Javában zajlik a csíkszeredai Régizene Fesztivál. Az esemény szerdai napja a történetmesélésről szólt: a Harmat és gyöngy. A Babrik-örökség. Régizene-mozgalom Erdélyben és Magyarországon című kerekasztal-beszélegtés során a ’70-es évek Marosvásárhelyére kalauzoltak minket, ahol egy csapat zenetanári pályára készülő fiatal úgy döntött, tovább viszi Babrik Józsefnek, a kor majdhogynem egyetlen régizenészének hagyatékát.

Több éves hagyománya van már Csíkszeredában, hogy a Régizene Fesztivál keretein belül kerekasztal-beszélgetéseken, előadásfűzéreken ismertetik az erdélyi és magyarországi régizene-mozgalom legkülönlegesebb mozzanatait. Ez idén sincs másképp. Annál is inkább, hiszen egy szomorú évforduló adja az idei beszélgetések aktualitását: 50 évvel ezelőtt hunyt el Babrik József, akinek munkássága ennek a mozgalomnak a kiindulópontja volt.

1975-ben a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán egy igencsak különleges évfolyam kezdte meg tanulmányait. Egy évvel Babrik József halála után a híres zenész korábbi jegyese, Brandner Nóra kezei alatt a fiatalok lelkesen énekelték a madrigálénekeket, vezetőjük pedig felfigyelve erre az akkor még ritkának számító, majdhogynem egyedül Babrik által művelt stílus iránti lelkesedésre, úgy döntött, ezekkel a tanári pályára készülő diákokkal viszi tovább az éppen hogy bimbózó, erdélyi régizene-mozgalmat.

A Kájoni-kódexből kiírt, ma is slágerként énekelt dalok korabeli hangszereken szólaltak meg, szépen-lassan pedig ki is forrt egy fiatal zenészekből álló régizene együttes. „Húsz évesen az ember lázad. Akkoriban a lázadás a magyar kultúra túlélésének feltétele volt” – fogalmazott a beszélgetés során Haáz Sándor, a valamikor régizene-együttes egyik tagja, a mai Szentegyházi Gyermekfilharmónia karmestere. Társaival mindvégig buliként, közösségi élményként, szórakozásként élték meg a közös hétvégi muzsikálásokat, számukra a régizene művelése valójában örömzenélés volt: egy olyan esemény, amely után mindig lehetőség volt a különböző műfajokkal való kísérletezésre, táncra, sőt – mint mondták – ilyenkor még Villon-verseket is mertek szavalni.

Babrik József Ej, haj, gyöngyvirág című lemezének 1980-as kiadását már nem érhette meg, s ugyanígy nem láthatta az ő hagyatékán indult, fiatal zenészekből álló együttes óriási sikereknek örvendő pályáját se. Ma már egyikünk sem hivatásos régizenész, ám mint a csapat egy másik tagja, Sipos Zoltán fogalmazott: mindent, amit ott tanultak, nagy értékben kamatoztatni tudták későbbi zenepedagógusi pályájuk során is. Elmondása szerint kevés dolog igényel akkora odafigyelést, mint a régizene. Még a levegőt is egyszerre kellett venniük, ezt az igényességet pedig sikeresen tudták átültetni más munkáikba is. Ám azt is hozzátette, hogy a rengeteg munka, a kutatások, az improvizációk, a számtalan rekonstruálás és virtuóz játék mellett a régizene tudott még valamit: igazi szabadságérzetet és örömet okozni.

A szintén akkor bimbózó táncházmozgalomhoz hasonlóan a régizene-mozgalom is kinőtte magát. Olyannyira, hogy Csíkszeredában már nemzetközi fesztvállal ünneplik a műfajt. Az eseménnyel párhuzamosan zajló Régizene Nyári Egyetemen már 9-10 éves kisgyerekek is ismerkednek a korabeli dallamokkal, így biztosak lehetünk benne, hogy a műfaj nem vész el ezzel a generációval. Számtalan együttes, ma már sokkal könnyebben hozzáférhető hangfelvétel, dokumentum és kotta őrzi a régi gregorián dallamokat, trubadúrdalokat és virágénekeket.