogy most nem fér bele, akkor mindenki csalódna benne. És én ezt nem élném túl”.

Amikor elkezdtük kibontani ezt a félelmet, kiderült, hogy gyerekkorában ő volt az a jó gyerek, aki a szülők veszekedéseit csillapította, aki vigyázott a kisebb testvérre, és akihez mindig lehetett fordulni, ha gond volt. A szerep tehát nem csupán kedvességről szólt, hanem arról, hogy ő így tartotta egyben a családot. Ez volt az identitása, a kötődési biztonsága, a szeretethez vezető egyetlen út.

Amikor felnőttként azt mondtam neki, hogy megpróbálhatnánk kis lépésekben gyakorolni a nemet mondást, elnevette magát és megjelent a pánik. Úgy gondolta, ha ő nem csinál meg mindent, akkor szétesik minden körülötte. Ez nagyon jól mutatja, miért olyan félelmetes feladni ezt a szerepet. Az agy nem szokást engedne el, hanem egy gyermekkori biztonsági mechanizmust. Amikor ezt a szerepet valaki elengedi, az olyan, mintha kicserélné a kapcsolódás teljes logikáját. Ezért éli meg a legtöbb személy úgy, mintha kockáztatná a szeretetet, a biztonságot.

– Milyen konkrét leküzdési tippeket ajánlasz annak, aki küzd a jókislány vagy jókisfiú szereppel?

Első lépésként érdemes mini-határokat beépíteni, nem kell rögtön nemet mondani, elég annyi, hogy átgondolom és visszajelzek. Ez már önmagában is segít, hogy a saját igényeket ne nyomjuk el teljesen, és megtapasztaljuk, hogy a másik fél még így is elfogad. A bűntudat gyakran megjelenik, amikor nemet mondunk vagy nem teljesítünk mindent. Fontos megtanulni, hogy ez normális érzés, és nem jelenti azt, hogy valóban rossz emberek lennénk. Ez a bűntudat-tolerancia fejlesztésének része.

Nagyon hasznos a Mit akarok én? kérdés folyamatos gyakorlása minden döntés előtt. Apróságnak tűnik, de hihetetlenül erős eszköz arra, hogy újra kapcsolatba kerüljünk a saját igényeinkkel. Fontos felismerni az elfojtott érzelmeket is. Sok people pleaser nem érzi, hogy dühös vagy csalódott, csak fáradtságot, feszültséget, szorongást tapasztal. A testérzetekre való figyelés és az érzelmek tudatosítása segít kapcsolatba kerülni a valódi érzésekkel.

Gyakorolni kell a kisebb konfliktusok vállalását is, nem kell rögtön a nagy, drámai helyzetekkel kezdeni. Ezek a kis lépések fokozatosan növelik a komfortérzetet a saját határok felvállalásában. És végül fel kell dolgozni, foglalkozni kell a gyökerekkel, a feltételes szeretet élményeivel, amelyek miatt ez a szerep kialakult. Ezek feldolgozása legtöbbször terápiás folyamatot igényel, azonban az előbb említett módszerek önmagukban is jelentősen csökkentik a megfelelési kényszert, és segítenek önazonosabban élni. Így a szerethetőségünket már nem a megfelelés fogja meghatározni.