„Egészen másként dobog az ember szíve otthon, mint idegenben” – vallja a Budapesten élő, Szentegyházasfaluról származó Ambrus Edit népdalénekes, bútorfestő, aki egy kis Székelyföldet teremtett maga köré.  Ebben az idillben látja vendégül színes baráti körét, no meg a külföldről érkezőket, akiket nem enged haza anélkül, hogy Székelyföldről néhány történetet meg ne osztana a frissen sült pogácsa és egy kupica pálinka mellett. Korábban kalandorként járta a világot, 45 országot látogatott meg egy hátizsákkal, különféle népek kultúráját szívta magába. Amikor meg nem kirándult, kemény munka árán kereste kenyerét: felszolgálóként, dadusként, bárpultosként és még kőművessegédként is tevékenykedett. Dolgozott kertészetben, óvodában, és ugyanolyan vidáman kezelte a targoncát a Holt-tengeri sivatagban, mint amennyire lelkesen pucolta a királyrákot, polipot, és főzte a langusztát egy mexikói étteremben. Küldetésének mégis azt tartotta, hogy első generációs Gyermekfilharmóniásként hírét vigye a nagyvilágban Székelyföldnek, Haáz Sándor tanár úr munkásságának, a Szentegyházi Huszárcsapatnak, felcsendítse a népdalainkat és motívumainkon keresztül láttassa sorsunkat. Otthonában kerestük fel, hogy „soklakiságról”, egy magyarországi-erdélyi ember feladatairól, hiányérzetről, küldetésről és hagyományainkról beszélgessünk.

Ha az erdélyi újságíró Magyarországon tartózkodik, Magyarországról ír. Természetesen azt is úgy, hogy a hazaiak is ismerősnek találják. Ezért indítjuk el Székelyek Magyarországon című sorozatunkat, amelyben különféle, Erdélyből vagy Székelyföldről származó közösségeket, vállalkozókat, művészeket mutatunk be. Kíváncsiak vagyunk, miként bontakozik ki a székely furfang idegenben, és az is érdekel, hogyan boldogulnak földijeink a határokon túl.

– Budapest szívében élsz, de hiába a nagyváros, az ajtódon belépve ismerősnek tűnik minden: a berendezés, a lakásod stílusa, az illatok, a szín- és anyaghasználat mind Székelyföldet tükrözi. Hogyan kerültél Budapestre, mit tudhatunk az életutadról?

– Szentegyházasfaluról származom, gyermekkoromban kellőképpen megedződtem, nagy család voltunk, sok nehézséggel. Székelyudvarhelyen szereztem élelmiszeripari végzettséget, mert a nyolcvanas években nem úgy volt, hogy a fiatal azt tanulhat, amire vágyik. Nem ismertük az internetet, nálunk otthon a telefon is az volt, hogy megérkezett Róza néni, megcsapkodta a veranda oldalát, és édesanyám a kongó deszka hallatán kidugta a fejét, s ültek ki a ház elé a padra, ahová kisvártatva a fél utca népe oda telepedett, hogy megbeszéljék a híreket. Szakma kellett tehát, ha boldogulni akartunk, és az élelmiszeripar olyan, mint a kocsma, biztos, hogy egyhamar be nem bukik, arra mindig szükség van. Így aztán nem azt tanultam, amire teljes szívemből vágytam – legalábbis nem intézményes keretek között –, hanem a praktikusság szempontjából választottam.

Bár a művészettörténet és a néprajz foglalkoztatott leginkább, ezekben a szakmákban diploma hiányában sosem helyezkedhettem el, ellenben voltam vendéglátós, bárpultos, tanítónő Indiában, házvezetőnő, bébiszitter, idegenvezető, kőművessegéd. Jelenleg turizmussal foglalkozom: turistákat fogadok az otthonomba, útbaigazítom, elszállásolom őket.

A művészettörténetet végül autodidakta módon sajátítottam el, szenvedélyből. Mindig is kíváncsi voltam az ősi kultúrákra, a letűnt romvárosokra, mindenféle épületre, festményre, szoborra. Ez a kíváncsiság tett kalandorrá.

Nem mindig önszántamból és jókedvemből kerekedtem fel, mondhatni sokat csapkodott és sodort a vihar, hol erre lendített, hol arra, így az elmúlt ötven esztendőben keveset időztem egyhelyben, most állapodtam meg, lett stabil az életem több szempontból is, és szívemből remélem, hogy itt meg is állok. Sajnos Szentegyházasfalun éltem a legkevesebbet. Azóta csak jövök-megyek, mégis ez az egyetlen szentségem, a falu nagyharangja az életem axis mundija, ami mindent egyesít: a falu népét, a családomat és engem.

– És ha jól tudom, igazi mesterek neveltek az életre. A Szentegyházi Gyermekfilharmóniában is énekeltél, zenéltél. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

– Gyermekkoromban Haáz Sándor tanítványa voltam, első generációs Gyermekfilharmóniás. Máig ezt az örökséget viszem, amerre eljárok, közvetítem az értékeket, hogy szégyent ne valljon velem a Tanár. Ebben minden benne van: a népdal, a népművészet, a bútorfestés, a néphagyományok tisztelete, az esztenák és népviseletek szeretete, a szeretve tisztelt rokonság és nagyrabecsült szomszédság, s a temető. Rajongok ezért az örökségért, kicsi hegedűs voltam, amikor belecsöppentem ebbe a világba, a lábam még lógott a székről, ma pedig, 50 esztendősen is azt érzem feladatomnak, hogy a Magyarországra költözött erdélyiekkel, székelyföldiekkel vigyük és éltessük tovább mindazt, amit kaptunk. Ez olyan, mint egy népmese, s a huszonnegyedik óra ötvenkilencedik másodperce: ha most nem ragadja meg az ember, azt veszi észre, hogy a tévé felfalja mindazt, ami valamikor a minden volt.

Pedig, ha a gyökerektől elszakadunk, nem marad stabilitásunk.  Én mondhatni üldözött gyermek voltam, nem volt könnyű életem, és szinte végig arról szólt, hogy kerestem a helyemet a világban. Ezért is annyira fontos számomra Erdély, ami maga a stabilitás. A kapaszkodóm: ott a temetés még mindig ugyanúgy zajlik, mint gyermekkoromban; az ünnepek, a kalákák, a falusi hagyományok, hiedelmek és babonák, templom mezején a falu népe mind ugyanaz. Annyira erősen konzerválódott bennem Szentegyházasfalu, hogy minden egyes rezzenése az ereimben lüktet.

– Beleszülettél valamibe, amit elhivatottabban tartasz meg és adsz tovább, mint azok, akik ezt szakmaként művelik. Még gyermekként lested el a népi motívum- és színvilág használatát, a lakásod telis-tele van gyönyörű festett tékákkal, bútorokkal. Eladásra is készítesz belőlük?

– A francokat, még életemben nem adtam el egy festett bútort sem! A tevékenységem nem hivatalos, de annál inkább hivatás! Éneklek, bútort festek, őrzöm a hagyományainkat, ez az én feladatom. Haáz tanáréknál a múzeumi szállóban, Szentegyházasfaluban a bútoroknak fele az én kezem munkája például.

A bútorfestés ezelőtt 25 évvel alakult. Azt vettük észre, hogy a kalapos cigányok felvásárolják a régi bútorokat, apró pénzért, egy kenyér áráért csupán, és az öregeink eladták, elkótyavetyélték úgymond, hogy kihúzzák a nyugdíjig valahogy…  Pedig akkora ereje van egy öreg tékának, szinte érezni rajta azt, aki megfestette, aki hozzáért, aki benne tartotta a hozományát, a halotti viseletét. Mesélnek a tárgyak. És ezeket a meséket tőlünk mind elhordták külföldre. Hogy ezt megelőzhessük, megszerveztük első bútorfestő táborunkat, ahová Felcsíkból, Háromszékről és Vargyasról jöttek szakemberek. Évente megtartjuk azóta is: felkeresünk egy térséget, feltérképezzük annak mintaképét és a bútorokon tovább örökítjük. Földfestéket használunk, nem olajfestéket, sem temperát vagy akrilt. Az őseink is őrölték maguknak a színeket, és lenmagolajjal kezelték a tékákat, mi is ezt a módszert alkalmazzuk, így próbálunk megmaradni hitelesnek. Én magam nem újítok, csak azt adom tovább, amit megtanultam.

Fontos, mert eltévedtünk kilencvenben, a demokrácia térhódításával szinte egyidőben megjelentek például a műcigányok a diridáréikkal. El is felejtettük azt a sok népdalt, amin nevelkedtünk, ahogyan a szép cigány dalok is kikoptak a köztudatból. Kellett Haáz Sándor tanár úr munkássága ahhoz, hogy a sok ezer népdalt, katonaéneket, siratót megtarthassa a falu és Udvarhelyszék. Amerre eljárok, ezt a népi kincset mind magammal viszem: sok városházán, placcon, kultúrházban és még az Országházban is felléptem a népdalainkkal, illetve sokszor festettem bútort vagy éppen jurta ajtót  Magyarország különféle szegleteiben. Sőt disznóvágásokra és különféle rendezvényekre is eljárok, hogy daloljak, ha kérik.

Itt Budapesten a hetente találkozós Farkas Marci- féle népdal körünk is olyannyira igényes, amennyi népdalt hozunk, a történelmi nagy Magyarország minden szegletéből valót, rengeteg katonaéneket, énekelünk tanulunk egymástól, kiváló fiatal zenekarral, s amilyen fergeteges énekes estéket tartunk, az egész hétre elegendő  életöröm-adagot megadja!

– Említed, hogy kalandorként tekintesz magadra. Csodálatos, hogy a csomagod mellett a népi értékeinket is magaddal viszed és vállalod, hogy megismerteted idegenekkel. Mi ösztönzött arra, hogy bejárd a világot, illetve milyen szemlélettel közelítettél más népek kultúrájához, vallásához, szokásaihoz?

– Amikor kicsike voltam, akadtak olyan otthoni munkálatok, amelyeket utáltam végezni. Gereblyézni, pityókát kapálni szerettem, de az aratástól vagy a csimaszok lekopogtatásáról a pityókaindákról erősen irtóztam. Édesapám, hogy kedvet csináljon a munkához, mesélt nekem. Értelmes ember volt, bányász és kőműves, és nagyon művelt. Tőle hallottam először az aztékokról, inkákról, majákról, vagy arról, hogy miben különbözik a gótika a barokktól. Olyan volt, mint egy két lábon járó adatbázis.

Fiatalon meghalt, így amint akkorára nőttem, elindultam, és feltérképeztem mindent, amiről valaha említést tett. Sosem voltam tengerparton ücsörgő, koktélt szürcsölő turista, engem a megismerés motivált: ehhez ki kellett mennem nyomornegyedekbe, elfelejtett falvakba, ott találkozhattam a néppel, akinek az országát bejártam, nem pedig a nagyvárosokban. Volt, hogy becsöppentem egy lakodalomba, részt vettem temetésen, megnéztem az egészségügyi ellátást, az oktatást, a szociális hálózatot.

Tehát kalandor vagyok a javából! Hónapokig utaztam, tekeregtem egy-egy kontinensen, dolgoztam is ha úgy adódott, ezért amikor turisták érkeznek hozzám, úgy fogadom őket, mint egy-egy jó barátot, mert nagy valószínűséggel jártam már náluk. Hozzák a friss szelet az országukból, és én úgy örvendek nekik!

Biztos vagyok benne, hogy a leleményes ember mindenhol leleményes, bárhol feltalálja magát. Nekem nyugtom sehol sem volt, a körülmények úgy hozták, hogy mennem kellett: 25 éves koromban kezdtem utazgatni, közben dolgoztam is – tíz évig foglalkoztam balatoni vendéglátással. Ebben az időszakban kötöttem fogadást egy férfi munkatársammal, az volt a kérdés, hogy egy nő bír-e annyi munkát, mint egy férfi, és bebizonyítottam neki, hogy többet is elbír, ha szükséges! Kőművessegédnek álltam, egy hétig kellett dolgoznom, hogy megnyerjem a fogadást, de úgy megszerettek a mesterek, hogy a kinti munkálatok befejeztéig marasztaltak maguk mellett. Annyi pénzt kerestem ott egy hónap alatt, hogy abból egy teljes hónapig tekereghettem Indiában.

– Az is különleges, ahogyan a vágyad, hogy a világot felfedezd, átformálódott azzá, hogy a világot beengedd a házadba: eddig te jártál más népekhez, most meg ők fordulnak meg nálad. Székelyföldi-magyarországi házigazdaként mi mindenre figyelsz?

– A legtöbb vendégemet pálinkával fogadom, ha este későn érkezik, pogácsát teszek az asztalra. Sok mindenre nyitott vagyok, amit más Airbnb-gazda nem tenne meg: például, ha nincs más vendégem bejelentkezve, engedem, hogy maradjon a turista, ha későn távozna, megkérem, hogy tegye a kulcsot a postaládába. Mindig tájékoztatom, hogy hol válthat pénzt, merre talál különleges látnivalókat, merre ne menjen inkább, mire figyeljen. Útbaigazítom a vendégeket, még a könyveimet is a rendelkezésükre bocsátom, Erdélyről olvashatnak bennük, csodálatos, ahogyan Magyarországon időzve megismerik belőlük Székelyföldet is! Talán ezzel magyarázható, hogy csillagos tízesre értékelik a szolgáltatásomat.

Bármerre jártam külföldön, mindig hagytam borravalót, nem hitványkodtam, mindig olyan tisztelettel viselkedtem egy idegen kultúrával, vallással, országgal szemben, hogy ha onnan hazajövök, ne kérdezzék, hogy „ennek ugyanbizony ki volt az apja, hol tanították viselkedni?”.

És mivel mindig pozitív fogadtatásban részesültem, igyekszek hasonlóan pozitív fogadtatást nyújtani a vendégeimnek. Én hiszem, hogy ember az embert megtalálja: szeretettel bántak velem minden utazásom során. Volt rá példa, hogy hajnalban egy vietnámi kocsmába tértem be kávézni, csak én voltam a vendégük, és játszani kezdtek egy amerikai slágert. Kértem őket, hogy ezt azonnal kapcsolják ki, mert én azt akarom hallani, hogy mi volt az édesanyjuk kedvenc dala. Sietve és nagy örömmel tették fel egymás után a kazettákat, így ismerhettem meg igazán a kultúrájukat.

– Manapság itthon, Székelyföldön is sok fejtörést okoz, hogy mennyire keverhetjük a modernnel a népit, mennyire tehetjük magunkévá azt, ami nem is a miénk. Ott a székely ruha, amely most már vidékenként nem annyira eltérő, mint hajdanán, de a népdalok és műdalok is gyakorta összemosódnak…

– Nem baj, csak viseljék! Amikor megalakultak az első Homoródmenti népdalvetélkedők – ezeket is Haáz tanár úr hívta életre –, a lényegük az volt, hogy gyermek, ifjú, javakorabeli és vén is jelen legyen, és mind hozzák a népdalaikat. Hatalmas népdalkincset konzervál a tanár úr munkássága. Itt is volt, amikor nótákat hoztak vagy népies műdalokat, és rájöttünk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a válogatás luxusát. Annak kell örülnünk, hogy van még, aki énekli azokat.

De nem hiszem, hogy bármely találkozó értékét ne emelné a népdal, avagy egy modern konyha ékét elrontaná egy festett bútor például, sőt feldobja azt. Szépen megfér egymás mellett a múlt és a jelen, én sem vallom, hogy az őseink módszereivel kell megélnünk az otthonainkban, nem utazok szekéren haza, és nincs fatüzelésű kályhám sem. De a népi örökségünket tisztelnünk kell. Amerre utazgattam életemben, mindig az volt a tapasztalatom, hogy az a nemzet marad erős, amely megőrizte a kultúráját és a hagyományait.

– Benned erőteljesen munkál a székelyföldiség, ez azt jelenti, hogy a honvágyad is intenzívebb?

– Erdély olyan nekem, mint édesapám sírja: nem kell évente egyszer, halottak napján kizarándokolnom a temetőbe, hogy emlékezzek rá, mert édesapám minden nap velem van. Erdély is velem és bennem él: úgy főzök, ahogy otthon megtanultam, pedig többféle konyhát is megismertem. Bármerre jártam, tiszteltem mások kultúráját, de nem tudott rám semmi sem akkora hatással lenni, hogy a sajátomról lemondjak. Ha valaki letérdelt Ganesha isten előtt, én is letérdeltem, de nem az istenség előtt! A földre ereszkedésemmel azt az embert tiszteltem meg, aki odavitt és hitt benne. Divatot és szokást sem hoztam magammal. Itt, Pesten parasztabb vagyok, mint odahaza Erdélyben.

– És mi az, amit a legjobban hiányolsz otthonról?

– Rajongok a népünk babonáiért, írtam is esszét a hiedelmeinkről, az otthoni törvényeinkről és az íratlan falutörvényekről. Hogy csak egyet említsek: odahaza tűzvész esetén, ami sajnos gyakorta megesik, az egész falu szalad tüzet oltani. Ha megszólal a vészcsengettyű, belekondul a templom vészharangja is és tudjuk, hogy segítenünk kell. Ha kell, vasárnapi gúnyában futunk, ilyenkor a haragos is segít, elfelejti a viszályt. A kárvallott ember méltósággal vállalja, hogy tönkrement, ő nem kér, nem tesz semmit, de a szomszédok nem hagyják annyiban: szekerekkel indulnak meg, minden ajtón bekopogtatnak, és adományt gyűjtenek. Ilyenkor mindenki ad valamit, cserepet, szénát, cementet, gerendát, téglát, tyúkot, pénzt.

Ez máig létező szokás, Szentegyházasfaluban a fiatalság is éli a hagyományokat. A gyermekek megülik szőrén a lovat, kiskorukban megtanulnak kapálni, kaszálni, lovat nyergelni. A falu hagyományai még olyan elevenek, hogy kell azért egy-két generáció, mielőtt odakerülnénk, mint a sokat emlegetett nyugat. Az nem ér egy kifújt tojást sem. Nemzeti öntudat nélkül nincs nemzet, csak egy halom nép. Engem a hitem tartott meg. Megmaradtam embernek általa, a gerincemet megtartottam, mert otthonról hoztam el, és akármerre járok, Székelyföldet képviselem. Bár várat nem építettem, elszórtam Erdély hírét magam körül.

Leginkább a koronavírus-járvány idején éreztem, hogy gúzsba köt a honvágy: amikor nem lehetett mozdulni, sírtam és reszkettem, hogy „Istenem, csak még egyszer érjek haza, csak még egyszer édesanyámat láthassam, hallhassam a kapu csikorgását, és a kicsi kutya fusson szembe”. Minden a szülőfalumhoz köt, dacára annak, hogy mindenhol éltem, csak otthon nem. Eddig az itt, azaz Budapest csak szállás volt, mostanában kezdtem érezni, hogy ez az idehaza, az otthon, Székelyföld pedig az odahaza.

– Van olyan emlékezetes tapasztalatod népdalénekesként, bútorfestőként, amit szívesen megosztanál az olvasóinkkal, mert büszkeséggel tölt el?

– Még Kecskeméten laktam, amikor megkeresett egy ceglédi asszony, hogy hallott engem énekelni a Cifrapalotában, és van neki egy kislánya, aki nagyon szereti a népdalokat, jelentkezett is az Országos Népdalversenyre, de az iskola zenetanára már elvállata egy orvos gyermekét és több tanítványt nem fogadhat. Így hát elvállaltam én, és a kislány úgy megtanulta a népdalokat, hogy még a hanghordozásomat és az akcentusomat is elsajátította. Olyan szentegyházi lett, hogy csuda!

Rengeteg gyermek volt a versenyen, sokakat díjaztak. Halmos Béla Széchenyi-díjas magyar népzenész, népzenekutató, hegedűtanár, a magyarországi hangszeres népzenei és táncházmozgalom egyik elindítója volt a zsűrielnök. Isten nyugosztalja, ritka értékes művész volt. Vártam, hátha bronzérmes lesz az én kicsi leánykám, esetleg ezüstérmes, aranyérmet már nem reméltünk. Le voltam forrázva, hogy díjat sem érdemelt, pedig kiemelkedően énekelt. A díjazás végén felállt székéről a nagy Halmos és azt mondta, az ő tisztje a kiemelt aranykoszorús elismerést odaadni valakinek. Az én leánykámnak adta! Az egyik legértékesebb emberi élményem ez: a kicsi lány, akit esélytelennek vélt a zenetanára, kiemelt aranyfokozatú elismerést kapott Halmostól. Aki hegedűvel a hóna alatt kereste az alkalmi mentort, mondom az én lennék … - honnan? - kérdezte, mondom Szentegyhá… - Haáz tanár tanítványa?! - harsogta-, s meg ölelt engem.  És ezt a díjat igazából nem én, s nem is a leányka, hanem maga A Tanár kapta. S a falu.