Amint belépünk Nagy István Gábor kovácsmester műhelyébe, éreztük, hogy a levegőt forró fém illata tölti meg, és láttuk, amint a szikrák sárkányleheletként villannak, ahogyan a gondos kezek szénnel táplálják a tűzhely parazsát. Csíksomlyó határában él tovább a hagyományos kovácsmesterség, egy olyan szakma, amely sokáig kihalófélben volt, de ma reneszánszát éli, a parázsból főnixként újjáéledve, mert a hely ura nem csupán megőrizte a mesterség fortélyait, hanem igyekszik tovább adni az ősi tudást. Képzést indított, hogy az érdeklődők megismerhessék ezt a különleges hivatást.

„A tanfolyamokat azért indítottuk, hogy a mesterség ne tűnjön el” – kezdi a mester, akinek felnőttképzése a Vámszer Géza Művészeti Népiskolában működik 2020 óta. A kurzusokra 18 év feletti jelentkezőket várnak, és az érdeklődés rendkívüli: idén ősszel már az ötödik csoport indult.

„A jelentkezők többsége székelyföldi, de Magyarországról is akad diák. Ez nem inasképzés, itt a szakmai tudás megszerzése a cél. A kezdetektől már 45 diák végzett nálunk.” A társaság összetartó, például a volt és jelenlegi diákokkal a mai napig összejárnak, ahogy ők nevezik „örömkovácsolásra”. „Más horgászni vagy kocsmába jár, mi viszont összeülünk időnként ebbe a kis műhelybe és örömmel kovácsolunk” – jegyezte meg mosolyogva. Nagy István Gábornak – szakmájában egyedüliként az országban – mesterije és pedagógusi végzettsége is van. Ennek köszönhetően oktathat a művészeti népiskola tanfolyamán. A tevékenységet Zeteváralján kezdték, majd onnan költöztek át a megyeszékhelyre.

A műhely lángoló szíve

A díszműkovácsolásra és szerszámkészítésre kialakított csíksomlyói műhelyben található szerszámok többsége, mondhatni 90 százaléka, saját készítésű, a kovácsmester által gondosan kialakított, megformált eszköz, amelyekkel különböző tárgyakat és díszítményeket formáz. A legkisebb üllő mindössze 20 dekagramm, de a legnagyobb viszont már több mint 150 kilót nyom. Oktatás során akár négy nagyobb üllő is kerül a műhely közepébe és egyszerre dolgoznak rajta a tanítványok. „Minden fogónak, kalapácsnak és satunak megvan a saját szerepe. Egyik alkalommal egy kisgyerek jött be hozzám és úgy gondolta, megszámolja, hány tűzifogó van a műhelyben: 117-et talált!” – mesélte nevetve a mester. „Én sem gondoltam, hogy ilyen sok” – tette hozzá.

A különféle szerszámok sora lenyűgöző és változatos, hiszen a kovácsolásban minden feladathoz más és más eszköz szükséges. A kovácssatukból is többféle méret található, a legnagyobb 60 kilogramm fölötti, ami igazán komoly, nehéz munkákhoz való. Az üllőkhöz számos kiegészítő is dukál, mint az üllőbetétek, üllőszarvak, de megtalálhatók az üllővágók, az ívesítők, a lyukasztók és az ódor. A nyelesvágók is mind egyedi darabok – nincs két teljesen egyforma –, mivel mindegyik más és más feladathoz készült. A szerszámok között találhatók még különböző méretű kalapácsok, nyeles lyukasztók, simítók és domborítók, valamint hajlítóvillák. Kiderült, hogy a fogók vasnyelei burkolat nélküliek, ha munka közben túlságosan felmelegednek, a mester hűtővízbe mártja őket.

A műhely szíve az ugyancsak saját kezűleg épített tűzhely, amelyet egy motoros fúvó táplál levegővel, hisz a kovácsok ma már nem kézi fújtatóval dolgoznak, igyekeznek haladni a korral, amiben lehet. „A tűzhely akár 1300 fokra is felmelegszik, képes megolvasztani az acélt és a vasat is, de néha előfordul, hogy beszélgetés közben benne felejtünk egy anyagot, és akkor elolvad, hatalmas szikrákat vetve” – fed fel apró kulisszatitkokat Nagy István Gábor. Megtudtuk: a fűtéshez használt faszén kizárólag keményfából, például bükkből származik, amit ő a Homoród mentéről szerez be.

A műhely különleges része még a gépkalapács, amelyet a mester szintén maga készített egy kollégája, Bedő Attila segítségével. „Valószínűleg ez a világ legolcsóbb gépkalapácsa, újrahasznosított hulladékokból készült. Például az egyik fontos alkatrésze egy régi Dacia gumija, a rugózata pedig egy Mercedes gépkocsié, több márkájú autó rugóját kipróbálták, de csak a Mercedeszé vált be” – teszi hozzá.

Súly alatt formálódó kreativitás

Nagy István Gábor gyermekkora óta rajong a kovácsmesterségért. „Szépvízen nevelkedtem, ott volt egy kovács, Antal Pista, akinek a fiával barátságban voltam és bejárhattunk a műhelybe. Ott időnként jól összekentük magunkat, aminek persze otthon nem örültek” – idézte fel a kezdeteket. Elmesélte: később kovács-hőkezelő szakon végzett a csíkszeredai 4-es számú Ipari Líceumban, a mai Székely Károly Szakkollégium elődjében, és 1987 óta dolgozik hivatásos kovácsként. Több mint húsz évig alkalmazottja volt az IPIC CF-nek (vasúti építőanyag-kitermelő vállalat – szerk. megj.), majd jogutódjának, a Hamerock Metal Rt.-nek. Miután ez megszűnt, festészetet és grafikát is tanult, több egyéni kiállítása is volt, viszont az utóbbi időben inkább a kovácsolással foglalkozik. „A kovácsmesterségben is van helye a kreativitásnak, az alkotás pedig számomra mindig fontos maradt.”

A kovácsmester és a Vámszer Géza Művészeti Népiskola tanfolyamának diákjai már több elismerést is szereztek. Elhangzott, hogy Szén Mátyás 2024-ben a Népművészet Ifjú Mestere lett, Fikó Nagy Ervin pedig a Vándorlegény pályázat első díját nyerte el. A mester maga a Tiszaeszláron megszervezett Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Népművészeti Egyesület XXII. Nemzetközi és Országos Kovácsművészeti Konferencián rendezett verseny Mesterek Kategóriájában második helyezett lett. „Fontosnak tartom, hogy nemzetközi szinten is kapcsolatot tartsunk más kovácsokkal – itt megemlíthetem ifj. Vajda László nevét, hiszen rengeteget tanulhatunk egymástól” – mondja.

Parázsból újjáéledő szakma

Nagy István Gábor reményei szerint a kovácsmesterség sosem tűnik el. „Régen a vásárokban sokszor csodabogárnak néztek, mintha egy dinoszauruszt látnának” – emlékszik vissza. „Most viszont úgy tűnik, hogy a kovácsmesterség, akár a főnixmadár, újjászületett. Az idők múlásával a technika sem változott, csak a technológia” – mondta, hozzátéve, hogy a tanfolyamok hozományaként több kovácsműhely is létrejött.

A somlyói mesterember munkái sokfelé megtalálhatók, ahogy ő fogalmaz: „sok munkám van szanaszét a nagyvilágban”. A teljesség igénye nélkül megemlíti, hogy a Csíki Székely Múzeum számára sok kovácsoltvas eszközt készített, több kovácsoltvas csillárja megtalálható ott, ugyanakkor az ő keze munkáját dicséri a torjai református templom előtt álló emlékmű is, amelyet a reformáció 500 éves évfordulójára állítottak fel.

„Hálás vagyok az életnek, hogy kaptam feladatokat és szakmailag fejlődhettem. Amíg a jóisten erőt és egészséget ad, nem állok le, csinálom” – zárja szavait a mester, aki a kovácsolást nem csupán hivatásként, hanem szívből jövő küldetésként éli meg, hisz nem mindenkinek való ez a szakma, mert a fizikai munka mellett kitartás, türelem és alázat is kell hozzá. Minden súlyos kalapácsütés, a tűzhely szikrázása, amint hevíti az anyagot a mesterség szeretetét tükrözi. Ahhoz, hogy valaki jó kovács legyen, nemcsak a technikát kell ismernie, hanem éreznie kell a vas formálhatóságát, figyelnie a tűz erejét és tisztelnie a hagyományt.

A jövőt firtatva elhangzott: „a kovácsolás iránti érdeklődés folyamatosan nő, és úgy tűnik, hogy hosszú távon is fennmarad. Ez reményt ad és hitet a jövőre nézve, hiszen minden egyes diák, aki elkötelezetten tanulja ezt a szakmát, egy újabb láncszem a kovácsmesterség hosszú történetében.”

Nagy István Gábor arra is rávilágít, hogy a kovácsolás nemcsak foglalkozás, hanem egyfajta életérzés, amely generációkat köt össze, miként a kovácskötés, amiket a tűzhegesztés, a bilincselés és a csavarok tartanak egybe. Így a vas megmunkálása időtálló, ezért a mesterség szeretete is öröklődik – az ősi szakma tovább él mindazok kezei alatt, akik úgy döntenek, hogy kovácsok lesznek a 21. században.