„Sokan furcsállják, hogy a vár előtt egy kicsi szekérkéből gesztenyét árulok. Van, aki sajnálkozik, hogy tanulnom kellett volna, más meg azt mondja, eddig még nem találkozott fehér gesztenyeárussal. Mintha ezeken múlna!” – meséli elérzékenyülve Móga Annamária, akit szinte minden marosvásárhelyi ismer. Azt azonban kevesen tudják róla, hogy nem a szükség vitte rá a gesztenyeárulásra, hanem az elköteleződés és a szeretet: nem volt szíve veszni hagyni nagymamája örökségét, aki „73 éve teremtette a családi hivatást, amiből három gyermeket nevelt fel”. Noha Annamária 17 évet tanult, egyetemet is végzett, illetve egyéni vállalkozóként virágtermesztéssel foglalkozik, szeptember közepétől október közepéig estébe nyúlóan kínálja gesztenyéjét az arra járóknak. Nem végződhet nélküle egy őszi iskolai nap, forró portékái világítás napján még a temetőből hazaigyekvő hozzátartozókat is felmelegítik. 

Mint mondja, 73 évvel ezelőtt a marosvásárhelyi vár előtt egy buszmegálló, egyfajta piactér működött. Mivel nagymamája annak közelében lakott – eleinte a Sáros utcában, később a Bolyai utcában – minden reggel felkerekedett portékájával, és az ott eladott gesztenyéből, tökmagból, napraforgóból, sütőtökből, pattogatott kukoricából képes volt annyi pénzt termelni, hogy abból felnevelje három gyermekét. Hét unokája született, köztük egyedüli lányként jött világra Annamária. És csak számára nem volt kérdés, hogy az asszony erejét és kitartását tovább kell vinni – avat be büszkén, majd a múlt és jelen tengelyén mesélni kezdi örökségük történetét.

„Az ’50-es években nagymamám egy kicsi szekérrel vonult a vár elé árulni. Őt követték a szüleim. Amikor férjemmel átvettük a vállalkozást, feljavítottuk a régi eszközt, de a négy kerekét és a vázát megtartottuk, azok is 73 évesek, és amíg bírják, maradnak velünk”. Mint mondja, nagymamája annak idején Nagybányáról szerezte be a gesztenyéket, mert annak vidéke gesztenyeterméshez alkalmas földdel és hőmérséklettel rendelkezett, ma azonban már gesztenyeültetvénnyel is foglalkoznak, így finomságaik nagy részét nemsokára maguknak termelhetik.

Hozzáteszi, a gesztenyének két fajtája van, a vadgesztenye és a szelíd gesztenye – ez utóbbi emberi fogyasztásra alkalmas, ám többféle terméssel rendelkezik; van, hogy kisebb, előfordul, hogy nagyobb, vagy éppen keményebb, puhább, ami mind-mind befolyásolja a sütési időt.

Ugyan egyesek megítélése szerint napjaink egy kevésbé értékes munkája a kofaélet és a „piacozás”, Annamária arról is biztosít, hogy évszázadokkal ezelőtt a gesztenyefa a gazdag emberek kiváltsága volt, terméséből lisztet őröltek, amivel az egyszerű nép nem rendelkezhetett; mi több, Marosvásárhelyen az a hír járja, hogy még Teleki Anna, Erdély egyik legnemesebb és legeszesebb asszonya is árulta a sült gesztenyét november elsején, világítás napján.  

A mesterség, ami szülőről gyermekre száll

Elmeséli, miután nagymamája elhunyt, a „mesterség” Annamária szüleire szállt, édesapja vállalta, hogy a kicsi szekérkével ősszel kiül a vár elé, süti és adagolja a zamatos portékát, közben pedig elbeszélget vásárlóival az élet dolgairól. Szülei felosztották a munkát, akár csak ők férjével: annak idején édesanyja vágta otthon a gesztenyét, édesapja árulta, jómaga pedig a papírból készült tölcséreket készítette – már nagymamája mellett is, egészen kicsi gyermekként – amiért fizetséget kapott.

„Nagymamám azt vallotta, mindenért meg kell dolgozni. Akkoriban 3 lejért lehetett vásárolni egy fagyit. Ha meghajtogattam a tölcséreket, nagymama pénzt adott a fagylaltra, télen a süteményekre. Neki ugyanis az volt a hitvallása, hogy mindenért meg kell dolgozni” – fogalmazza meg a családi hitvallást. Emlékei szerint jómaga gyermekkorában szentül hitte, hogy ezt a családi hagyományt nem ő fogja továbbvinni, mert áldozatos munkának látta nagyszülei és szülei tevékenységét, és a családtagok is úgy gondolták, hogy ezt nem az egyedüli leányunokának feladata megőrizni. Végül mégis benne forrott ki az elköteleződés, annyira, hogy a családi szokást férjével is megszerettette. Mi több, most már arra törekednek, hogy még éltükben megteremtsék a családi mesterség százéves múltját, ehhez még huszonhét évet kell dolgozniuk.

A hagyomány mára csupán annyi változott, hogy a téli hónapokban nem árulják a sült finomságot – pedig az előző két generáció még a legnagyobb fagyban is kint tevékenykedett szekérkéje mögött –; illetve a gesztenyevágást Annamária férje végzi, az ugyanis a legnehezebb feladat mind közül. Hogy ezt könnyebbé tegye, férje addig keresgélt, míg Kínában felfedezett egy gesztenyevágó gépet, azzal készítik elő a sütésre alkalmas termést. De külön szabálya van a megtisztításnak is: csak kevéssel a sütés előtt szedhetik ki zöld gubójából, különben a levegő hatására nagyon hamar megromlik.

„2009-ben vettem át a vállalkozást, amikor édesapám megbetegedett. Halála előtt az volt az utolsó kívánsága, hogy ne hagyjuk ezt az örökséget. A vásárlók a szívéhez nőttek, és amikor átvettem tőle, rájöttem, miért is szerette ennyire” – utal Annamária a vásárló és gesztenyeárus közötti különleges kapcsolatra, ami ma is erős, dacára annak, hogy az elmúlt néhány évtized alatt felgyorsult a világ, az emberek sietnek, türelmetlenek. Legyen öröm vagy bánat, míg várják gesztenyéiket, megosztják érzéseiket az árussal. Gyakran elhangzik az a mondat is, hogy „hazajöttünk Vásárhelyre, és az első utunk erre vezetett” – teszi hozzá elcsukló hangon.

Arról is felvilágosít, két kamaszlányuk egyelőre nem nyitott a gesztenyeárus örökségre, de férjével bíznak benne, hogy az évek múlásával ez még változhat. Addig is azzal nyugtatgatják magukat, hogy az öröklött hivatás nem fog kikopni családjukból, mert a gesztenyeültetvényük évről évre teremni fog, onnan pedig be kell gyűjteni és el kell adni a termést, akkor is, ha nem vállalkoznak arra, hogy maguk sütik, értékesítik.

„Az ember homlokán nem írja, hogy mi a szakmája”

Móga Annamária arról is szívesen beszél, hogy középiskolában élelmiszerellenőr profilú osztályban tanult, azt követte egy bank és pénzügy szakirányú egyetemi képzés. Gesztenyeárusként évente két hónapot tevékenykedik csupán, a fennmaradó hónapokban családilag virágokat termesztenek fóliaházban. „Ezt a szakmát anyósomék szeretették meg velem, azért választottam ezt a kettőt, mert a virágok és emberek sokat jelentenek nekem. Mindegy, hogy mit tanultam, ha ez tesz boldoggá” – fogalmazza meg a bölcsességet, amit sokan nem mernek, mert máig van egyfajta kényszer a fiatalokban, hogy minél több diplomát szerezzenek.

Munkái valahogy mindig a család köré szerveződtek, abból indultak ki, így megtapasztalhatta, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha testvérrel, szülővel vagy társsal dolgozhat együtt az ember. Mindig volt valaki, aki megvágta a gesztenyét, hajtogatta a tölcséreket – ahogy a családi vállalkozás, úgy a vállalkozásban elvégzendő feladatok is szálltak szülőről gyermekre, gyermekről szülőre örökös körforgást alkotva ezzel.

„Pár éve már csak mi vagyunk, a férjemmel. Édesanyám is betegeskedik, így ketten osztozunk a feladatokon. A gesztenyevágó gép beszerzése előtt volt, hogy két napig vágtuk a termést, egy napig árultuk, azóta ez sokat változott” – ecseteli munkaidejüket, ami a teljes munkamegosztáson alapul. Reggelente férje iskolába viszi a gyerekeket, majd hazaérkezvén hozzálát a gesztenyevágáshoz. Míg ő előkészíti a termést, Annamária a virágházat rendezi és ellátja a háztartást. 11 órakor vastagon felöltöznek, és kivonulnak a vár elé árulni. „12 órakor már kész is van az első adag gesztenye, hogy a gyerekek, amikor végeznek az iskolában, friss finomságot kóstolhassanak” – lelkendezik kiemelve, hogy este 20 óráig sütögetnek a téren. Ebben a két hónapban estébe nyúlóan, hétfőtől vasárnapig dolgoznak.

Máskor a legnagyobb fagyban, havazásban, idén azonban saját bőrükön érzékelik az éghajlatváltozást, amit Annamária úgy ír körül, hogy „2009 óta nem fordult elő, hogy egy szál pólóban áruljanak gesztenyét; a vásárlók meglepődnek, amikor tudatosul bennük, hogy nem kell zsebre dugniuk a forró finomságot, hogy az felmelegítse őket, annyira meleg az idő”.

„Csókolom, van készen gesztenye?”

Bár a vásárlói kör vegyes, a gyerekek a legemlékezetesebbek. Amint a legkisebbeknek kicsengetnek, ott teremnek a szekérke előtt, és „csókolom, van készen gesztenye?” kiáltással már érdeklődnek is, közben csimpaszkodnak, hogy lássák, miként készül sült kedvencük. Annamária tapasztalatai azt mutatják, hogy a gyerekek nem feledik őket, és az év e két hónapjában gesztenyét majszolnak szívesebben, semmint csokit, cukorkát.

„Évek óta visszajár egy kedves kisfiú. Most kilencéves lehet, de már négy-öt éves korától szokása, hogy amint elkezdjük árulni a gesztenyét, egy csomag diót hoz üdvözlésképpen. Soha nem feledkezik meg erről” – örvendezik Annamária, aki arról is őszintén beszél, hogy a három évvel ezelőtti áraikat tűzte ki idén is, mert a drágulások közepette lassan ott tartanak az emberek, hogy nem engedhetnek meg maguknak hasonló finomságokat. Számára pedig az a fontos, hogy nagymamája és édesapja a marosvásárhelyiek emlékezetében továbbéljen, ahhoz pedig fogynia kell a gesztenyének.