...mindenféle módon és mindenütt – ezt tudnám röviden válaszolni arra kérdésre, amelyet ismerősök és kollégák szegeztek nekem. Ebben a kérdésükben többek között az a feltételezés is benne volt, hogy miközben az ember lánya épp pelenkát cserél, szalad a gyermek után a lakásban, hogy ráadja a kabátot, sapkát, letörli róla a felmaszatolt kaját, mindenhez van kedve esetleg (jó színházi előadáshoz, hangversenyhez, egy szép vers elolvasásához), csak épp ahhoz nincs, hogy mindezt szerkesztett formába, mások által is fogyasztható gondolatokba öntse.

És ez részben igaz is. Mert idő erre tulajdonképpen nincs. Most például kicsit éppen „elmenekültem” a családi hajlékból, hogy miközben a gyermek délutáni alvását fogyasztja, bepötyögjem a telefonomba, hogyan is szoktam ezt csinálni... Mert igen, általában a csendes, nem tudni meddig tartó – déli, délutáni, éjszakai – gyerekpihentető napszakok azok, amikor úgy általában össze tudom szedni a gondolataimat, amelyek a többféle munkámhoz szükségesek. Többek között a blogíráshoz.

Másfelől, azért merem ezeket az anyás-babás témákat mind leírni, boncolgatni és közzé tenni, mert sejtéseim szerint az ezekben leírt problémákkal, napi gondokkal korántsem vagyok egyedül. Sok-sok erdélyi magyar anyuka átment már ezeken, most birkózik ezekkel, vagy éppen arra készül, hogy hozzám hasonlóan megtalálja ennek a „mesterségnek” a nagyon személyre szabott hogyanjait. Annak, amit ebben a blogban megírok, gyakorta álmatlan éjszakák, néha meg sírógörcs és az elveszettség érzése is ott van a hátterében. Mert bármennyi segítsége is van az ember lányának, bizonyos dilemmákkal egyedül van, neki magának kell megtalálni azt, hogy mik a gyermekre, na meg rá, az anyára szabott jó megoldások. Többek között ezért is óvakodom attól, hogy bejegyzéseimben megmondjam a tutit, nagyszerű tanácsokat osztogassak jobbra-balra. Mert minden annyira relatív és gyermek-szülő kapcsolatfüggő, hogy eleve botorság lenne ide „recepteket” írogatnom, hiszen nem állnák meg minden esetben a helyüket.

De akkor mégis miért írom le ezeket? Hát, főként azért, mert általában pszichés felszabadító ereje van annak, ha tudjuk, hogy egy másik anyuka sem tökéletes, ugyanolyan elesett vagy éppen a maga sajátos módján találékony ugyanabban a helyzetben. Nyilván, nehéz megtalálni az érzékeny határvonalat, ami az őszinteség és a valóságshow-jelleg között húzódik ezekben a bejegyzésekben. A megfogalmazódó témától való jótékony időbeli eltávolodás mellett én ezt általában úgy szoktam leellenőrizni, hogy még két emberrel (szinte mindig másokkal) elolvastatom a kész bejegyzést. És ha a „minőségi ellenőreim” is azt mondják, hogy határon belül vagyok, akkor meg merem nyomni a küldő gombot. Ez a megoldás számomra nem soron kívüli, gyakorta szoktam embereket a „nagyszerű’ gondolataim végtermékével „zaklatni”, mert ezzel eddig csak jó tapasztalataim voltak, ami a mindenféle hibák kiküszöbölését illeti...Nem vagyok hát tökéletes. És még csak annak sem akarok látszani. Kezdő anyukaként éppen eleget dühített a tökéletesség máza, ami aztán lassan lepattogzott a körülöttem lévő tökéletes anyukákról. Nem is értettem, hogy miért kell az újoncokat azzal etetni, hogy ők mindent tökéletesen csinálnak, amikor az ember lánya a saját tapasztalatából úgyis kisakkozza, hogy az lehetetlen. Pontosan emlékszem arra, amikor az egyik kedves lelki emberem, barátnőm elmesélte, hogy ő igenis legurította a porontyát az egyik éjszakai szoptatás alkalmával, mert rendesen álomba ájult a fáradtságtól. Nem érdekelte, hogy mit gondolok erről az őszinte vallomásról, mert ha a barátja vagyok, akkor e baleset miatt nem ítélem el. Azért emlékszem tisztán a mai napig arra a jelenetre, az arckifejezésére és a hangsúlyára is, mert akkor tökéltem el magamban, hogy márpedig én gyököt vonok majd abból és fenntartásokkal fogadom majd el azt, amit a tökéletes anyák magukról hangoztatnak. Mert ugyanez igaz a munka és a gyermeknevelés összeegyeztetésére is. Aki azt állítja magáról, hogy naponta mindkét téren tökéletesen teljesít és az egyik soha nem látja kárát a másik túlcsordulásának, az vagy nagyképű, vagy hazudik, vagy belefér napi maximum nyolc órába a munkája (ez nem az én esetem, nem is volt soha)…

Szóval, ezek volnának a legfontosabb tapasztalataim, amelyekre ezt a sor írást építem a blogomban.

Annak pedig, aki olykor túlzásnak tartja azt, ami írok, – a költészet nap alkalmából is – csak azt tudom válaszolni, amit József Attila is versei olvasóinak: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”… (Ez nálam azt jelenti, hogy aki megfelelő empátiával tud a leírtakhoz közelíteni.)

Amúgy meg boldog költészetnapot!

És ha úgy gondolják, továbbra is tartsanak velem!