Anyának már lassan a neve is csak „anya”. Olykor se neve, se ideje – egyszerűen csak feloldódik egy ősi princípiumban, amiben sok-sok hozzá hasonló nevenincs, idejenincs anya is feloldódik. Persze, mindig gondol arra, hogy ez mekkora boldogság. De akkor, amikor csak önmagával van egy kis időre, néha visszagondol arra, milyen is volt az a másfajta ősegység. Amikor a prioritáslistán még ő is valahol az első helyen volt és az is, amit ő akar, szeret…

De ez bűnös gondolat. Nem is tart sokáig az erről való képzelgés. Mert amikor egy anya arra gondol, hogy akkor ő most egyénként mit ábrázol a világban (fujjj!), akkor elsőként arra jön rá, hogy ennek vannak határai: az etetés, altatás, öltöztetés vagy sétáltatás lehet egy ilyen határ. Amikor kilép egy fél napra vagy akár teljesre ebből a szerepből, mindig ott a "lelkifura" (ahogy ezt egy barátnője – maga is anya – nevezi az ilyen helyzeteket). Mert anyaságból nem lehet szabadságra menni.Hajdanán, annak „előtte” úgy volt, hogy amikor közösségi eseményre ment, gondosan végigzongorázta magában, milyen ruha, cipő, fülbevaló, táska, smink, parfüm és hangulat talál az eseményhez. Figyelt a részletekre, időzítésre és egyéb effélékre…

Az új egység óta, jobbik esetben tiszta a kimenőruhája. Mert a trónörökösnőnek mosott két rend között, a sajátját is sikerült kimosnia. Az indulás előtti utolsó negyedórában előkapja a ruhához némiképp asszortáló cipőt, kihalássza a szekrény alól a másik fél fülbevalóját (mert az ékszerkollekció nem élte túl a többszörös „leltárt”), gyorsan elkapja azt a parfümjét, amely éppen kéznél van, rajzol egy hullámos fekete csíkot a szeme alá, a szétnyomott kedvenc rúzsát már csak a taxiban mázolja fel az anyukák ügyességével.  A helyszínen aztán észreveszi, hogy a frizurája egy kicsit zilált, mert arra már nem maradt elegendő ideje, de szerencsére, a fésűt még utolsó pillanatban sikerült bedobnia a táskába. Ami pedig az eseményhez szükséges hangulatot illeti, az az odaérkezése után negyed órával érkezik meg, kicsi késve, amikor már az utolsó ételmaradékot is sikerült gondosan eltávolítania a rögtönzött eleganciájáról…

És akkor valami különös nyugalom lesz úrrá rajta. Hogy akkor most van egy vagy másfél óra, amikor kicsit csak magával, magának van. Persze, az eseményen aztán találkozik öt, rosszabb esetben tíz olyan emberrel, aki kedvességből arról érdeklődik, hogy van, és hol van most a trónörökösnő. De akad egy másik, sokkal kedvesebb ismerős is, aki végre azt firtatja, hogy ő, az anya hogy van… Aztán diszkréten végigpásztázza beszélgetőtársán az anyaság látleleteit jelentő pluszkilókat, és minden jót, türelmet és kitartást kíván az új szerephez…

Ezek meg persze mindig vannak. Kerülnek valahonnan. A boldogság – a fáradtság és, az olykor jól leplezett elhanyagoltság mellett – az anyák másik ismérve. Persze, hogy van belőle, a türelem és a kitartás mellé. De ugyanilyen valóságos és létező az a felismerés is, miszerint az ember lánya az új egység előtti értelemben már soha többé nem lesz „magánember”. Soha nem fog már úgy feloldódni saját lényében, nem nagyon lesznek saját álmai, saját vágyai, mint ahogy voltak annak előtte. És az erre való, néha feltörő igényt sem fogja emlegetni, mert „egy anya nem gondolkodhat így”, megérteni pedig amúgy sem fogja senki. Esetleg egy másik olyan anya, akinek se neve, se ideje, azonban van annyi őszintesége önmagához és „felebarátnőjéhez”, hogy beismerje: igen, olykor természetes módon neki is lenne igénye egy kevéske saját időre. És bűnös gondolatok is kerengnek a fejében arról, hogy milyen volt az élet „azelőtt”. Meg hogy igenis van olyan ebben a szerepben, hogy „előtte” és „utána”. Még akkor is, ha ezt az érzést, felismerést jól el is ásta már magában azért, hogy ne zavarja őt új szerepe napi rutinjában.

U.i.: Jól esett ezt harmadik személy egyes számban megírnom. Jobban is illett most ide, hiszen másként panaszáradatnak tűnne ez a bensőséges gondolatsor. Pedig nem az. Csupán egy fel-feltörő, idővel halványuló életérzés tényszerű leírása, amelyet sokan még önmaguk előtt is szégyellnek. (B.R)