Szikla-, fal- és hegymászó. A Hópárduc Alapítvány alapítója. Két kisgyermek édesanyja. A székelyföldi származású Erőss Zsolt hegymászó özvegye – bár ez utóbbi címkét nem kedveli, mert a veszteségei ellenére egész ember, külön identitással és kiegyensúlyozott élettel. A világhírű magyar hegymászó tragédiájáról az elmúlt években sokat olvashattunk, arról viszont kevés szó esett, hogy felesége és családja hogyan birkózik meg a legnagyobb fájdalommal. Egészen addig, míg Csoma Sándor rendező arra vállalkozott, hogy a legintimebb élethelyzetet a lehető legautentikusabban viszi képernyőre: a Magasságok és mélységek című film azt mutatja meg, hogy hányféle érzés a gyász. Belátást enged az érzelmi káoszba, ami végül oda vezet, hogy a gyászoló megérti, egy embernek egy temetése van, és a holtakat nem szabad hazavárni. Sterczer Hildával a film kapcsán beszélgettünk, amit a magyarországi mozikban már vetítenek: mint mondta, törekedett arra, hogy nehogy az identitásává váljon a gyász, bármit is vár el tőle a magyar társadalom, nem kell neki egy életen át a „nagyembert” gyászolnia. Megtudtuk, 2023 elején valószínűleg az erdélyi közönség számára is vetíteni fogják. Cikkünk 2022 októberében jelent meg.

A Magasságok és mélységek című filmet szeptember 22-én mutatták be a magyarországi mozikban, azóta bárki számára megtekinthető, az erdélyi közönség pedig valószínűleg 2023 elején láthatja. Mint írtuk, a gyászoló feleség, Sterczer Hilda szemszögéből mutatja be Erőss Zsolt hegymászó életét és utolsó, végzetes expedícióját Csoma Sándor első mozifilmje. A főszerepekben az erdélyi Pál Emőke és a budapesti Nemzeti Színház színésze, Trill Zsolt látható.

– Erőss Zsolt Székelyföldön született, és ahogy az életrajzába jobban beleásom magam, az az érzésem, hogy az életfelfogása a költözés után is igazán székely maradt. Milyen hatással volt önre ez a kemény elhivatottság? A vállalás, hogy a tiszta hegymászó stílust gyakorolja a modern eszközök mellőzésével? A döntése, hogy család mellett sem hagy fel a szenvedélyével?

– A kilencvenes években jöttek át Magyarországra, 24 éves volt. Gyergyószentmiklóson érettségizett, Székelyföldön töltötte életének első szakaszát, ami meghatározta a személyiségfejlődését. Nem viselt álarcot, önazonos emberként élt, ugyanolyan volt otthon is, mint a hegyen. Bevállalta, ha valamire nem képes, kimondta, ha egy élethelyzetben nem érzi magát kényelmesen: önmagával annyira jóban volt, hogy merte vállalni a gyengeségeit is.

A hegymászásban a szívósság és konokság kifejezetten székely jellemzője volt. Nagy dolog, hogy az adottságát nem hagyta veszni, felfedezte magában, hogy miben jó. Ehhez szüksége volt a költözésre, a kilencvenes évek Romániájában nem lett volna lehetősége külföldi túrákra járni. Magyarország kitárta előtte a világot, nagy hegyeket mászhatott meg, és közben megállapíthatta, hogy a többi mászóhoz képest sokkal jobban bírja a magasságot, a hegyi körülményeket. Ez adta neki az inspirációt ahhoz, hogy folytassa és egyre inkább a mászásnak éljen.

– Milyen volt az önök kapcsolata? Különleges lehetett, hogy mindkettőjüket egyazon szenvedély fűti, ugyanaz az erő mozgatja. Ön hogyan szeretett bele a hegymászásba?

– Huszonnégy évesen kezdtem túrázni, akkor jutottam el a Tátrába is – ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy valami másként van huzalozva az agyamban, mert szeretek fölfele menni, örömet okoz, ha mászhatok. Ez két évvel a megismerkedésünk előtt történt.

Kapcsolódó

Leforgott az Erőss Zsolt özvegyéről szóló film. Csoma Sándor: új történetek nincsenek, csak izgalmas perspektívák

A gyászoló feleség, Sterczer Hilda szemszögéből mutatja be Erőss Zsolt hegymászó életét és utolsó, végzetes expedícióját Csoma Sándor első mozifilmje, a Magasságok és mélységek.

interjú film forgatás Csoma Sándor Pál Emőke

De nem a hegymászás hozott össze bennünket. Egy internetes társkeresőn találkoztunk 2006-ban. Ő 2002-ben mászta meg a Mount Everestet, amikor már javában túráztam és másztam, így tisztában voltam vele, hogy ki is Erőss Zsolt. Ezért is tűnt valószerűtlennek, hogy Erőss Zsolt internetes társkeresőn ismerkedik, biztos voltam benne, hogy kamuprofil, ennek megfelelően viszonyultam a beszélgetéseinkhez. Ő meg minden kérdésemre „székelyesen”, azaz kiszámíthatatlanul válaszolt, amiből nem tudtam kiszűrni, hogy valóban a hegymászóval beszélgetek vagy sem. Ezért arra kértem, bizonyítsa be, menjünk el mászni.

Ledöbbentem, amikor kiderült, hogy tényleg Erőss Zsolttal beszélgettem, és már fölfelé tartunk a Glocknerre, Ausztria legmagasabb csúcsára. Kicsit aggódtam, hogy ha rosszul leszek, majd levág a kötélről. De amikor fölértünk, annyit mondott, hogy „gyorsabban csak egyedül tudtam volna megmászni”. Ez volt az összes szava akkor. Attól kezdve a hegyen és az életben, férfiként és nőként is nagyon jól tudtunk együttműködni. Elindult egy mászó és egy magánéleti kapcsolat is közöttünk.

– A hegyek vonzásában létezni – mivel önt is ez az érzés táplálta, jól érthette, hogy férje miért nem bír elszakadni a hegymászástól a baleset után. De mi, laikusok nem igazán értjük, hogy mit jelent a magasságot megélni. Körül tudja írni ezt az érzést?

– Gyakran emlegette Zsolt, milyen jó, hogy közös a mániánk – ő a hegymászás iránti szenvedélyünket így nevezte. Igaza volt, nagyon nehéz megérteni azt, hogy mit ad a hegy. Zsoltnak korábban voltak hegymászó és nem hegymászó barátnői is: egyik sem könnyű feladat, ha valaki mászik, akkor lépést kell tartaniuk, ha meg nem mászik, akkor egyszerűen nem érti, hogy miért megy el otthonról a párja. Mi jól tudtunk együtt mozogni a hegyen, ebből nem adódtak konfliktusaink, sőt szépen kiegészítettük egymást: Zsolt utált havat taposni, nekem az ment; én nem mertem biztosítás nélkül sziklás-veszélyes részekre kimászni, ő zavartalanul mászott ki bárhová elsőként.

Sokszor megkapja a hegymászó, hogy őrült és öngyilkos sportot űz, sokan istenkísértésnek tekintik a többezres csúcsokat. De hogy lehet istenkísértés az, amire maga Isten hívott el? A hegymászó pontosan ismeri a szabályokat és módszereket, amelyekre a biztonsága érdekében szüksége van. Valójában két céllal megyünk a hegyre: az egyik az, hogy megmásszuk, a másik az, hogy túléljük.

Ebben csak az a paradoxon, hogy a csúcson vagyunk legtávolabb az élettől. Épp ezért van az, hogy egy nyolcezres csúcson az öröm mellett ott van a törékenységünk felismerése is. Több száz kilométerre látunk el, csak havas hegycsúcs a panorámánk. Míg az Alpokban látunk zöld mezőket és életet, településeket magunk körül, így az az érzésünk, hogy nagyszerű munkát végeztünk; addig a Himaláján, ahol minden havas és ismeretlen, megbizonyosodunk róla, hogy nagyon törékeny az élet. Az az egy gondolatunk van, hogy innen még le kell jutnunk, és nagyon sérülékenyek vagyunk.

– Egy hegymászó mindig számít arra, hogy a magasságot bármikor követheti a mélység?

– A lefelé jövetel is ugyanakkora kihívás, mint a felmászás. A K2 ázsiai hegycsúcsnak – ami a világ második legmagasabb csúcsa – annyira rossz a statisztikája, hogy a csúcsra jutó mászóknak megkétszereződik az esélyük a halálra. Lefelé történik a legtöbb halálos baleset.

Olyan erőknek vagyunk kitéve, amiket nem tudunk kontrollálni. A csúcson mégsem uralkodik el fölöttünk a rosszullét, ami egyben megtévesztő is lehet. A hiperventiláción (szapora légzés - szerk. megj.) kívül semmit nem érzékelünk, ezért azt feltételezzük, hogy minden rendben velünk. Pedig az agyunk már nem működik megfelelően, két kétjegyű számot nem sikerül összeadnunk. A korlátozott agyi kapacitásunknak odafent nem vagyunk tudatában. Megtapasztalni, hogy van erő, amit nem tudunk uralni, közelebb visz az Istenhez, a hegymászónál jobban senki nem tudja, hogy mit ad maga az élet.

A nyolcezres mászás hasonló lelki folyamatokat indít el, mint mikor az ember megkap egy rákos diagnózist: tudja, hogy van esély a túlélésre és van esélye a halálra is. Átértékeljük ilyenkor az életünket, rájövünk, hogy mi az igazán fontos. Számvetéssel indulunk a csúcsnak. A nyolcezres ugyanakkor egyfajta visszaigazolás is, azt mutatja, hogy az ember képes a lehetetlennek tűnő dolgokra, megerősít abban, hogy többek vagyunk, mint aminek gondoljuk magunkat. Az emberben ott a vágy, hogy több legyen, mint a puszta létezés, és ez a tevékenység ennek a legtisztább formája.

Én minden expedíciómra hívő emberként mentem. Zsolt ateista volt, azt mondta, hogy ki kell használni a szerencsénket, én viszont az Istenben bíztam. A hegymászók magukkal viszik a szponzorjaik zászlóját, hogy a csúcsra érve megköszönjék a támogatást: az általam vitt szponzor-zászló egy Jézus-zászló volt, a teremtőmnek akartam megköszönni a sikert, ugyanakkor kudarcot is éltem meg már a zászlóval a zsebemben. Egyszerűen elfeledkeztem arról, hogy velem van – és ez nagy tanulság volt: azóta minden nehezebb élethelyzetben figyelmeztetem magam, hogy képes vagyok bármire, mert Ő velem van.

– Az önök életét felforgatta a mélység. Túlélőként maradt itt, két gyerekkel, Zsolt nem jött vissza a 2013-as expedíciójáról, a Kancsendzönga megmászása után a visszaúton eltűnt. Ön rögtön megkapta a „hegymászó özvegye” címkét. Hogyan sikerült a sötétséggel megbirkózni? Miként emlékszik vissza a gyászidőszakra?

– 2013-ban már kétgyermekes család voltunk, 2008-ban voltam utoljára expedíción, aztán született a lányunk, majd a fiunk, így én itthon vártam Zsoltot. Vágytam rá, hogy ott legyek a hegyen. Aki itthon marad, mindig jobban izgul, mint a hegyen lévők: a hegymászók felkészülnek rá, hogy az esetleges problémákat meg kell oldaniuk, de azok, akik nincsenek kint, sokkal több veszélyt látnak bele.

Tudtam jól, hogy mit adnak a hegyek Zsoltnak, pont azért, mert én is másztam. Nem volt számomra nehéz, hogy támogassam abban, amit szeret. Amikor Zsolt elveszítette a lábát, csak azt tudta, hogy olyan életet szeretne élni, amiben sporttevékenységet tud végezni. Abban csak reménykedett, hogy akár a hegymászáshoz is visszatérhet. Nem volt kérdés számomra, hogy neki ez az élete, és kínzó lenne, ha nem tehetné azt, amit szeret.

Amikor megkaptuk a hírt, hogy Zsolt eltűnt, addigra már pontosan tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy meghalt. Aki a Himalájában eltűnik, nem kerül csak úgy elő. Ott az emberek meghalnak. Zsolttal gyakran beszélgettünk arról, hogy az eltűnt hegymászókat nem szabad hazavárni, tovább kell lépni. Láttunk hozzátartozókat, akiknek nem sikerült elfogadniuk, reménykedtek a hazatérésben. Az én feladatom az volt, hogy túléljek és tudjam kimondani, hogy ő nem tér vissza többé. A „hegymászó özvegye” és a „nagyember özvegye” sokáig kísértett, végül pszichológus segítségével tudtam ezen túllendülni. Ő segített megérteni, hogy nem kell valakit csak azért gyászolni egy életen keresztül, mert nagy ember volt, mert az az egészséges fejlődés, ha ez a gyászfolyamat lezárul, és az embernek sikerül továbblépnie.

– A veszteség idején a kisfiuk még nagyon pici volt, a kislányuk viszont várta haza az édesapját. Hogy sikerült megértetni a gyerekekkel, hogy az édesapjuk itt, a Földön nincs többé?

– A gyerekeinket a természet és túrázás szeretetében neveltük, máig szokásunk, hogy nyaranta sátorozni megyünk a hegyvidékek közelébe. Nem tudom megtagadni önmagam, hetente egyszer most is mászok és futok, és ők is szeretik a mászást, mert a vér nem válik vízzé. Sosem titkoltuk a hegymászás „sötétebb oldalát”, azt, hogy előfordulhat, hogy valaki nem tér haza többé a csúcsról.

Éppen ezért az sem volt tabu, hogy meghalt az édesapjuk. A fiam másfél éves volt, amikor a tragédia történt, ő apakép nélkül nevelkedett – a jelenlegi párom lett az édesapa számára. A lányommal sokat beszéltünk erről, neki kellett ebben segítség, de idővel megértette, hogy az édesapja nem jön többé haza. Számára máig ideál maradt, a nagybetűs ember, a nagybetűs apa.

– A film a gyászidőszakot akarja megmutatni, illetve közelebb hozni, megismertetni a gyászt. Bizonyára jócskán bevonták a filmkészítésbe: milyen érzés volt újra és újra átélni életének legnehezebb szakaszát? Segített a feldolgozásban? Vagy ennyi év távlatában másfajta perspektívát hozott?

– Már az első forgatókönyv vázlata úgy készült, hogy a rendező, Csoma Sándor több napon keresztül beszélgetett velem. A mélyinterjúkból írta a forgatókönyvet, később minden egyes módosítást megmutatott, mindent átbeszéltünk.

Nehéz volt újraélni azt, aminek az elengedéséért és lezárásáért már egyszer megdolgoztam. Azóta már új életet élek, férjhez mentem, boldog vagyok az új életemben, ezért volt fájdalmas feltépni a múltat. Az volt erre a nem feltétlenül tudatos módszerem, hogy eltávolítottam magamtól a filmbeli Hildát: a harmadik forgatókönyv-verziónál már úgy emlegettem, hogy van „az a Hilda” és vagyok én. A filmben egyébként is vannak fikciós elemek – bár igaz történet alapján íródott, és nagyrésze valóságos, van pár olyan jelenet is benne, ami sosem történt meg –, így könnyen sikerült kívülről néznem.

A Zsoltot alakító Trill Zsolt kísértetiesen hasonlít a néhai férjemre. Ez volt talán a legfurcsább a forgatásban, főként azért, mert a színészek a mi ruháinkat viselték. Megrázott, néha rossz érzés fogott el, amikor a következő nap forgatókönyvét olvastam, mert egy lezárt dobozt nyitottam fel újra. Már a Hópárduc felesége című könyv megjelenésekor azt éreztem, hogy egy fejezet lezárult; a film kedvéért hajlandó voltam még egyszer utoljára mélyre ásni magamban, de szeretném a továbbiakban félretenni. Elég volt.

– Nem titok, hogy többen is szerettek volna Erőss Zsoltról filmet forgatni. Miért pont Csoma Sándor ötlete fogta meg?

– Ő volt az egyedüli, aki alázattal közeledett a történethez: nem akart hegymászós filmet, elmondta, hogy megérintette a Hópárduc felesége című könyv, fontosnak találja a gyász és gyászfeldolgozás témáját. Számomra is fontos volt, hogy erről beszéljünk, és mivel a történtek lelki vonatkozásának megértésére törekedett, rábólintottam.

– Miért tartotta fontosnak, hogy ezt a szempontot is megmutassák? A halálról sokkal többet beszélünk, mint annak feldolgozásáról, társadalmunkban a gyász is tabu…

– Ha a gyászról merünk is beszélni, mindig szélsőségekben, pátoszosan, távolságtartással tesszük. A film kendőzetlenül mutatja meg a gyászidőszak kezdetét, amikor teljes érzelmi káoszban létezik a gyászoló. Erről beszélni kell, mert mindenkinek vannak veszteségei. Éppen ezért tud bárki kapcsolódni ehhez a filmhez: van, aki az özveggyel tud azonosulni, van, akinek a gyermek érzései az ismerősek, a várakozás, hogy nem jön az, akit szeretünk.

Az a különleges a filmben, hogy úgy készült, hogy a tragédiát már többszörösen átéltem, elfogadtam, feldolgoztam és elengedtem. Így annak a tanulsága is benne van, ami a gyászfeldolgozással jár. Illetve a példám jól mutatja, hogy kell szakember a gyász feldolgozásához. Mert kemény folyamat. Gyakran találnak meg sorstársak, akik érezhetően elakadnak egyik-másik szakaszában. És ezek az elakadások az egész életre kihatnak: nem tudunk teljes életet élni, mert mindig olyan döntéseket hozunk, amelyek visszavezethetők a fájdalmunkhoz.

– Istenhívő ember, újdonsült feleség, két gyermek édesanyja, aki mentálhigiénével, hegymászással és valamikor tanítással is foglalkozott. A veszteség után nem volt nehéz újra megtalálni a hangot és ritmust a különféle szerepeihez, illetve új szerepeket betölteni?

– Nehéz volt visszarázódni. A nagy trauma egy új identitást formál, újra kellett definiálnom magam, a szerepeimet. A veszteség ugyanis teljesen összetöri a lényünket, újra kell fogalmaznunk azt, akik vagyunk.

Akkor kezdtem el a mentálhigiénét, amikor már jól voltam, és úgy éreztem, hogy lezártam a gyászom. A tragédia után létrehoztam a Hópárduc Alapítványt, ami fejlesztő falmászást működtet, főként figyelemzavaros gyerekek számára. Ez a tevékenység a mászói múltamat, a tanítói múltamat, a mentálhigiénés szemléletemet és Zsolt emlékét viszi tovább.

Sziklamászásra már csak ritkán jut időm: az közösségi élmény, le kell lassulni hozzá, egésznapos tevékenység. Az alapítványnál viszont folyamatos a falmászás, és örömmel tölt el, hogy hasznára válok a társadalomnak. A gyerekek koordinációját fejlesztem – elképesztő, hogy a mászni tanulás lehetővé teszi, hogy egy sötét szobában is eligazodjunk. Lelassuljunk, kitapogassuk a lábunkkal a legbiztosabb helyet és magabiztosan irányítsuk a mozdulatainkat. Az a fajta kisgyermek voltam, aki mindent levert maga körül, a mászás adott biztonságérzetet: megtanultam az érzéseimet kordában tartani, önmagamat irányítani, megtanított figyelni a kezeimre, a lábaimra. Ezt az élményt és biztonságérzetet szeretném átadni a gyerekeknek is.

Mert az alapítványt nem azért hoztuk létre, hogy Erőss Zsolt halálának emléket állítsunk, az alapítvány arról szól, ami Zsolt életében volt. Szeretném, hogy az emberek úgy emlékezzenek rá, hogy az első magyar hegymászóként mászta meg a Mount Everestet, és ő volt az az ember, aki műlábbal is talpra állt. Példakép, az élete azt mutatja, hogy a kilátástalanságból is fel lehet állni. A célom az, hogy az alapítványunkhoz járó gyermekek, akik sok kudarcot átéltek már, végre megerősítést kapjanak abban, hogy miben jók, mert akkor tudunk önazonosak lenni, ha az erősségeinkre építünk.

– A baleset után nem tartott a hegymászástól? Ugyanolyan tisztának látta, mint azelőtt?

– A hegymászást továbbra is szép és tiszta sportnak találom. A hegymászó tisztában van a veszélyekkel, Zsolt és én is tisztában voltunk. Azért különleges, mert nem határozzák meg a versengések, az ember önmagát győzi le benne. Nagyon egyértelmű a cél, nagyon egyértelműek a körülmények. Nincs férfi és női verziója, a nőknek nem jár több levegő vagy kisebb hátizsák, hanem minden ugyanaz. És a hegyet nem lehet lefizetni.

– Megtudhatjuk, hogy mi a legkedvesebb részlete a filmből?

– A vége. A vége már jó. Egy forgatási napon vettem részt, a mászótermi jelenetek felvételén. Van egy pontja a filmnek, amikor a háttérben én ereszkedek lefelé. Érdekes volt látni, hogy miként készül egy ilyen szintű játékfilm. Külön öröm számomra, hogy statiszták lehettek a kis Hópárducos gyerekek. Végül minden összeért.