banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_nwQSwVIi_GOOGLE_728x90.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

A sérült ember nem csodabogár – ránevelhetők a gyermekek a másság elfogadására

A „sérült gyermek” és a „sérült gyermek szülője”, ahogyan címkézni szokták az érintetteket, elsősorban ember, ezt követi az állapota – ezért aztán nem csodabogárként, nem is visszataszító jelenségként kell bánni vele, hanem a lehető legtermészetesebben. A gyermek, ha megfelelően tájékoztatják, magától értetődőnek találja társa állapotát, a gond akkor kezdődik, ha a szülő vagy pedagógus szégyenkezéssel, sajnálkozással, látszatkedvességgel válaszol a felmerülő kérdésekre. Dimén-Varga Tünde iskola- és óvodapszichológust, gyermekpszichoterapeutát arról kérdeztük, miként nevelhetők elfogadóbbá az egészséges gyermekek sérült társaikkal szemben.

A jó idő hatására számtalan kisgyermekes család választja a játszótereket, parkokat, ahol a kicsik közösen játszhatnak, a szülők pedig felszusszanhatnak. Mivel sokan ismeretlenül sodródnak rövid időre egy közösségbe, különféle kommunikációs helyzetek és szituációk alakulnak ki. A szabadba és emberek közé az értelmileg és fizikailag korlátozott lurkók is szívesen járnak, ahol a nem megfelelően érzékenyített egészséges társaik gyakran kiközösítik, kicsúfolják őket.

A kisebb gyermekek számára minden természetes, ami a világban történik. Mivel az első pár évükben fedezik fel környezetüket, amennyiben nem irányítják rá figyelmüket szüleik, egyáltalán nem furcsa számukra a másság, a sérültség. Ellenkezőleg, magától értetődőnek veszik, hogy a világban különböző emberek élnek.

A felnőttek hozzáállása és példája alakítja, hogy miként tekint a gyermek a fogyatékosságra: ha a szülő vagy pedagógus szégyenkezik a feltett kérdéseken, vagy túlzsába vitt kedvességre vált, akkor csemetéje azt tanulja meg, sérültségről beszélni, vagy sérült személlyel barátkozni kínos, kényelmetlen szituációkat teremt. Ezek teremtik a kellemetlen játszótéri kalandokat, amelyek az iskolai, óvodai helyzetekhez hasonlóan általában nevelői hozzáállását tükrözik – részletezte a szakember.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Iskolai és óvodai munkája során azt tapasztalja, az egészséges gyermekek reakciója sérült társaikkal szemben változó: van példa arra, hogy elfordulnak a speciális nevelési igényű vagy fogyatékkal élő gyermekektől, de számos példát látunk arra is, hogy közösen játszanak, és jól érzik magukat együtt. Mivel általában kevés dolog is elegendő a lurkóknak ahhoz, hogy felszabaduljanak, volt rá alkalom, hogy egy korlátozott és egy ép kisgyermek félórán keresztül hintázott a legnagyobb egyetértésben. Hangosan énekelték, hogy „hinta-palinta”, néha pedig egymásra nevettek – ez volt számukra a játék, amelyben nem számított, hogy kinek milyen az állapota, mindketten kiteljesedtek.

Amikor a gyermek nem ért valamit, arra rákérdez

A szülő hozzáállása azért kulcsfontosságú, mert a gyermekek rákérdeznek a számukra érthetetlen dolgokra: hangosan és szenvtelenül érdeklődnek arról, hogy a kislánynak miért olyan a lába, amilyen, vagy a kisfiú miért nem tud enni, miért nem tud beszélni, sőt, arra is kíváncsiak, hogyan vált sikettő, vakká, némává kis barátjuk.

A szülőnek nem szabad zavarba jönnie a kérdés hallatán, még akkor sem, ha a sérült gyermek és még annak szülője is hallotta azt. Csemetéje elfogadja a feleletét, feltéve, hogy nem kezd szégyenkezni, nem szidja meg, nem próbálja kikerülni a válaszadást, hanem természetes hangnemben írja körül a helyzetet.

Előfordul, hogy a felnőtt – abbéli zavarában, hogy az érintettek is hallották a kérdést – nem tudja kielégíteni gyermeke kíváncsiságát. Ebben az esetben sem kell megijednie, ugyanis bármikor odafordulhat a fogyatékkal élő gyermek szülőjéhez, és tapintatosan, diszkréten megkérheti rá, hogy segítsen gyermeke felvilágosításában.

Az „ilyet márpedig nem szabad kérdezni” okítás nem használ, a kíváncsiskodó gyermeket magyarázat nélkül hagyja, emiatt összezavarodik, ahogyan akkor is, ha szülője az érintett család szemében nyájasan annyit mond, „ő is gyerek, kell játszani vele”, majd a háttérben kibeszéli a őket, sajnálkozik a gyermek betegségén. Ezt tapasztalva a gyermek elbizonytalanodik, azt tanulja meg, hogy van valami kínos, erőltetett a sérültekkel való kapcsolattartásban, ezért inkább egészséges gyermekek társaságát keresi.

Integrációból inklúzió: a szülő mellett a pedagógusnak is feladata az elfogadásra nevelés

Az elfogadásra nevelésben a legjobb módszer a saját példa. Amennyiben a szülő vagy pedagógus elfogadó, akkor gyermeke azt látja természetesnek, azt tanulja meg. „Az emberekhez úgy kell viszonyulnunk, hogy egyenrangúnak tekintjük magunkat velük, nem lehet felsőbbrendűségérzete senkinek sem azért, mert egészségesebb, képzettebb a társánál” – részletezte Dimén-Varga Tünde, kiemelve, hogy a gyermekkel akkor kell mindezeket megértetni, amikor felmerül benne a kérdés sérült társai láttán.

Fontos az empátiára való nevelés, bele kell tudnia képzelni magát mások helyzetébe. Ehhez ma már kiváló könyvek találhatóak, amelyek mesés formában ismertetik meg a gyermeket a fogyatékkal élők világával, sőt, még a magyar népmesék is alkalmasak a példamutatásra. A legtöbb népmesében ugyanis akkor válik hőssé a szegénylegény vagy a királyfi, királylány, amikor segít a rászorulókon – számtalan mese azt mutatja meg, hogy az elesettek felkarolása jóra vezet, a személyes fejlődést segíti.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

A példamutatásnak hála sok az olyan gyermek, aki éveken keresztül marad sérült társa mellett, és kicsi árnyékpedagógusként igazgatja: akkor lép közbe, amikor a másik segítségre szorul, leckét magyaráz neki, megvédi a gúnyolódóktól. Nem csak a szülő felelőssége, hogy mindez megvalósuljon: ahogy a gyermek a tanintézménybe lép, a pedagógusoknak is feladata az elfogadásra nevelés.

A romániai tanintézményekben ma már jelen van az integráció, szinte minden osztályban jelen vannak és tanulnak sajátos nevelési igényű, illetve sérült lurkók, akik másfajta viszonyulást igényelnek társaik és pedagógusaik részéről. Ám nem minden esetben valósul meg maradéktalanul, ugyanis előfordul, hogy az egészséges gyermekek között csak fizikailag vannak jelen a fogyatékkal élők, akiket az oktatási folyamatba és a szabad tevékenységbe sem vonnak be kellőképpen, arra hivatkozva, hogy mindez a gyógypedagógus feladata. Holott ez kivitelezhetetlen, mert a gyógypedagógus csupán néhány órát tud a gyermekkel eltölteni, így a tanítási nap nagy részében magára marad az érintett.

Az együttnevelés, azaz inklúzió az integráció magasabb szintje, amikor már sikerül figyelembe venni azt is, hogy a fogyatékkal élő vagy sajátos nevelési igényű gyermeknek mire van szüksége, milyen célok tűzhetők ki fejlesztése érdekében, miként fejleszthető, hogyan teremthető köré tárgyi és emberi környezet. Ez a hazai iskolákban és óvodákban azért nem működik egyelőre, mert túlterheltek a pedagógusok, nagylétszámúak az osztályok és az eszközök sem megfelelőek.

A sérült emberek nem csodabogarak: barátokra, közösségre, élményekre van szükségük

Az egészséges gyermekek személyisége kiforrottabbá válik, ha megtanulnak érzékenyebben reagálni sérült társaik igényeire: akiknek volt részük benne, arról számolnak be, hogy elfogadóbbak, türelmesebbek, nyitottabbak lettek. Mindez persze csak akkor valósul meg, ha kölcsönösen részt vesznek egymás életében, senki sem fejlődik úgy, hogy a terem két sarkában, egymástól elkülönülve tölti a napot – magyarázta Dimén-Varga Tünde.

Fotó: Adobe Stock | rawpixel.com

Tapasztalatai szerint, látványos fejlődés érhető el akkor, amikor a fogyatékkal élő gyermeket a pedagógus valóban bevonja az oktatási folyamatba. A fogyatékosság mértékétől függ, hogy mit lehet célul kitűzni, de kellő szeretettel, odafigyeléssel, nyitottsággal és türelemmel mindenki fejleszthető.

Kiközösítettnek lenni roppant gyötrő érzés, főleg gyermekkorban, amikor a kicsi a szociális kapcsolataiból táplálkozik, növekedik. Legyen az egy játszótéri kaland, iskolai szünet vagy tanóra, ha a gyermeknek nincs közösségi élményre lehetősége, a fejlődésben is lemarad, hiszen keserűséggel, frusztrációval telik meg a lelke, és azáltal, hogy társai kizárják, kisebbségérzet hatalmasodik el fölötte, máris másként tekint önmagára és a világára. Holott a közösségi nevelés alappillére a kapcsolatokból való töltekezés, az egymástól való tanulás – ehhez szükség van arra, hogy a gyermek ne érezze magát kevesebbnek társainál.

Dimén-Varga Tünde gyermekpszichoterapeuta szerint a kiközösítés felszámolása alapvető fontosságú és a felnőttek feladata, hogy ezt felismerjék és segítséget nyújtsanak a gyerekközösségeknek. Felnőttként azt kell megértenünk, hogy a sérültség, a fogyatékosság az emberi lét természetes velejárója: a múltban is léteztek valamilyen tekintetben segítségre szoruló emberek, ahogyan a jövőben is lesznek, sőt, az egészségesekből baleset vagy betegség következményeként szempillantás alatt válhat fogyatékkal élő. A fogyatékkal élőnek pedig nem mások sajnálatára, hanem támogatásra, barátokra, segítő kézre, elfogadásra van szüksége.

Előbb-utóbb mindenki szembesül a sérültséggel, mert a családban, szűk vagy tágabb baráti körben akad legalább egy személy, aki különbözik az átlagostól. Éppen ezért nem érdemes leinteni a gyermekeket, amikor a sérültekkel kapcsolatban érdeklődnek, mert meg kell tanulniuk, hogy mivel jár a különbözőség: nem szégyen, hogy máskényt jár vagy nem jár, másként beszél, máshogyan néz ki. A sérültek elsősorban emberek: ha a gyermek már egészen kiskorában megérti ezt, tudni fogja, hogy nem csodabogárként, hanem önmagához hasonló érző lényként kell bánnia társával.

Tippek az elfogadásra neveléshez

  1. Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a szülő vagy a felnőtt tisztelettel fordul bárkihez, legyen az gyerek, családtag, vagy idegen, ő is ezt a mintát fogja követni.
  2. Forduljunk a gyermek felé szeretettel, érdeklődéssel. Nézzünk a szemébe, őt szólítsuk meg. Ha nem tud reagálni, a vele lévő gondozó ezt megteszi.
  3. Egyszerű szavakat használjunk és nyugodt mozdulatokkal közeledjünk.
  4. Várjuk ki türelemmel, amíg a gyermek a maga sajátos módján kifejezi magát, ne siettessük és ne mondjuk ki helyette, amit gondolunk.
  5. Ha róla van szó, ne beszéljünk a feje fölött, mintha ott se lenne. Még a nem beszélő, vagy látszólag oda se figyelő gyermeknek is adjunk magyarázatot: „Azt szeretném megérteni, hogy…. ezért kérdezem ezt anyukádtól…”
  6. A sérült gyermek szokatlan vagy furcsa viselkedését ne tekintsük a szülői nevelés kudarcának. Nem tudhatjuk, hogy mennyi erőfeszítés áll mögötte, a tanulás eredménye sokszor csak évek múlva látszik.
  7. Legyünk segítőkészek, bátorítsuk, értékeljük, dicsérjük meg, mint bármelyik más gyermeket.
  8. Ne használjunk a gyermek állapotára vonatkozó vicceskedő, vagy pejoratív kifejezéseket, pl. „ezek”, „az ilyenek”, „ a fogyik”. Ha bizonytalanok vagyunk a megfelelő megnevezés használatában, kérdezzük meg a gyermek kísérőjét, hogy számára mi elfogadható.
  9. Segíthetnek a gyermekeknek írt könyvek: Bartos Erika Őrangyal, Stefanik Krisztina Csillagbusz, Tóth Krisztina Mese embereknek-sorozat, Claire Sainsbury Marslakó a játszótéren,  Bartos Erika Bátorságpróba, Bartos Erika Gombolyag története.
banner_y97vR58b_970x250.png

Kapcsolódók

Kimaradt?