A szeretet nem számolja a kromoszómákat – hangoztatjuk március 21-én, a Down-szindróma világnapján, és hisszük is, amikor a 17 éves sepsiszentgyörgyi parasportolóról, Zelenák Dávidról beszélgetünk édesapjával, Zelenák József evangélikus lelkipásztorral. „Dávid lénye a bizonyosság arra, hogy az embernek mindig szeretnie kell, helyretesz bennünket, épeket, megmutatja, hogy mi a feltétel nélküliség, mi az önzetlenség”. Közben úgy sportol, hogy példájával bárkit képes kitartásra és szorgalomra ösztökélni. Ötvenszer állt már dobogóra, 120 érem büszke tulajdonosa, köztük 16 aranyé, 21 ezüsté – ebből kettő világbajnoki második helyezés – és 13 bronzé. „Az úszás az élete” – mondja édesapja, majd kis idő múlva hozzáteszi, „az élete maga a szeretet”. Így találkozik tehát egy 17 éves emberpalánta életében az úszás és a szeretet, és válik a szenvedély és rendíthetetlenség elképesztő elegyévé – vonjuk le a következtetést Down-szindróma-világnapi interjúnkban, amelyben Isten akaratáról, a fogyatékkal élők romániai valóságáról és egy kiváló, a Speciális Olimpián ezüstérmes mindennapjairól is szó esik.

– Zelenák Dávidot méltón sorolhatjuk Sepsiszentgyörgy büszkeségei közé, hiszen sorra nyeri úszásban az arany-, ezüst- és bronzérmeket; legyen szó hazai vagy külföldi paraversenyekről, bizonyítja rátermettségét. Sikerül összeszámolniuk, hogy hány érmet vitt haza eddig?

– Kezdetben a Bartimeus Játszóház, később az Irgalmas Samaritánus Keresztyén Egyesület képviseletében állt rajthoz. Az értelmi fogyatékosok speciális olimpiai mozgalmához 2014-ben csatlakoztunk, 2015-ben máris második helyezést ért el úszásban, valamint nyert egy harmadik díjat atlétikában. Ezt követően nem volt megállás, hazai, magyarországi és újabban már nyugat-európai versenyekről is sorra hozza az érmeket. 2016-tól a magyarországi speciális olimpia szövetségnek is tagja lett – a budapesti Csalogány Diáksport Egyesület leigazolt sportolójaként –, és a Down-szindrómások bukaresti úszószövetségének is, emellett 2020-ban a romániai paralimpiai szövetség szerződtette.

Ugyan még csak 17 éves, de már 50-szer állt a dobogó fokán: tizenhat alkalommal a legfelsőn, huszonegyszer a másodikon, tizenháromszor pedig a harmadik lépcsőfokon. Emellett van négy negyedik, egy ötödik és két hatodik helyezése is. Illetve két világbajnoki ezüstérmet is magáénak tudhat. Nagyon büszkék vagyunk Dávidra, ő maga is érzi a sikereinek a súlyát. Tudja, hogy nem hiába kel hajnalban és jár el hetente háromszor edzésekre, az eredményei mutatják, hogy szépen érik a munkájának gyümölcse. Egyébként a múlt héten egy bronz, egy ezüst és egy aranyéremmel tért haza Magyarországról, több mint 120 érem van a szobájában kifüggesztve.

Az egyik legkiemelkedőbb teljesítménye a 2021-es olaszországi verseny, amelyről egy arany- és három ezüstérmet hozott; valamint a tavalyi portugáliai megmérettetése, amelyen egyszerre szerzett dicsőséget önmagának, a családnak és Romániának. 2022-ben a Down-szindrómások Portugáliában megtartott úszó-világbajnokságáról ugyanis két ezüst- és egy bronzérmet hozott – amivel Románia első három világbajnok érmét szerezte meg a hazai Down-szindrómás úszósport számára, és a 12. helyre tornázta fel az országot az éremtáblázaton. Ezen a versenyen 150 parasportoló vett részt számos országot képviselve, és Dávid közülük lett a második helyezett.

– Elképesztő eredmények! A fiuk szenvedélye tehát az úszás. Ez mikor vált nyilvánvalóvá? Hátráltatta őt az állapota a sportban való kiteljesedésben?

– Csecsemő volt még, amikor felfigyeltünk rá, hogy mennyire ragaszkodik a vízhez. Alig várta, hogy esténként megfürödhessen, sőt ahogy közeledett az este, valamiképpen jelezte is, hogy fürdeni akar. Amint a kicsi kádjába tettük, mosolygott, még akkor is, ha előtte egyébként hangosan sírt. Láttuk, hogy szereti a vizet, így amint odáig cseperedett, úszótanfolyamra írattuk.

Ötéves korában kezdte az úszást, 11 éves volt, amikor a versenyvilágba csöppent. Hosszú munka és felkészülés előzte meg a versenyzéseket, szükség volt néhány évre, hogy megerősödjék ebben az aktivitásban, mert egy fogyatékkal élő ember nem úgy tanul, mint egy egészséges – például egy évig tanulta a helyes légzési technikákat. A nehézségek ellenére mégis szenvedélyesen szerette az úszást, kitartott mellette, és miközben a sportban fokozatosan kiteljesedett, türelemből is jelesre vizsgázott. Ma már gyors-, mell- és pillangóúszásban a legjobb, de hátúszásban, vegyesben és csapatban is ért el jó helyezéseket.

– Gyakran halljuk, és olykor mi magunk is tapasztaljuk, hogy Romániában nem megfelelő a fogyatékkal élőkhöz való viszonyulás, hiszen az akadálymentesítés sem kifogástalan, és innen messze még a feltétel nélküli elfogadás vagy a hatékony integráció. Önök ütköznek nehézségekbe?

– Nem mondhatnám, hogy sok nehézségbe ütközünk. Talán azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy az ország nem igazán figyel a sérült személyekre, mert az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy próbálnak tenni a helyzetük megkönnyítéséért. Viszont, amikor azt éreztük, hogy egyedül maradtunk az akadályokkal, mi, sortárs szülők összekapaszkodtunk, és bármely szegletében is éltünk az országnak, tudtunk egymásról, tartottuk a kapcsolatot, segítettük egymást. Főként azok, akiknek a gyermekeik versenyszinten sportolnak: ha a szövetség nem szervezett versenyt vagy kiutaztatást, akkor mi szorgalmaztuk a részvételt.

A legnagyobb nehézségünk is ebből fakadt inkább, ami közvetetten talán országos mulasztás: míg a versenyzők útját, szállását támogatja a szövetség, addig a kísérőiknek minden egyes alkalom a zsebüket terheli. Hiába kerül sok pénzbe, nem mondhatunk le arról, hogy elkísérjük a gyermekeinket, mert számukra megnyugvás, ha a szülő a közelükben van, a jelenlétünk biztonságot nyújt.

Ugyanakkor az integrálódás is nehézségekkel jár, dacára annak, hogy a román törvények szerint is joguk van hozzá a fogyatékkal élőknek, és számos nemzetközi kutatás bizonyítja, hogy jobban fejlődnek ép embertársaik között. A legnagyobb kihívás befogadó tanintézményt találni. Az érintett gyermekek és a pedagógusok nem kapnak elegendő segítséget az államtól ahhoz, hogy valóban működőképessé váljék a beilleszkedés.

Dávid beszéde nehezen érthető, ezért heti egy alkalommal logopédushoz jár – ez minden, amit ingyen kap –, emellett hetente kétszer két órát jár úszóedzésre és neurofeedback-terápiára is. Ez utóbbi az agy működését javítja. Kiválóan ír és olvas, békésen megoldja a feladatait, helytáll az iskolában. Jelenleg a Plugor Sándor Művészeti Líceum tizedik osztályos diákja, a rajzosztályba jár: napjainak nagy része az iskolában telik, délelőtt szakórákon és edzéseken vesz részt, ezeket követi délutánonként a többi tantárgy.

– Ha jól tudom, ön személyesen is részt vállalt a sérült gyermekek életének megkönnyebbítéséből: alapítványt hozott létre az evangélikus egyházon belül, és keményen dolgozik azért, hogy az akadályozottsággal élők is fontosnak érezzék magukat. Dávid születése inspirálta ebben?

– Tizenöt-tizenhatéve annak, hogy az evangélikus egyháznál létrehoztuk az Irgalmas Szamaritánus Keresztyén Egyesületet. Célunk volt ugyanis esélyt adni a speciális nevelési igényű gyermekeknek azáltal, hogy időben elkezdünk foglalkozni velük. Mióta érintett vagyok, tudom, hogy a korai fejlesztésben rejlik a fogyatékkal élő emberek jövője. Igyekszünk minél több és sokszínűbb tevékenységet szervezni Sepsiszentgyörgyön, mert ezeknek hála, a fogyatékkal élő gyermekek is érezhetik, hogy igenis fontosok. Másrészt célunk segíteni a társadalomba való beilleszkedésüket, ezért hetente tartunk úszásterápiát, gyógytornát, logopédia üléseket, lovasterápiát, kézműves foglalkozásokat, táncórákat, bábelőadásokat.

Már Dávid jövetele előtt megfogalmazódott bennem a vágy, hogy a fogyatékkal élő gyermekek mindennapjait megkönnyítsem, nagy tervezgetésben voltam a központ megépítését illetően, amikor egyszer csak megérkezett Dávid fiam az életünkbe. Az érkezése plusz erőt adott, motivációt a vágyam megvalósítására. Tudom, hogy ez a Jóisten akarata volt: Dávid jelenléte az addigi álmokat valósággá formálta, és mi képesek lettünk többet tenni nemcsak a saját gyermekünk fejlődéséért, hanem más fogyatékkal élő gyermek és fiatal fejlődése érdekében is.

– Könnyű volt elfogadni az Isten akaratát?

– Nem volt egyszerű megbékélni vele. Készültünk Dávid érkezésére, nagyon vártuk a világra jövetelét, de amikor az orvos kijelentette, hogy „ez a gyermek más, mint a többi”, olyan érzés volt, mintha leforráztak volna. Megbénultunk, nem is hittük, hogy ilyen helyzettel kell szembenéznünk. Ahogyan teltek a napok, a hetek és a hónapok, kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, ráéreztünk, hogy az új helyzet és az új élet valóban sokkal különbözőbb, mint az összes többi, és elhittük, hogy a Jóisten csak azért küldhette, mert adott elegendő erőt a nehézségek leküzdéséhez is. És ráleltünk az erőnkre.

Egy fogyatékkal élő gyermek nevelése sokkal nagyobb feladat, mint az ép gyermekeké. Sok fiatal pár keres fel, akik a valamikori önmagunkra emlékeztetnek: kétségbeesettek, tehetetlenek, összezavarodtak. Mindig megnyugtatom őket, hogy nem a világvége egy sérült gyermek születése. Dávid a példa rá, hogy korai fejlesztéssel, sok-sok szeretettel és odaadással nagyon jó eredmények érhetők el.

– Mindamellett, hogy a Speciális Olimpián második helyezett és temérdek más érem tulajdonosa, a sportoló mögötti emberről mit tudhatunk? Ki ez a Zelenák Dávid, aki messze viszi Sepsiszentgyörgy és Székelyföld jó hírét?

– Dávid egy nagyon szeretnivaló gyermek, úgy szoktam mondani, hogy agyilag és lelkileg a helyén van. Ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy lát, érez, mint bárki más ezen a világon. A beszéddel vannak nehézségei, olykor nem teljesen érthető, amit mondani szeretne, de a Down-szindrómások életében fontos, hogy legyen előttük példa, mert lemásolják azt, amit a társaiktól látnak.

Ezért is örülünk, hogy ép gyermekek társaságában tanulhat, az ugyanis nem integráció, ha burokba zárjuk a világ elől, és a társadalomtól távol tartva neveljük. Az osztályközösségnek hála, vannak barátai, akik elhívják magukkal közös programokra. Nyilván negatív esetek is adódnak, mert sokan nem elég érettek a feltétel nélküli elfogadás gyakorlására. Ahhoz társadalmi szinten kell megértenünk, hogy nem a sérült emberekkel van a baj; és nem az a gond, hogy a másik ember különbözik, hanem bennünk, egészségesekben van a hiba, mert valamiért nem tudjuk elfogadni azt, aki kicsit másabb, mint mi. Érdemes elgondolkodnunk rajta, hogy miért nem tudjuk befogadni a világukat… Szerintem ennek az az oka, hogy nem ismerjük a sérültség mögött az embert. Nyitnunk kellene ahhoz, hogy változzon a véleményünk.

Dávidnak a sport ad plusz energiát és motivációt. Mi végigkövethettük a fejlődését, láttuk, hogy miként változtatta meg az életét az úszás: ahogy haladt az úszással, úgy fejlődött az olvasás- és íráskészsége. Fokozatosan épült fel, az aktív életmód a gondolkodását is megváltoztatta. Nem hiába hangsúlyozzák oly sokan, hogy mennyire fontos a fogyatékkal élők számára a terápia, legyen az sport, állatok köré vagy kreativitásra épülő. A tapasztalataink alapján merem minden sorstársunknak ajánlani, hogy minél korábban kezdjék el a fejlesztéseket, mert a befektetett munka és energia megtérül!

– És mik a tervei a jövőre nézve? Egy Down-szindrómás embernek vannak lehetőségei itthon, a munkaerőpiacon?

– Dávidnak sok terve van. Ugyanúgy gondolkodik, mint egy egészséges ember, legutóbb például azt kérdezte, hogy amint betölti a 18. életévét, ő is szerezhet autóvezetői engedélyt? Vonzza egyébként a szakács tanfolyam, otthon a konyhában, az édesanyja mellett sokat segédkezik, szeret főzni. Ez talán egy olyan lehetőség lenne az életében, aminek meg tudna felelni, ha eléri azt a kort. Ugyanakkor az úszómestere is jó példa előtte, aki gyógytornász és kiváló masszőr is – Dávid is szívesen foglalkozna a hozzá hasonló gyermekekkel úszómesterként, mert nagy türelme van az oktatáshoz. A kishúgát is tanítja úszni, elképesztő türelemmel és elhivatottsággal oktatja helyes légzésre, megfelelő mozgásformákra. Ugyanakkor masszírozni is nagyon szeret, látunk abban is fantáziát, hogy szakmaként majd ezt is elsajátítsa.

Kapcsolódó

A sérült ember nem csodabogár – ránevelhetők a gyermekek a másság elfogadására

A gyermek, ha megfelelően tájékoztatják, magától értetődőnek találja társa állapotát, a gond akkor kezdődik, ha a szülő vagy pedagógus szégyenkezéssel, sajnálkozással, látszatkedvességgel válaszol a felmerülő kérdésekre.

fogyatékkal élők sérültek

De tény, hogy az úszás a mindene: egyik reggel nem tudott edzésre menni, mert korán voltak tanórái, és azt mondta, „apa, nekem az uszoda az életem, engem ne iskolába vigyél, hanem az uszodába”. Bízom benne, hogy a sorsa, a jövője meg fog oldódni, mi azon vagyunk, hogy ebben támogassuk őt.

– Biztos vagyok benne, hogy lényével legalább annyit tanít a világnak, mint amennyit neki oktatnak a körülötte lévők. Önök mi mindent tanultak tőle?

– Türelmet, kitartást, és ami a legfontosabb, Dávidtól olyan szeretetet tanultunk, amit én lelkészként ugyan hirdetek, de nem mindig sikerül tisztán megélnem, ahogyan a társadalom többi tagjának sem. Dávidban akkor is első helyen van a feltétlen és önzetlen szeretet, amikor nem számítanánk rá, például a harag helyett, a csalódottság helyett, a fájdalom helyett. Vagy, ha nem is ezek helyett, de ezek mellett mindig jelen van. Látja rajtunk, ha gondunk van, és azonnal ott terem, odabújik, bátorít.

A teljes lénye azt képviseli, hogy a szeretetet soha nem szabad abbahagyni, az élete a bizonyosság arra, hogy az embernek mindig szeretnie kell. Hiába vannak súrlódások, nézeteltérések, veszekedések, ő valahogy mindig felülkerekedik ezeken a nagy-nagy szeretetével. Helyretesz bennünket, „ép” embereket.