Amikor a szeretet az úszással találkozik: 16 aranyérmet nyert már a székelyföldi Down-szindrómás bajnok

A szeretet nem számolja a kromoszómákat – hangoztatjuk március 21-én, a Down-szindróma világnapján, és hisszük is, amikor a 17 éves sepsiszentgyörgyi parasportolóról, Zelenák Dávidról beszélgetünk édesapjával, Zelenák József evangélikus lelkipásztorral. „Dávid lénye a bizonyosság arra, hogy az embernek mindig szeretnie kell, helyretesz bennünket, épeket, megmutatja, hogy mi a feltétel nélküliség, mi az önzetlenség”. Közben úgy sportol, hogy példájával bárkit képes kitartásra és szorgalomra ösztökélni. Ötvenszer állt már dobogóra, 120 érem büszke tulajdonosa, köztük 16 aranyé, 21 ezüsté – ebből kettő világbajnoki második helyezés – és 13 bronzé. „Az úszás az élete” – mondja édesapja, majd kis idő múlva hozzáteszi, „az élete maga a szeretet”. Így találkozik tehát egy 17 éves emberpalánta életében az úszás és a szeretet, és válik a szenvedély és rendíthetetlenség elképesztő elegyévé – vonjuk le a következtetést Down-szindróma-világnapi interjúnkban, amelyben Isten akaratáról, a fogyatékkal élők romániai valóságáról és egy kiváló, a Speciális Olimpián ezüstérmes mindennapjairól is szó esik.

Zelenák Dávidot méltón sorolhatjuk Sepsiszentgyörgy büszkeségei közé, hiszen sorra nyeri úszásban az arany-, ezüst- és bronzérmeket; legyen szó hazai vagy külföldi paraversenyekről, bizonyítja rátermettségét. Sikerül összeszámolniuk, hogy hány érmet vitt haza eddig?

– Kezdetben a Bartimeus Játszóház, később az Irgalmas Samaritánus Keresztyén Egyesület képviseletében állt rajthoz. Az értelmi fogyatékosok speciális olimpiai mozgalmához 2014-ben csatlakoztunk, 2015-ben máris második helyezést ért el úszásban, valamint nyert egy harmadik díjat atlétikában. Ezt követően nem volt megállás, hazai, magyarországi és újabban már nyugat-európai versenyekről is sorra hozza az érmeket. 2016-tól a magyarországi speciális olimpia szövetségnek is tagja lett – a budapesti Csalogány Diáksport Egyesület leigazolt sportolójaként –, és a Down-szindrómások bukaresti úszószövetségének is, emellett 2020-ban a romániai paralimpiai szövetség szerződtette.

Fotó forrása: 3szek.ro

Ugyan még csak 17 éves, de már 50-szer állt a dobogó fokán: tizenhat alkalommal a legfelsőn, huszonegyszer a másodikon, tizenháromszor pedig a harmadik lépcsőfokon. Emellett van négy negyedik, egy ötödik és két hatodik helyezése is. Illetve két világbajnoki ezüstérmet is magáénak tudhat. Nagyon büszkék vagyunk Dávidra, ő maga is érzi a sikereinek a súlyát. Tudja, hogy nem hiába kel hajnalban és jár el hetente háromszor edzésekre, az eredményei mutatják, hogy szépen érik a munkájának gyümölcse. Egyébként a múlt héten egy bronz, egy ezüst és egy aranyéremmel tért haza Magyarországról, több mint 120 érem van a szobájában kifüggesztve.

Az egyik legkiemelkedőbb teljesítménye a 2021-es olaszországi verseny, amelyről egy arany- és három ezüstérmet hozott; valamint a tavalyi portugáliai megmérettetése, amelyen egyszerre szerzett dicsőséget önmagának, a családnak és Romániának. 2022-ben a Down-szindrómások Portugáliában megtartott úszó-világbajnokságáról ugyanis két ezüst- és egy bronzérmet hozott – amivel Románia első három világbajnok érmét szerezte meg a hazai Down-szindrómás úszósport számára, és a 12. helyre tornázta fel az országot az éremtáblázaton. Ezen a versenyen 150 parasportoló vett részt számos országot képviselve, és Dávid közülük lett a második helyezett.

Elképesztő eredmények! A fiuk szenvedélye tehát az úszás. Ez mikor vált nyilvánvalóvá? Hátráltatta őt az állapota a sportban való kiteljesedésben?

– Csecsemő volt még, amikor felfigyeltünk rá, hogy mennyire ragaszkodik a vízhez. Alig várta, hogy esténként megfürödhessen, sőt ahogy közeledett az este, valamiképpen jelezte is, hogy fürdeni akar. Amint a kicsi kádjába tettük, mosolygott, még akkor is, ha előtte egyébként hangosan sírt. Láttuk, hogy szereti a vizet, így amint odáig cseperedett, úszótanfolyamra írattuk.

Ötéves korában kezdte az úszást, 11 éves volt, amikor a versenyvilágba csöppent. Hosszú munka és felkészülés előzte meg a versenyzéseket, szükség volt néhány évre, hogy megerősödjék ebben az aktivitásban, mert egy fogyatékkal élő ember nem úgy tanul, mint egy egészséges – például egy évig tanulta a helyes légzési technikákat. A nehézségek ellenére mégis szenvedélyesen szerette az úszást, kitartott mellette, és miközben a sportban fokozatosan kiteljesedett, türelemből is jelesre vizsgázott. Ma már gyors-, mell- és pillangóúszásban a legjobb, de hátúszásban, vegyesben és csapatban is ért el jó helyezéseket.

Gyakran halljuk, és olykor mi magunk is tapasztaljuk, hogy Romániában nem megfelelő a fogyatékkal élőkhöz való viszonyulás, hiszen az akadálymentesítés sem kifogástalan, és innen messze még a feltétel nélküli elfogadás vagy a hatékony integráció. Önök ütköznek nehézségekbe?

– Nem mondhatnám, hogy sok nehézségbe ütközünk. Talán azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy az ország nem igazán figyel a sérült személyekre, mert az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy próbálnak tenni a helyzetük megkönnyítéséért. Viszont, amikor azt éreztük, hogy egyedül maradtunk az akadályokkal, mi, sortárs szülők összekapaszkodtunk, és bármely szegletében is éltünk az országnak, tudtunk egymásról, tartottuk a kapcsolatot, segítettük egymást. Főként azok, akiknek a gyermekeik versenyszinten sportolnak: ha a szövetség nem szervezett versenyt vagy kiutaztatást, akkor mi szorgalmaztuk a részvételt.

A legnagyobb nehézségünk is ebből fakadt inkább, ami közvetetten talán országos mulasztás: míg a versenyzők útját, szállását támogatja a szövetség, addig a kísérőiknek minden egyes alkalom a zsebüket terheli. Hiába kerül sok pénzbe, nem mondhatunk le arról, hogy elkísérjük a gyermekeinket, mert számukra megnyugvás, ha a szülő a közelükben van, a jelenlétünk biztonságot nyújt.

Ugyanakkor az integrálódás is nehézségekkel jár, dacára annak, hogy a román törvények szerint is joguk van hozzá a fogyatékkal élőknek, és számos nemzetközi kutatás bizonyítja, hogy jobban fejlődnek ép embertársaik között. A legnagyobb kihívás befogadó tanintézményt találni. Az érintett gyermekek és a pedagógusok nem kapnak elegendő segítséget az államtól ahhoz, hogy valóban működőképessé váljék a beilleszkedés.

Fotó forrása: Zelenák József

Dávid beszéde nehezen érthető, ezért heti egy alkalommal logopédushoz jár – ez minden, amit ingyen kap –, emellett hetente kétszer két órát jár úszóedzésre és neurofeedback-terápiára is. Ez utóbbi az agy működését javítja. Kiválóan ír és olvas, békésen megoldja a feladatait, helytáll az iskolában. Jelenleg a Plugor Sándor Művészeti Líceum tizedik osztályos diákja, a rajzosztályba jár: napjainak nagy része az iskolában telik, délelőtt szakórákon és edzéseken vesz részt, ezeket követi délutánonként a többi tantárgy.

Ha jól tudom, ön személyesen is részt vállalt a sérült gyermekek életének megkönnyebbítéséből: alapítványt hozott létre az evangélikus egyházon belül, és keményen dolgozik azért, hogy az akadályozottsággal élők is fontosnak érezzék magukat. Dávid születése inspirálta ebben?

– Tizenöt-tizenhatéve annak, hogy az evangélikus egyháznál létrehoztuk az Irgalmas Szamaritánus Keresztyén Egyesületet. Célunk volt ugyanis esélyt adni a speciális nevelési igényű gyermekeknek azáltal, hogy időben elkezdünk foglalkozni velük. Mióta érintett vagyok, tudom, hogy a korai fejlesztésben rejlik a fogyatékkal élő emberek jövője. Igyekszünk minél több és sokszínűbb tevékenységet szervezni Sepsiszentgyörgyön, mert ezeknek hála, a fogyatékkal élő gyermekek is érezhetik, hogy igenis fontosok. Másrészt célunk segíteni a társadalomba való beilleszkedésüket, ezért hetente tartunk úszásterápiát, gyógytornát, logopédia üléseket, lovasterápiát, kézműves foglalkozásokat, táncórákat, bábelőadásokat.

Már Dávid jövetele előtt megfogalmazódott bennem a vágy, hogy a fogyatékkal élő gyermekek mindennapjait megkönnyítsem, nagy tervezgetésben voltam a központ megépítését illetően, amikor egyszer csak megérkezett Dávid fiam az életünkbe. Az érkezése plusz erőt adott, motivációt a vágyam megvalósítására. Tudom, hogy ez a Jóisten akarata volt: Dávid jelenléte az addigi álmokat valósággá formálta, és mi képesek lettünk többet tenni nemcsak a saját gyermekünk fejlődéséért, hanem más fogyatékkal élő gyermek és fiatal fejlődése érdekében is.

Könnyű volt elfogadni az Isten akaratát?

– Nem volt egyszerű megbékélni vele. Készültünk Dávid érkezésére, nagyon vártuk a világra jövetelét, de amikor az orvos kijelentette, hogy „ez a gyermek más, mint a többi”, olyan érzés volt, mintha leforráztak volna. Megbénultunk, nem is hittük, hogy ilyen helyzettel kell szembenéznünk. Ahogyan teltek a napok, a hetek és a hónapok, kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, ráéreztünk, hogy az új helyzet és az új élet valóban sokkal különbözőbb, mint az összes többi, és elhittük, hogy a Jóisten csak azért küldhette, mert adott elegendő erőt a nehézségek leküzdéséhez is. És ráleltünk az erőnkre.

Egy fogyatékkal élő gyermek nevelése sokkal nagyobb feladat, mint az ép gyermekeké. Sok fiatal pár keres fel, akik a valamikori önmagunkra emlékeztetnek: kétségbeesettek, tehetetlenek, összezavarodtak. Mindig megnyugtatom őket, hogy nem a világvége egy sérült gyermek születése. Dávid a példa rá, hogy korai fejlesztéssel, sok-sok szeretettel és odaadással nagyon jó eredmények érhetők el.

Mindamellett, hogy a Speciális Olimpián második helyezett és temérdek más érem tulajdonosa, a sportoló mögötti emberről mit tudhatunk? Ki ez a Zelenák Dávid, aki messze viszi Sepsiszentgyörgy és Székelyföld jó hírét?

– Dávid egy nagyon szeretnivaló gyermek, úgy szoktam mondani, hogy agyilag és lelkileg a helyén van. Ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy lát, érez, mint bárki más ezen a világon. A beszéddel vannak nehézségei, olykor nem teljesen érthető, amit mondani szeretne, de a Down-szindrómások életében fontos, hogy legyen előttük példa, mert lemásolják azt, amit a társaiktól látnak.

Ezért is örülünk, hogy ép gyermekek társaságában tanulhat, az ugyanis nem integráció, ha burokba zárjuk a világ elől, és a társadalomtól távol tartva neveljük. Az osztályközösségnek hála, vannak barátai, akik elhívják magukkal közös programokra. Nyilván negatív esetek is adódnak, mert sokan nem elég érettek a feltétel nélküli elfogadás gyakorlására. Ahhoz társadalmi szinten kell megértenünk, hogy nem a sérült emberekkel van a baj; és nem az a gond, hogy a másik ember különbözik, hanem bennünk, egészségesekben van a hiba, mert valamiért nem tudjuk elfogadni azt, aki kicsit másabb, mint mi. Érdemes elgondolkodnunk rajta, hogy miért nem tudjuk befogadni a világukat… Szerintem ennek az az oka, hogy nem ismerjük a sérültség mögött az embert. Nyitnunk kellene ahhoz, hogy változzon a véleményünk.

Dávidnak a sport ad plusz energiát és motivációt. Mi végigkövethettük a fejlődését, láttuk, hogy miként változtatta meg az életét az úszás: ahogy haladt az úszással, úgy fejlődött az olvasás- és íráskészsége. Fokozatosan épült fel, az aktív életmód a gondolkodását is megváltoztatta. Nem hiába hangsúlyozzák oly sokan, hogy mennyire fontos a fogyatékkal élők számára a terápia, legyen az sport, állatok köré vagy kreativitásra épülő. A tapasztalataink alapján merem minden sorstársunknak ajánlani, hogy minél korábban kezdjék el a fejlesztéseket, mert a befektetett munka és energia megtérül!

És mik a tervei a jövőre nézve? Egy Down-szindrómás embernek vannak lehetőségei itthon, a munkaerőpiacon?

– Dávidnak sok terve van. Ugyanúgy gondolkodik, mint egy egészséges ember, legutóbb például azt kérdezte, hogy amint betölti a 18. életévét, ő is szerezhet autóvezetői engedélyt? Vonzza egyébként a szakács tanfolyam, otthon a konyhában, az édesanyja mellett sokat segédkezik, szeret főzni. Ez talán egy olyan lehetőség lenne az életében, aminek meg tudna felelni, ha eléri azt a kort. Ugyanakkor az úszómestere is jó példa előtte, aki gyógytornász és kiváló masszőr is – Dávid is szívesen foglalkozna a hozzá hasonló gyermekekkel úszómesterként, mert nagy türelme van az oktatáshoz. A kishúgát is tanítja úszni, elképesztő türelemmel és elhivatottsággal oktatja helyes légzésre, megfelelő mozgásformákra. Ugyanakkor masszírozni is nagyon szeret, látunk abban is fantáziát, hogy szakmaként majd ezt is elsajátítsa.

De tény, hogy az úszás a mindene: egyik reggel nem tudott edzésre menni, mert korán voltak tanórái, és azt mondta, „apa, nekem az uszoda az életem, engem ne iskolába vigyél, hanem az uszodába”. Bízom benne, hogy a sorsa, a jövője meg fog oldódni, mi azon vagyunk, hogy ebben támogassuk őt.

Biztos vagyok benne, hogy lényével legalább annyit tanít a világnak, mint amennyit neki oktatnak a körülötte lévők. Önök mi mindent tanultak tőle?

– Türelmet, kitartást, és ami a legfontosabb, Dávidtól olyan szeretetet tanultunk, amit én lelkészként ugyan hirdetek, de nem mindig sikerül tisztán megélnem, ahogyan a társadalom többi tagjának sem. Dávidban akkor is első helyen van a feltétlen és önzetlen szeretet, amikor nem számítanánk rá, például a harag helyett, a csalódottság helyett, a fájdalom helyett. Vagy, ha nem is ezek helyett, de ezek mellett mindig jelen van. Látja rajtunk, ha gondunk van, és azonnal ott terem, odabújik, bátorít.

A teljes lénye azt képviseli, hogy a szeretetet soha nem szabad abbahagyni, az élete a bizonyosság arra, hogy az embernek mindig szeretnie kell. Hiába vannak súrlódások, nézeteltérések, veszekedések, ő valahogy mindig felülkerekedik ezeken a nagy-nagy szeretetével. Helyretesz bennünket, „ép” embereket.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?