Idén október 22-én betölti 101. életévét Alcsík egyik utolsó, még élő huszárja, aki a második világháborúban a magyar hadseregben harcolt, és aki több mint fél évig raboskodott hadifogolyként a hírhedt barcaföldvári fogolytáborban. A csíkcsekefalvi születésű Imre István Csíkszentsimonban, egyik unokája otthonában fogadott bennünket, és úgy mesélt a 80 évvel ezelőtti háborús eseményekről, mintha csak tegnap történtek volna. A mindig derűs Imre István, ha valamit megbánt az életben, az volt, hogy a háborúban menekülés közben hátrahagyta szeretett huszárlovát Gyergyóalfaluban. Legnagyobb fájdalma, hogy korán elveszítette édesanyját.   

Imre István 93. születésnapján, 2017. október 22-én díszoklevelet és II. világháborús emlékérmet kapott az Erdélyi Vitézi Rend főkapitányától. Rendkívül büszke arra, hogy ő az utolsó harcoló huszárok egyike, ezért a díszoklevelében a „titulust” maga javította ki, mivel abban „csak” honvédként hivatkoznak rá.

A még most is daloskedvű Pista bácsi nemcsak énekelni szeret – nekünk is előadott néhány katonadalt, de még szerelmes nótát is énekelt –, hanem maga is írt dalokat. A díszoklevelét tartalmazó mappába A földvári fogolytáborban című versét illesztette be mintegy mementóként, hogy mi mindenen ment át a zsenge katona, akit évtizedekkel később elismertek a magyar hazáért tett szolgálataiért. Alább olvasható a 14 szakaszos verses dal első három szakasza, amelyet Imre István földvári fogolytársával, Ravasz Gézával együtt írt:

„A földvári temetőben
Sok magyar sír van egyhelyben,
Minden sírra fel van írva,
A szenvedés tett a sírba.

Én is egyszer arra jártam,
Fájt a szívem, hogy megláttam
Azt a sok-sok kis sírhantot,
Azt sem tudják, ki nyugszik ott.

A földvári fogolytábor
Mennyi sok szenvedést látott,
Mennyi sovány magyar arcot,
Aki holnap talán halott..”

Imre Istvánt nem kellett kérlelni, hogy meséljen. Unokája, Vitos Mária elmondása szerint, ez tartja őt életben: „alig várja, hogy mesélhessen, ha tudja, hogy lesz, akinek elmondania a történeteit, erőt adni neki a további élethez. Nem rég súlyos beteg volt, kórházba került tüdőgyulladással, nagyon féltünk, hogy nem marad meg, de szerencsére meggyógyult” – idézte fel Vitos Mária. Tőle tudtuk meg azt is, hogy Pista bácsinak három gyereke, 5 unokája, 12 dédunokája és egy ükunokája van.

Pista bácsi hallása már nem a legjobb: leültünk a kis asztal mellé, bekapcsoltam a hangfelvevőmet, feltettem neki az első kérdésemet, nem hallotta jól, ezért a kérdésemre kérdéssel válaszolt: „Kezdhetem-e?”. Bólintottam, és Pista bácsi – mint a kisgyerek, aki megkapja a rég várt jutalmát – elkezdett mesélni, és csak mesélt, mesélt közel két órán át. Mi pedig néha mosolyogva, időnként meglepődve, néha elszörnyülködve hallgattuk.

A gyerekkorát idézte fel kezdetben, elmondta, hogy a Csíkszentmártonhoz tartozó Csíkcsekefalván született, hét osztályt járt az iskolában. Hatan voltak testvérek, nem volt könnyű élete a gyerekeknek a 1920-30-as években. „Ezelőtt, amikor gyermekek voltunk, anyánk szőtt posztónadrágot, abban jártunk iskolába, posztótarisznyában volt a tanszer a nyakunkban, s mentünk az iskolába a rossz papucsokban, amiket a szüleink megvarrogattak. Anyám foldotta a nadrágomat, apám a cipőmet javította. Nyáron a mezőre, az erdőbe is mezítláb mentünk” – kezdte gyerekkori történtét Imre István. A mezítlábas világnak megvolt a hátulütője: a mezőn, takarás idején a szénaboglya alá rejtőzött kígyó megmarta a lábát, „aztán kellett hazasiessünk injekcióra a mezőről, s így jöttem helyre” – emlékezett vissza. 

„Amikor 18 éves lettem (1942-ben – szerk. megj.), s eljött az idő, besoroztak a magyar világban katonának. Gyimesfelsőlokra kellett bevonulni, ott aztán voltunk 400-an fiatalok. Volt öt katonatiszt, lovashuszár, azok a tisztek válogattak a sok gyermek közül, 40 huszárt választottak ki. Összesen 32 zászlóalj volt, és legalább 32 huszárt kellett ellenségfelderítőnek kiképezzenek. Kérdezték a nevünket, ha nem tudtunk »robbanósan« felelni, akkor visszaintettek. Akin látták, hogy ügyesebbecske, megkérdezték, »a hét osztályod megvan-e, beteg voltál-e, a szüleid betegek voltak-e?« Aztán megnéztek mindenkit, hogy jár, ha a lába kifelé állt, nem volt jó, mert akkor a sarkantyú sérthette a ló oldalát” – részletezte a sorozást az egykori huszár, majd a kiképzésről is mesélt, például, hogy a ló hátán kellett lábon egyensúlyozniuk, minden vezényszót megtanultak. A lóval való gyakorlatokat követően délutánonként elméleti tudást, általános műveltséget szereztek.

„Januárban 15 napig voltunk Bükkhavason derékig érő hóban. A lovaknak hóból építettük az istállót. Ott volt az ezredes is velünk, a gyalogság is. Éjjel síezni kellett menni fehér lepedőben, s közben vaktölténnyel lőni. Aztán elvittek tiszti iskolába Gyergyóditróba. Akkor jött Magyarországról egy huszárhadnagy, az nem tudott annyit se, mint mi. Mert minket annyira meggyámbásztak azelőtt, hogy már többet tudtunk, mint ő” – mesélt a változatos kiképzési formákról a huszár. Emlékei szerint a ditrói iskolában még a Marosban is kellett gázolniuk a lovak hátán, de akik nem tudtak úszni, bizony féltek.

Bevonulás a hadseregbe

Amikor Ditróban befejezte a tiszti iskolát, az ügyesebbek kitüntetést kaptak, Imre Istvánnak két csillagot adtak, mert bár „nem voltam nagydarab, de erőst hamis voltam, úgy felrepültem a lóra, mint a madár. A zászlós katonatiszt örökké dicsért: »derék ember az Imre«, mondta nekem” – idézte fel, miközben azt is elmondta, milyen szoros kapcsolatot alakítottak ki a jól kiképzett lovaikkal.

„Jött aztán a háború, jöttek az oroszok Gyimesbükkbe legelőször, s Úzvölgyébe. Mi ott voltunk Gyimesbe, felmentünk a Szellő-tetőre. Lövészárkok voltak ásva kilométer hosszan, le volt födve, s két oldalt kilövő likak voltak. A partizánok a románokból állottak, mert ők tudták, hogy Észak-Erdélyben milyenek a körülmények. Bementek Szépvízre, mi ott voltunk a Szellő-tetőn, azalatt a románok s az oroszok egy zászlóaljt lepsepertek” – írta le a csatát Imre István.

Visszaemlékezése szerint az orosz katonák az erdőben a fákon rejtőzködtek, amikor ők vonultak vissza Szépvíz felé. Imre Istvánnak sikerült elrejtőznie a szekerekkel kimélyített keréknyomban, amikor az oroszok lövöldözni kezdtek. „Oda befeküdtem, s annak nem volt tíz perce, az ágyúgolyó tőlem egy olyan jó méterre belévágott. Reámborított egy csomó földet. Kimásztam a föld alól, akkor láttam, hogy kaptam egy szilánkot a lábamba. Bementem az erdő között a falu felé, már kiértem a mezőre, akkor láttam, a magyar katonák befutkostak oda, de ott árvíz volt. Elbújtak a fűzfákhoz, az arra tartó ágyús magyarok azt hitték, hogy oroszok rejtőznek ott, ezért rájuk lőttek, sokan meghaltak a tévedés miatt, halottak lebegtek a víz tetején, a sebesülteket mentővel szállították el” – részletezte a sajnálatos eseményeket.

Később aztán a huszárokkal átkerült a Beszterce megyei Szentmáté településre, ahol a magyar katonák által ásott lövészárkokban egyszer csak az oroszokat találták, menekülés közben egy kézigránát felrobbant mellette, egy repesz pedig itt is belefúródott a lábába. Ez utóbbit majdnem egész életében a combjában hordta, elmondása szerint csupán néhány évvel ezelőtt távolították el a lábából.

Egy ideig az erdőben rejtőzködött egy gödörben, amit korábban egy katonatársával ástak, aztán amikor már látta, hogy nincs más lehetősége, menekülnie kellett, csak a puskája volt nála és a lapát, amivel a rejtekhelyet korábban kiásták. Nem sikerült jól a menekülése, egy helyi román ember elfogta, a szekeréhez kötötte azzal a szándékkal, hogy beviszi őt a szentmátéi néptanácshoz, mert az oroszok ott gyűjtötték össze az elfogott katonákat, akiket aztán fogságba vittek. Egy óvatlan pillanatban sikerült megszöknie fogvatartójától, így nem került orosz kézre.

Gyergyóalfaluig menekült, ahol egy módos háznál a tornácon civil ruhákat látott, azokat felvette a magára, rá pedig a huszárruháját, de a lovát kénytelen volt hátrahagynia. Onnan Paradjra ment tovább, miután Gyergyóalfaluban csatlakozott a magyar katonánkhoz, akikkel ott találkozott. Nem sokáig maradt Udvarhelyszéken, gyalog hazaindult Csíkcsekefalvára, legyengülve, a szilánk miatt megsebesült, vérző lábbal, mezítláb érkezett haza a háborúból.

Hét hónapot töltött a földvári fogolytáborban

Sokat nem örülhetett a hazatérésnek, hamarosan jöttek a hatóságok, és minden alkalmas embert mozgósítottak, hogy induljanak a lebombázott Karakó völgyhídhoz, mert azt újra kell építeni.

„Lementünk a piacra, az iskola elé, ott volt a román csendőrlaktanya. Voltunk vagy kétszázan. Aztán kijött az őrmester, és azt mondta: aki volt katona, lépjen előre. Húsz szentmártoni és kilenc csekefalvi ki is lépett a sorból, én nem álltam ki abban a pillanatban, de a szomszéd legény azt mondja: Pista is katona volt. Abban a helyben a román csendőr kirángatott és becsatoltak engem is. Négyesével felállítottak minket, és két katona puskával felkísért minket Szeredába, a rendőrségre, ahol mind a harmincunkat betuszkoltak egy szűk szobába, egész éjszaka ott voltunk, lábon álltunk, mert olyan kicsi volt a szoba, nem tudtunk lefeküdni. Többen össze is estek az éjszaka” – ismertette hadifogságba esésének első pillanatait Imre István.

Ezt követően bekísérték Brassóba, ahol átadták őket a román katonaságnak, akik a barcaföldvári fogolytáborba vitték őket. Ez 1944 őszén történt. „Barakkokban laktunk, volt köztünk mindenféle ember, pap, ügyvéd, úriemberek, leányok és asszonyok is. Olyan konyha volt, hogy mocskot főztek, olyan rossz szűrke lovat vágtak le, hogy alig ért be a vágóhídra, még a ló fejét is belétették a kazánba főni. Levágta a mészáros a ló patáját. Megérkezett akkor négyszáz magyar katona, foglyok, kölykök voltak mind. Az egyik a szemetes ládából a ló patáját kivette, és így rágta körbe, olyan éhesek voltak. Aztán őket vitték tovább, be Oroszországba” – mesélt a fogolytábor szörnyűségeiről a volt huszár.

Nem elég, hogy folyamatosan tetvesek voltak, egy idő után a tífusz is végigsepert a táboron. Imre István egy fogolytársának köszönhetően meggyógyult, de sokan életüket vesztették akkor a betegség miatt. Amikor eljött a tavasz, bejelentették, hogy 8000 ezer pengő fejében hazatérhetnek a foglyok. „Tudja mennyi pénz volt 8000 pengő? Négy ökör ára! Akkor apám eladott két tehenet, két pár hámot, és még kölcsönt kért. A testvérem hozta be egy másik szentmártoni emberrel a pénzt. Így váltottak ki minket a fogolytáborból. Egy héttel azután, hogy minket kiváltottak, felszámolták a tábort…” – idézte fel a történteket Imre István, aki hét hónapot töltött a barcaföldvári fogolytáborban.

Râmnicu Vâlceán és Băilești-en volt katona

Imre Istvánt román katonának is besorozták nem sokkal a háború után, előbb Râmnicu Vâlceára, majd a Dolj megyei Băilești-re került. Itt negyvenen voltak magyarok, olyanok, akik a háború alatt a magyar hadseregben is szolgáltak. Nekik civilbe kellett öltözniük, nem kaptak egyenruhát. Imre István itt a legjobb céllövőnek, aknavetőnek bizonyult, és hiába járt volna neki az elismerés, egy arany foglalatú karóra ezért, nem kaphatta meg. „Ellenség voltál a háborúban, és a törvény nem engedi, hogy az aranyórát kiadjuk neked, de elengedünk 16 napnyi szabadságra” – mondta neki a hadnagy.

Amikor a szabadság után visszatért Băilești-re, a katonaság konyháján segédkezett, így a szakácsmesterséget is kitanulta, később több száz embernek főzött a seregben. Egy idő után azonban kérvényezte elbocsátását. Hazajutása nem volt egyszerű, Craiován, a vasútállomás közelében még elfogták, kirabolták, súlyosan bántalmazták.  

Ezermester volt, megbecsülték a tudását

Hazatérése után mezőgazdasággal foglalkozott, sok mesterséget megtanult: „marhát, disznót, tyúkot is operáltam, mert a kollektívben dolgoztam, állattenyésztésben a disznókkal”. A szomszéd tímár volt, aki náluk működtette a műhelyét, miután megbüntették az otthoni műhelyében. Imre István tőle „lopta el a mesterséget”.

Marha és borúbőröket készített ki, „nem volt a népnek lábbelije, ezért nekiálltam, elbontottam egy bakancsot, egy csizmát, és azok mintájára kiszabdaltam mind, suszter varrógépet vettem, és készítettem az embereknek a cipőt”. Bárkinek bármilyen javítanivalója volt a faluban, azt Pista bácsihoz vitték. Az órás mesterséget is kitanulta, csekefalvi otthonában 700 karórából álló gyűjteménye van, felér egy múzeummal.

Közel kétórás beszélgetésünk során Pista bácsi gyakran közbeékelte, hogy „sokat kihagyok belőle, de volt siralom elég”. A 20. század egyik legkegyetlenebb időszakát élte át éppen akkor, amikor normális esetben az ember a legboldogabb fiatal éveit éli. De erre az időszakra nem panaszkodott. Sokkal inkább bántja őt a rosszakarat, az irigység a falusfelek között. Fontosnak tartotta kiemelni, hogy mennyire elítéli a családon belüli bántalmazást. Élete egyik legfájóbb pontja, hogy édesanyját fiatalon elveszítette, tüdőgyulladásban hunyt el.

Amikor elbúcsúztunk tőle, azt kérdezte tőlem: „mikor jön még?” Amíg mesélhet, amíg emlékezhet, a tapasztalásai által taníthat, addig úgy érzi, van értelme élni. A jókedve ennek megfelelően többnyire töretlen.