Építészmérnök és festőművész. Nő és édesanya. Erdélyi és magyarországi. László Emőke életét meghatározták a kettősségek, hol egymást kiegészítve, hol egymással teljes párhuzamban. Jómaga azt vallja, szerepeinek köszönheti, hogy munkájában kiteljesedhetett, és a tervezés és kreativitás egyvelegét az anyaság tapasztalataival és a kettős hovatartozás érzetével olyannyira élővé és intenzívvé tette, hogy építészmérnöki feladatai mellett ma Magyarországon lakberendezési szolgáltatásokat is nyújt, közben pedig kiállításokon mutatja be festményeit, amelyek témáját gyakran a hovatartozás kérdéséből és a honvágyból meríti. Sorozatunk újabb epizódjában vele beszélgettünk a kettős kötődésről, az erdélyi fiatalok rendszerváltás előtti lehetőségeiről, művészetről, székelyföldi gyermekkorról és hiányérzetről.

Ha az erdélyi újságíró Magyarországon tartózkodik, Magyarországról ír. Természetesen azt is úgy, hogy a hazaiak is ismerősnek találják. Ezért indítjuk el Székelyek Magyarországon című sorozatunkat, amelyben különféle, Erdélyből vagy Székelyföldről származó közösségeket, vállalkozókat, művészeket mutatunk be. Kíváncsiak vagyunk, miként bontakozik ki a székely furfang idegenben, és az is érdekel, hogyan boldogulnak földijeink a határokon túl.

– Hogyan emlékszel vissza az erdélyi gyerekkorodra?

– Marosvásárhelyen születtem és ott is nevelkedtem. Csodálatos város volt. Még ma is megmutat valamit a régi énjéből. A rosszra – ha volt is olyan – nem igazán emlékszem. Az természetesen általános állapot volt szinte mindenki életében, aki ott élt magyarként, gyerekként, hogy a Ceaușescu vezetése alatt, minimális átszínezettséggel ugyan, de meghatározta az életünket a kisebbségi sors.

Ami viszont ma is intenzíven él bennem, az összes erdélyi tél, amely mind csodás volt, talpunk alatt ropogott a hó. A Kövesdomb, ahol laktunk, a csodás kilátás, és az illatos reggelek-esték. A mindennapi nagy gyaloglások – kutyával vagy nélküle – keresztül-kasul a városban, nyáron a Marospart és a WeekEnd, ahol egy gombostűt nem lehetett leejteni. A Somostető és a színház. Pár évig volt egy kis nyaralónk a Kishegyszőlő tetején. Ez nagyon szép emlék. Szerettem ott lenni, bár az odavezető út már kevésbé volt élvezetes és könnyű. Kamaszként nagyon nagy baráti társaságom volt. Rengeteg időt töltöttünk együtt. Belaktuk az egész várost. Ez hiányzik.

– Tehát a Marosvásárhelyen töltött időszak pozitív és negatív értelemben is befolyásolta az életedet. Mi az, amit a szülőföldedről magaddal hoztál, amihez máig ragaszkodsz, legyen az elv, tárgy, emlék?

– Ambivalens. Egyrészről a félszegséget, és az énképem furcsaságait, másrészről a nyughatatlan tenni akarást, főleg másokért, a nyakas kitartást, az újrakezdés energiáját, a tisztánlátásra és egyenességre való töretlen vágyat. Nyilvánvaló, hogy ezek nem a városból, hanem a családból hozott jellemzők. Már csak az a kérdés, mikor melyik nyer teret…

– És mi az, amit nem hiányolsz?

– Az otthon töltött két évtizedben az emberek körül volt egy láthatatlan, de maximálisan érzékelhető, korlátozó fal, amit a rendszer körénk épített. Ezen a kereten belül úgy észleltem, hogy fanyar és néha cinikus derűvel, de egyenesebb tartással és bátrabban éltek az emberek. Ami most a kevés otthon töltött nap alatt számomra észlelhető, az a borúlátás és a bezárkózás… A kérdésre válaszolva, a jelenlegi megváltozott szemléletet nem hiányolom. A régit annál inkább.

– Két évtizeddel ezelőtt bizonyára másmilyen lehetőségei voltak egy erdélyi fiatalnak a hivatásválasztásban. Mindig is tervezőmérnök és festőművész szerettél volna lenni? Ez a két szakma mennyire „női” társadalmunk megítélése szerint? Könnyen érvényesülsz vagy vannak buktatói?

– Nem abban a korban és földrajzilag nem olyan helyszínen nevelkedtem, ahol a gyerekek korlátok nélkül mernének hivatáson álmodozni. De azt hiszem, mindig vonzott az alkotással kapcsolatban minden, azaz szinte bármi, ami kreáció, ugyanakkor nagyon szerettem a matematikát. Öröm volt számomra. Szóval egy ilyen vegyes masszát leredukálva – kis rajztanári segítséggel – jutottam el a Kolozsvári Műszaki Egyetemre. Itt a műépítészet talán nem annyira maszkulin, mint a Budapesti Műegyetemen.

Építésznek lenni nőként nem gondolom, hogy nehezebb, mint férfi kollégáinknak, de a sztereotípiák miatt a belső képünk sérülékenyebb, ezt kell erősíteni. Ami azonban majdnem végérvényesen eldönti az építész pályán való haladás ütemét és lehetőségeit, az a család és a gyerekek. Számomra képtelenség úgy anyának lenni, hogy építészmérnökként napi 10-12 órát vagyok távol a családtól. A tervezés innentől kezdve csak más ritmusban, más szereplőkkel és más munkakörnyezetben lehetséges.

– Hány gyerek édesanyja vagy, illetve miként hatott az anyaság a munkádra?

– Két gyönyörű és okos kamaszlány édesanyja vagyok. Azt hiszem ez az eddigi, és minden bizonnyal ezutáni életem/életünk legsikeresebb projektje!

Az első kislányunk érkezése egybeesett az Érdre való költözésünkkel, ezzel egyidőben eljöttem szülési szabadságra és minden megváltozott. A teljes napot lefedő dolgos órákat, napokat átvették a merőben új, babás feladatok, tevékenységek. A második kislányunk születése után már egyértelmű volt, hogy nem áll szándékomba visszarendeződni az eddigi struktúrába, hiszen nem is lehet, nem is szeretném, tehát egy új rendszerben kellett gondolkodnom. Volt egy támogató biztos háttér, ami mellett megtehettem, hogy végig gondoljam a potenciális alternatívákat.

– Tehát a gyermekeid érkezésével formálódott át a tevékenységed: honnan hová jutottál tervezőmérnökként, festőművészként?

– A diploma megszerzése után dolgoztam kivitelező cégnél, majd tervezőirodában. A tervezett épületek zömmel középületek, kisebb számban családi házak voltak, csapatmunkában, illetve önállóan. Szerencsésnek érzem magam, mert az összes munkahely, állomás – legyen az rövidebb vagy hosszabb időtartamú –, illetve minden munkahelyi kollektíva fontos, hasznos, tanulságos volt és nagy mértékben gazdagította a szemléletemet. Szerettem ott lenni. A családi életközösségünk kiteljesedésével ez az életritmus és ütemezés megváltozott, így az elmúlt bő tíz évben párhuzamosan, de nem egyforma súlyozottsággal festettem és terveztem. A tervezés tárgyköre is változott. Egy szintén marosvásárhelyi származású, nagyon kedves és nagyon régi barátommal közösen életre hívtuk a belsőépítészeti, lakberendezési feladatokat kiszolgáló Kaláka Stúdiót.

A festés évről évre és nagyon apró lépésenként, de egyre inkább teret nyer a mindennapjaimban. Nagy lelkesedéssel igyekszem beépíteni a szűkös szabadidőmbe azokat az alkalmakat, amikor a nagyoktól tanulhatok. Jelenleg az Érdi Galéria Téli Tárlatán látható a Nimród sorozatból az egyik festményem.

– A stílusodat befolyásolta az erdélyi gyerekkor? Mi jellemző rá?

– A tervezést a döntések sorozataként értelmezhetjük. Általános értelemben egy kívánatosnak tartott jövőbeli állapotot rögzítünk, illetve ennek elérését lehetővé tevő úton segítjük a megrendelőt a sorozatos döntésekben. Joggal mondhatom, hogy a tervezés tehát egy kiszolgáló folyamat.  Ez a procedúra nem szabad, hogy öncélúvá váljon. A bennünket átitatott gyermekkorból hozott impulzusok, élmények óhatatlanul mozgatórugói a gondolkodásunknak, ám ez semmiképpen nem tudatos. Tudatosan nyitunk a folyton változó, belsőépítészetet is formáló világra.

Nálam az alkotásban érhető tetten az erdélyi gyerekkor hatása. Az összes produktum, ami kikívánkozik belőlem emocionális, tradíciót felvillantó indíttatású.

Szüleim mindketten Nyárádköszvényes szülöttjei. A testvéreim közül határozottan én töltöttem a legkevesebb időt ezen a paradicsomi, szelíd, lankás vidéken, mégis hajthatatlanul foglalkoztatott ennek az áttételes idetartozásnak a kérdésköre. Ennek kapcsán a véletlenek sorozataként, és Prof. dr. Pávai István segítségével elkeveredtem a Hagyományok Háza keretében működő Folklórdokumentációs Archívumba. Kerestem a nyárádmenti anyagot, és váratlanul ért, amit találtam: nagyapám forrásként szolgált egy népdalgyűjtőnek. Az itt találtakból készült a Nyárádmente kiállítás anyaga, amelyen idősebb és ifjabb Csurkulya József játszottak cimbalmon, illetve a szintén erdélyi születésű Brendus Réka mondott nyitóbeszédet. Hát ily módon is kapcsolódunk az otthoniakkal.

A végtelen keresés itt nem ér véget. A bibliai idők történései, szerteágazó tanításait és alakjait boncolgatva, minél inkább a gyökerek mélységét keresem, annál inkább a minden embert magába foglaló egységre találok. Ezek a belső és végtelen monológok tetten érhetők a képeimen.

Egyébként a festésre soha nem gondoltam semmilyen formában. Ami jobban érdekelt az az anyag megmunkálása volt, aminek a megvalósításához azt hiszem újjá kellene születnem....

A rajz bizonyos értelemben, akarva-akaratlan jelen volt az építészhallgatók állandó repertoárjában. Igazából még ennek sem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Ami áttörésnek tekinthető, az a BME Színdinamika szakmérnöki képzésére való beiratkozás után történt. Tanított Konok Tamás festőművész és prof.dr. Nemcsics Antal tanár úr, de számomra mégis a színdinamika képzés vezetőjével, dr. Tari Gábor festőművésszel való találkozásom jelentette a fordulópontot. Volt pár csöndes mondat, pár biztató hangú vélemény a megfelelő időben, és a megfelelő súlyozottsággal és onnantól kezdve kezdtem megismerkedni, megbarátkozni a színekkel. Amennyire megfontolt és nyugodt hangon prezentálta a számtalan jó előképet, én annál motiváltabbá, buzgóbbá és lelkesebbé váltam.

Az általam feldolgozott témák azok a kérdéshalmazok, amelyek a lineáris időben foglalkoztatnak: vallási megosztottság/sokszínűség, a lét és a mindenséggel való kapcsolódás, összhang; zenei gyökerek, népdalok képi megjelenítése, és mindezek mellett nagy horderejű a hovatartozás.

– A hovatartozás: küszködsz honvággyal, érzel egyfajta kettős kötődést? Vagy hogyan határoznád meg a magyarországi, erdélyi létet? Egy kicsit mindenhol otthon vagy…

– A honvágy az első évekre volt jellemző. Ezt az érzékeny időszakot megnehezítette az amúgy sem kíméletes és egyszerű BME Építészmérnöki Kar elváráshalmaza. Kicsit elveszettnek éreztem magam, csak sodródtam a mindennapokkal. Aztán szép lassan az ember felnő az adott feladathoz, egymást segítve próbáljuk kibogozni a végtelenül összegubancolódott szálakat, és új szemlélettel, megerősödve, hasonló kihívásokkal küszködő új szereplőkkel, barátokkal már minden könnyebb, sőt egy idő után vidámabb is.

Hogyan határoznám meg a magyarországi-erdélyi létet? Valószínű nem én vagyok az első, sem az utolsó, aki azóta is minden esőt, minden illatos estét és hajnalt „otthon illatúnak” talál. Ez örökre így marad. Amikor „unalmas óráimban”, egymagam ezt tanulmányoztam, hosszú ideig a következő képsor volt előttem: gyökeres virág – vágott virág – hervadt virág. Ma már lágyult, finomodott ez a múltba révedő és múlt miatt kesergő attitűd. Immár több évet töltöttem itt, mint otthon és hosszú évek után először, bár rövid ideje, de itthon érzem magam Érden. Az eddigi „két pont között úton érzem magam” érzését felváltotta egy ettől – ha nem is maradéktalanul nyugodt – de békésebb lelkiállapot és itthonról „otthonra” megyek, aztán meg fordítva.

– Nehéz lehetett két pont között úton lenni, illetve felszabadulással járhatott, amikor végre megérkeztél, hazataláltál. Könnyen beilleszkedtél az új közösségedbe? Tartod a kapcsolatot a Magyarországra költözött földijeiddel, vannak közös programjaitok?

– A váltás miatt az első egyetemen töltött évem drámai volt, ezt követően érdeklődő és emberekre kíváncsi természetemnek köszönhetően könnyen beilleszkedtem. Nagyon kedves és mély, új barátságok születtek, a tartalmas régi kötelékek megmaradtak, és távol Erdélytől, új otthoni emberek bukkannak fel váratlanul az életemben. Minden mozgásban van, jó értelemben.

– Művészként miként látod, az önkifejezés napjainkban szerencsésebb vagy szerencsétlenebb helyzetben van, mint egykoron lehetett?

– E tekintetben én egy elég sajátos és nehéz helyzetben vagyok. Hagyományos képzőművészeti előképzettség hiányában határterületen mozgok, és végsősoron a festés és a tervezés kéz a kézben kell, hogy jelen legyen az életemben.

Amennyire rálátásom van, bizton állíthatom, hogy alkotóművésznek lenni napjainkban nem problémamentes és nem egyszerű. Mondhatnám, hogy rosszabb, mint valaha is volt, de azt nem tudom, hogy évtizedekkel korábban a kiemelt és ünnepelt művészeket leszámítva hogyan boldogult a nagy többség. Így inkább azt mondanám, hogy van javítanivaló. Egy új vezetői szemlélet, egy támogató, új mecénási rendszer biztosíthatna nyugodtabb élet- és alkotóteret megannyi aggódó és méltatlan életet élő képzőművész számára.

Ami a kreativitás fontosságát illeti: nemcsak egy művésztől, hanem egy anyától is megkívánja a hétköznapok megszervezése és levezénylése a kreatív szemléletet, agyafúrtságot és a gyakorlati érzéket.

(Cikkünk először 2023. január 30-án jelent meg.)