Nyolcvan éve ért véget hivatalosan Európában a második világháború, az emberiség történelmének legvéresebb konfliktusa, amely mintegy 73 millió emberi életet követelt. A világégés hat éve alatt rengeteg fordulatos esemény történt, mind a különböző hadszíntereken végrehajtott harci cselekmények során, mind pedig a kulisszák mögött zajló diplomáciai csatározások terén. Az utóbbi kategóriába tartozik a háború európai lezárását jelentő német kapituláció aláírása körül kialakult helyzet is, ami furcsa események sorozatát idézte elő, aminek eredményeképp a szóban forgó dokumentumot végül kétszer is aláírták, és aminek máig tartó következménye, hogy Oroszország egy nappal később, május 9-én ünnepli a Győzelem Napját, míg a nyugati országok ma, azaz május 8-án emlékeznek a második világháború lezárására.

Nem elhanyagolandó az sem, hogy a nyolc évtizeddel ezelőtti és napjaink történései között párhuzam vonható, legalábbis ami a különböző narratívákat illeti, valamint az a mód, ahogy az ukrajnai háborúban közvetlenül és közvetett módon szembenálló felek narratívái a saját céljaiknak leginkább megfelelő politikai diskurzusokban megjelennek.

Nyolcvan évvel ezelőtt, miután Berlin elestét követően Adolf Hitler és újdonsült felesége, Eva Braun öngyilkosságot követett el, a Führer utódja Karl Dönitz tengernagy lett, aki a végnapjaiban járó Harmadik Birodalom vezetőjeként már semmi mást nem akart, mint időt nyerni annak érdekében, hogy minél több német katona a nyugati haderőknek, és ne a szovjeteknek adja meg magát. Ennek érdekében Dönitz megbízottja, Alfred Jodl tábornok, a Wehrmacht vezérkari főnöke tárgyalásokat kezdeményezett Dwight D. Eisenhower amerikai tábornokkal, az expedíciós haderők parancsnokával. Az Egyesült Államok későbbi, 34. elnöke viszont határozottan elutasította a németek közeledését, ehelyett kész tények elé állította a tábornokot, mondván, hogy akár most rögtön aláírhatja a Németország feltétel nélküli megadásáról szóló jegyzéket. Mindezek az események a franciaországi Reimsben, a szövetséges haderők főparancsnokának főhadiszállásán következtek be, az pedig külön érdekesség, hogy a kapitulációt Jodl tábornok még május 7-én aláírta, a korabeli feljegyzések szerint a következő gondolatok kíséretében: „Ezzel az aláírással a német nép és a német haderő, tetszik vagy sem, a győztesek kezébe adta magát. Ebben az órában csak remélni tudom, hogy a győztesek nagylelkűen fognak bánni a legyőzöttekkel.” Az egyezmény mégis csak másnap, azaz május 8-án lépett életbe, aminek az volt az oka, hogy a feltétel nélküli megadás nem következhetett be a szembenálló felek közötti formális tűzszünet nélkül, ennek megvalósításához pedig szükség volt bő 24 órára. Ezzel azonban korántsem volt vége a kapituláció körüli bonyodalmaknak, mi több, ezek ekkor kezdődtek csak igazán.

Sztálin ugyanis valóságos dührohamot kapott, amikor értesült a reimsi találkozóról, és őrjöngve követelte, hogy a kapitulációt újból írják alá, mégpedig a Vörös Hadsereg által elfoglalt Berlinben. A Generalisszimuszt egyértelműen propagandisztikus célok vezérelték, noha az előző nap aláírt jegyzék formálisan rendben volt, mert azt a Szovjetunió képviselője is aláírta, Ivan Szuszloparov révén, aki az Európai Szövetséges Expedíciós Erők Legfelsőbb Parancsnokságán látott el összekötő tiszti feladatokat, és mint ilyen, korántsem volt egy jelentéktelen személy. Sztálinnak azonban ez nem felelt meg, szerinte „csak” egy tábornok nem elég szovjet részről sem, nem beszélve arról, hogy a németek képviseletében is egy kevésbé fajsúlyosnak bélyegzett szereplő jelent meg Alfred Jodl tábornok személyében.  

A valódi ok természetesen a győztes szerepkörében való tetszelgés végletekig történő kitolása, amire egyébként igencsak szüksége volt Sztálinnak 1945-ben, tekintve azt, hogy a Szovjetunió hatalmas veszteségeket szenvedett a második világháború alatt, ebben pedig korántsem volt mellékes az a sajátos hadviselési mód, amely az „Embertartalékaink kiapadhatatlanok!” sztálini gondolat jegyében a legkisebb mértékben sem volt tekintettel az orosz katonák és civilek életére. Másrészt ekkorra már rég nyilvánvalóvá vált, hogy a náci Németország legyőzését követően egy új konfliktus van kibontakozóban, ezúttal a nyugati hatalmak és a Szovjetunió között, így Sztálin ezért sem engedhetett ebben a kérdésben. A szovjet diktátor akarata végül érvényesült, május 9-én Berlinben újra aláírták a kapitulációt. Német részről ezúttal Wilhelm Keitel tábornagy, a Wehrmacht szárazföldi erőinek parancsnoka és Hans-Georg von Friedeburg tengernagy, valamint a Luftwaffe képviseletében Hans-Jürgen Stumpff vezérezredes írta alá a feltétel nélküli megadásról szóló dokumentumot, míg a Szovjetunió képviseletében Georgij Zsukov marsall, a szovjet fegyveres erők parancsnoka jelent meg az enyhén szólva teátrálisra sikeredett eseményen, amelyen részt vett még Carl A. Spaatz amerikai tábornok, Eisenhower helyettese, Arthur Tedder marsall a brit légierő részéről, valamint Jean de Lattre de Tassigny tábornok, a francia hadsereg parancsnoka. Ezzel a jelenettel Európában hivatalosan véget ért a második világháború, bár a kapituláció (második) aláírását követően még néhány napig elszórtan sor került fegyveres összecsapásokra.

A nyugati világ május 8-án, Oroszország május 9-én ünnepel és emlékezik arra a történelmi pillanatra, amikor 80 éve sikerült megállítani az esztelen pusztítást. Nagyon úgy tűnik viszont, hogy ez az ünnepi pillanat a valós tartalmát illetően egyre jobban kiüresedik, másrészt átalakul. A nyugati országokban egyre kevesebben hajlandóak szem előtt tartani a múltban elkövetett hibákat, bizonyíték erre a szélsőséges politikai mozgalmak térnyerése, Oroszország pedig… Nos, Moszkvában idén is grandiózus ünnepségsorozatra kerül sor, amelynek a csúcspontja a május 9-én megrendezett katonai díszszemle a Vörös Téren, de sajnálatos módon ez már sokkal inkább emlékeztet azokra a felvonulásokra, amelyekre a Harmadik Birodalomban került sor a harmincas években. Putyin Oroszországa egyre jobban hasonlít Sztálin Oroszországához, ami egyébként a narratívában is hangsúlyosan megnyilvánul: az oroszok most is honvédő háborút kénytelenek folytatni, akár nyolc évtizeddel ezelőtt, a fenyegetést pedig Putyin szerint ismét a nácik jelentik, akik miatt kénytelen volt az Ukrajnában zajló „különleges hadműveletet” elindítani. Dimitrij Peskov, a Kreml szóvivője a minap „veszélyes szomszédokról” beszélt, akik nem hajlandóak elfogadni az Oroszország által nagylelkűen felajánlott tűzszünetet. Nem mellékesen, Sztálinhoz hasonlóan, aki túl jelentéktelennek – azaz illegitimnek – tartotta anno a kapitulációt aláíró német tábornokot, az orosz elnök is több ízben hangoztatta, hogy érdemi béketárgyalásokat nem lehet folytatni Vologyimir Zelenszkijjel, mivel az ukrán államfő legitimitás híján nem tekinthető tárgyalópartnernek.

Mindezek ellenére remélhetőleg akadnak még néhányan, ma is, holnap is, akik legalább az ilyen pillanatokban felteszik maguknak a kérdést, hogy hogyan tovább, mert most már igazán indokolt lenne egy valódi fegyvernyugvás.