Ismerkedjünk a dühkezeléssel! – Érzelemkifejezés támogató közegben
A gyerekek és kiskamaszok dühkitöréseinek kezeléséről, az érzelemszabályozás fontosságáról, a családi háttér szerepéről, valamint a szakemberhez való fordulás indokolt helyzeteiről kérdeztük dr. Krizbai Tímea pszichológust, aki a gyerekeket és fiatalokat érintő terápiás módszerekben is jártas, Brassóban harag- és dühkezelő csoportot vezet.
– Mi az az első és legfontosabb dolog, amit a kiskamaszok dühkitöréséről, haragos megnyilvánulásairól kellene tudniuk a szülőknek és a pedagógusoknak?
– Kiskamaszkorban már tudatosabb az érzelemszabályozás. Míg a kisgyerekkor főleg a fizikai fejlődésről szól, és a viselkedés módosítására vonatkozó akarat kevésbé erős, addig a kiskamaszkorban nyomatékosan megjelennek az érzelemszabályozási képességek, az akarat, a legfőbb hangsúly pedig az érzelmek fejlődésére kerül, egyre hangsúlyosabban és árnyaltabban érzik ezeket. A gyerekek ebben a korszakban egyre jobbak a tervezésben, és egyre inkább képesek jövőben gondolkodni, így azt is tudják például, hogy az impulzivitásnak következményei vannak. Egyre inkább tudatosul bennük az is, hogy kik ők, ezért nem érdemes összehasonlítgatni őket, mert nem érdekli őket az, hogy a többiek kik, inkább az, hogy ők kik. Jellemző a határfeszegetés is a szülőkkel vagy általában a felnőttekkel való kapcsolatukban: ilyeneket mondanak, hogy „nekem ne parancsolj”, és fontos számukra az, hogy ők döntsenek, és egy nagyon erős autonómiaharc jellemző ilyenkor.
Pont ezért érdemes e korszak előtt az érzelmekre vonatkozó különböző programokban részt venni, hasznosabb megelőzésképpen felhívni a figyelmüket arra, hogy megtanulhatják az érzelemszabályozást.
– A harag- és dühkezelő csoportba, amelyet indítottál, 7-től 10 éves korig jelentkezhettek gyerekek. Mit emelnél ki az ő esetükben, ami a fejlődésüket és a heves érzelmi megnyilvánulásaik kezelését illeti?
– A csoporttevékenységeket olyan gyerekekre szabtam, és azoknak ajánlottam, akik esetében nehezebb ez az érzelemszabályozás, viszont már értelmesek és okosak ahhoz, hogy megértsenek bizonyos folyamatokat, tudatosítsák is ezeket. A kisiskolásoknál, olyan 9-10 éves korig az impulzivitás az, ami dominánsabb, tehát, itt még az érzelmi kontroll nem a legfejlettebb.
Ez inkább egy cselekvésorientált időszak: tehát csinálnak dolgokat, de nem gondolják végig, aztán kiderül, hogy nem jól csinálták, de egyáltalán hozzá sem fognak átgondolni.
Ennek a dühkezelő csoportnak pont az a lényege, hogy elkezdjünk dolgozni az érzelmi intelligencia fejlesztésén, a gyerekek felismerjék magukon a düh különböző jeleit, mert ugye ez energiaként is jelen van, fizikailag is megjelenik a testünkben. Korábban felismerjék azt, ha mondjuk befeszül a karjuk, vagy általában feszültséget észlelnek magukon, és tudatosítsák, hogy ez előjele annak, hogy a vulkán robbanni fog, robbanni tud, és esetleg megelőzzék.
Tehát a csoportnak tulajdonképpen az a célja, hogy a gyerekek tudatosítsák azt a képességüket, hogy ők meg tudják előzni azt, hogy teljesen elborítsa őket a düh, mert amikor már kirobbant, nincs mit kezdeni, mert egy vulkánt már nem lehet kioltani. Viszont ha a gyermek testtudatossága fejlődik, és észreveszi, hogy kezd dühös lenni, befeszülni és rájön, hogy mi az, ami őt a leghamarabb felidegesíti, akkor megtanulhat olyan stratégiákat is, amelyekkel elkerülheti ezt, esetleg kiszállhat és megállíthat egy folyamatot, hogy ne jusson el a kezelhetetlenségig.
– Az eddigi tapasztalataid alapján kiviláglik-e az, hogy egyik-másik gyereknél mi a viszonyulás otthon, a családban ezekhez a nagyon heves érzelmekhez? Szabad-e nekik dühösöknek lenniük?
– Hát itt többféle variáns van, de a családnak, a környezetnek, a nagyobb testvéreknek mindenképp beleszólásuk van abba, hogy ez miként alakul. Olyan családokban, ahol maguk a szülők sem tudják megfelelően kezelni a dühöt, nyilván nem tudnak jó példát mutatni erre. Ha a dühre a szülő a saját dühével reagál, és egy, már dühöngő gyerekre kiabálni kezd, akkor a gyerek nem tudja megtanulni, hogyan kell ezt az érzelmet másképp kezelni. Viszont egy olyan családban, amelyben a düh elfogadott, ami azt jelenti, hogy nem büntetik a gyereket ezért az érzésért, hanem ugyanolyan érzelem, mint bármelyik másik, de vannak keretei, amik közé szorítkozik, ott a gyerek megszokja, hogy joga van dühösnek lenni, de nem ütheti meg a tesóját, nem árthat másoknak, nem tehet kárt másban vagy magában, vannak különböző fékek. A határ ilyenkor a családban az lehet, hogy van egy, az egészséges dühöt levezető sarok, ahol sírhat, kiabálhat, mert a szülő ezt támogatja, ott van a gyerek mellett, és jelzi, hogy nem kell elfojtani ezt az érzést. De vannak olyan családok is, ahol meg a harag kinyilvánítása sem elfogadott, és az szégyellnivaló, ha valaki dühös – egy olyan érzelem, ami nincs rajta a palettán. Ekkor ugye a gyereket arra ösztönözik, hogy teljesen elfojtsa, pedig igazából maga a düh mindenkiben ott van. Ha elfojtja, akkor megtörténik, hogy otthon nagyon „jó” gyerek és az iskolában tör ki belőle az a feszültség, amit lenyel. Ismerek olyan családot is, amelyben szülők azt mondták, hogy ők sosem dühösek, már gyerekkoruktól ismeretlen számukra ez az érzés, ami azt jelenti, hogy már transzgenerációsan a szülőbe bele volt fojtva, és megtanulta, hogy szégyen a düh.
– Másfelől ugye az ilyen heves érzelmi megnyilvánulások esetében a tükörneuronok hatására ott a késztetés, hogy mi is dühösen válaszoljunk a gyerek dühkitörésére, ami rendszerint súlyosbítja a helyzetet. Van-e olyan kontextus, amelyben működik az, ha a gyerek látja, hogy mi is dühösek vagyunk?
– Ez csak abban a kontextusban működik, ha paradox technikaként használjuk. Tehát a szülő eljátssza a dühöt, mint egy színész, de valójában érzelmileg nem éli át, csak eljátssza a hisztit, vagy kiabálást, hogy a gyerek tükörben láthassa, hogy ő milyen is ilyenkor. De ez átmehet egy amolyan humoros jelentbe vagy játékba, és ennek lehet építő jellege. Azonban, ezt leszámítva, nem a legjobb minta. Persze láthat minket dühösen, de a saját felnőtt életünk helyzeteiben.
– Kiskamasz anyukájaként tapasztalom, hogy ebben az időszakban a dackorszakban szerzett tapasztalataim egyáltalán nem segítenek, mert ez teljesen másfajta életszakasz. Mi a szerepe a pedagógusnak a dühös helyzetekben?
– Valóban teljesen más időszakok, de mindkettőben kellenek a határok, keretek, mind a szülők, mind pedig a pedagógusok részéről. De a pedagógus nyilván nem tud ugyanúgy reagálni a dühre, mint a szülő, mert ő nem a gyerek pszichológusa, szülője, neki egy pontosan meghatározott keretben kell dolgoznia, ami azt jelenti, hogy eleve vannak határok és keretek, amelyekben a gyerek a dühét kifejezheti, mikor és hogyan teheti meg ezt egy csoportban, közösségben, ahol ő nem egyénileg van jelen. Amikor a pedagógus látja ennek az érzelemvilágnak a megnyilvánulását a gyereknél, akkor félrehívhatja, elbeszélgethet vele, de elvileg nem szabadna túl nagy teret adnia egy ilyen fajta megnyilvánulásnak osztályszinten. Például az nem egy járható út, hogy Pistikének dührohama van, és akkor az egész osztály megáll, megvárja, hogy a dühroham lecsendesedjen, mert így empatikusok vagyunk az érzéseivel szemben… Ennek nincs helye az iskolai környezetben. Ezért is nagyon fontos, hogy a gyermekek felismerjék és beszéljenek az érzelmeikről, főleg kiskamaszkorban, amikor már képesek arra, hogy az érzelmeik megélését tudják valamennyire szabályozni. Tehát, tudom, hogy dühös vagyok belül, de ez nem jelenti azt, hogy az osztályban elkezdek csapkodni, padot és széket hajigálni, hanem ellenőrzés alatt tudom tartani a viselkedésemet. Aztán szünetben kimegyek kiabálni egyet a mosdóba, mert tudom késleltetni a kinyilvánítását, és megtanultam, hogy melyik az a hely, ahol ezt kifejezhetem. A pedagógus jelezheti ilyenkor együttérzően a gyereknek, hogy látja, érzékeli a negatív érzelmeit, ezáltal is segítve a szabályozást.
– Melyik az a pont, vagy melyek azok a tünetek, amikor a szülőnek föltétlenül szakemberhez kell fordulnia, amikor már komolyabb támaszra van szükség a gyerek egészséges dühkifejezése érdekében, mert nem elég az otthoni dühkezelés?
– Szakemberhez akkor kell fordulnunk, ha a gyerek dühe folyamatos vagy nagyon gyakran jelentkezik bármilyen konfliktushelyzetben, illetve egyéb helyzetekben is nagyon gyakoriak a gyerek kiborulásai, vagy ha az agresszivitását esetleg maga fele irányítja, mert ugye ez nagyon veszélyes is lehet. Akkor is fel kell lépni szülőként, ha a dühének bántalmazó jellege van mások irányába bármilyen szinten, ha megnehezíti a beilleszkedését a szociális közegébe, ha a dühnek romboló hatása van az emberi kapcsolataira, a tevékenységeire, akár a teljesítményére nézve, megnehezíti a gyerek életét. Mert, mondjuk, ha dühös és csúnyán viselkedik, akkor kihívják felelni a táblához vagy valamilyen tantárgyból rossz jegyet kap, amit igazából nem a tudására kapja, hanem a rossz viselkedésére. Tehát, akkor van szükség szaksegítségre, ha a dühkifejezésnek negatív hatása van az életvitelére. Viszont, ha ezek a dühkitörések olyan helyzetben jelentkeznek, amikor éppen fáradt vagy túl sok cukrot evett, vagy olyan élethelyzete van, ami indokolja ezt a megnyilvánulást, akkor nincs szükség szaksegítségre. És túl sem kell reagálni a dolgokat: ez is egy fontos iskolai probléma, szerintem. Nagyon hamar félreértjük a gyermekvilágban természetesnek tekinthető viselkedést. A társadalmunk borzasztóan érzékenyen reagálja le, ha egy gyerek egy kicsit is meglök egy másikat. Mindenki kiakad, hogy ő „agresszív”, és már hívják is az iskolapszichológust, miközben ezek a gyermeki összekoccanások normális dolgok – nem agresszivitás, hanem határhúzás. És nyilván, fiúk között ez gyakoribb, mert a fiúknak ez a dolguk, ők ilyenek.
Kapcsolódó
– A gyerekek gyakran az otthoni feszültségeket is kifejezhetik a dühükkel. Szükségesnek tartod-e azt, hogy a szülő is részt vegyen felnőtteknek szóló dühkezelő csoportban?
– Minden módszert és keretet szükségesnek tartok, ami ezzel kapcsolatos. Az már egy másik kérdés, hogy vajon a felnőttek hajlandóak-e ezekben részt venni… Tény az, hogy a dühös gyermek dühe általában a családhoz kapcsolódik: vagy abban, hogy a család nem kezeli megfelelően, ha ő hazaviszi bárhonnan, vagy pedig abban, hogy a családban eleve feszültség van. Azt a sématerápiából is tudjuk, hogy a dühösgyermek-üzemmódunk akkor jön elő belőlünk, amikor a mi belső, sértett gyermekünk szenved, ez a düh tulajdonképpen őt védi – ez egy határhúzás, miszerint annál a pontnál tovább nem lehet menni, mert túl sok. Nálunk és a gyerekeknél is működő módszer, hogy például úgy nyugszunk meg a legkönnyebben, ha a dühünk átfordul szomorúságba. Tehát nem eltörölni akarjuk, hanem megnézzük, hogy miféle szükségletünket bántották meg annyira, hogy dühösen reagáltunk, mert lehet, hogy tulajdonképpen emiatt vagyunk szomorúak.
CSAK SAJÁT
