Talán nem tévedünk, ha az állítjuk, hogy a karácsony előtti utolsó napok a legpörgősebbek: még meg kell venni egy-két apróságot az ajándékokhoz, megtervezni az ünnepi menüt, bevásárolni, befejezni a takarítást, megsütni az édességeket – a sort hosszan folytathatnánk, ám ehelyett inkább Kasza Izabella pszichológust faggattuk arról, hogyan lehet igazán hangolódni az ünnepre és megélni azt.

Az adventi időszakkal mintha egy még gyorsabb mókuskerékbe kerülnénk át, hiszen már advent első napjára is koszorút, kalendáriumot „kell” készíteni, aztán jön a Mikulás és a karácsony. Mindeközben az advent a befelé fordulás, elcsendesedés időszaka. Hogy van ez?

Egy régi mondás jutott eszembe, amit még gyerekkoromban hallottam. A lovak elé fogták a szekeret. A kérdésre visszatérve, lassan kezdem azt érezni, hogy az adventet megelőzi a karácsony. Hiszen a karácsonyi készülődés (üzletekben, médiában) a legtöbbszőr már októberben elkezdődik, amikor még valójában az ősznek kellene uralnia a terepet. Az advent a befelé fordulás, elcsendesedés és várakozás időszaka. Befelé fordulunk, azzal figyelmünket az érzéseinkre, megéléseinkre és emlékeinkre fordítjuk, kifelé elcsendesedünk, ahhoz, hogy befelé sokkal élénkebben, intenzívebben tudjunk készülni a várakozás által a csodára.

De hogyan tudjuk ezt megtenni, ha a külvilág rengeteg ingerrel lát el bennünket? Ha egyre több akciós kampány van? Ha egyre gyakrabban csábítanak a kirakatok? Ha egyre nő bennünk annak a feszültsége, hogy megteremtsük a tökéletes ünnepet? Ha elvész a szimbólumok (adventi gyertya, adventi kalendárium) igazi jelentősége és ezek helyébe lép a teljesítmény kényszer? Ha az otthonom diszítése sokkal fontosabb, mint a lelkem diszítése?

Visszatérve a kezdő gondolathoz, sokszor azt tapasztalom, hogy elfelejtettük vagy éppen nem tanultuk meg az adventet értékelni. Elfelejtettük, hogy az advent a várakozás öröméről szól, amelybe természetesen vegyül egy csipetnyi szorongás, jóleső megborzongás, kiváncsiság és talán egy kis félelem is.

Végignézve az idei (kolozsvári) karácsonyi vásárok hangulatát, két végletet látok. Az egyik a díszek, a karácsonyi kiegészítők csillogó-villogó világa, ami a tökéletes ünnep megélését ígéri, a másik a meghittebb, közösségközpontúbb karácsonyi vásárok ahol kézzel készült termékek találhatók, ahol az eladók segítik egymást, ahol esetleg egy-egy gyűjtőakció is megszervezésre kerül. Úgy gondolom, ez az a két véglet, amelyek között lavírozunk, próbáljuk megtalálni a nekünk megfelelő ritmust, próbálunk találkozni talán önmagunkkal. A legjobb esetben talán elkezdünk családtagjaink, szeretteink felé fordulni.

Ki lehet lépni ebből a felfokozott életritmusból, és ha igen, hogyan?

Talán nem kell teljesen kilépni, de ezen a ritmuson lehet egy kicsit lassítani. Napjainkban a kilépés szó rengeteg feszültséget hordoz, hiszen nemcsak bátorságról és elhatározásról szól, hanem túlélésről, és arról a félelemről, hogy kimaradok valamiből. Lassítani lehet és kell, szerintem. Év végére már mindannyian kifáradunk a sokszor szürke, munkával, kihívásokkal teli hétköznapokban, és jó lenne, ha az adventi időszak nem tetézné ezt az állapotot.

Szerintem első lépésként fontos azt eldöntenünk, hogy mit várunk el ettől az időszaktól? Milyen adventet szeretnénk magunknak? Milyen ünnepekre vágyunk? Hogyan szeretnénk ünnepelni?

Van, aki az adventi időszakot arra szeretné használni, hogy bepótolja a (nagy) családdal nem együtt töltött időt. Van, aki az év végi számvetésre készül; van, aki úgy akar hálát adni, hogy azok fele nyújt segítő kezet, akik nehéz helyzetben vannak. Ha tudatosítjuk magunkban és családtagjainkban az elvárásokat, az adventi készülődés örömtelibbé és feszültségmentesebbé válhat.

Fontosak a rituálék és szokások, hiszen ezek segíthetnek a legjobban a lelassulásban és keretet adhatnak sok szép és tartalmas élménynek. Fontos, hogy ápoljuk vagy hívjuk életre a rituálékat, hiszen ezek a szürke hétköznapokat megszínesítik egy-egy pillanatra, lehetőséget teremtve arra, hogy a lelkünk feltőltödjön. Adventi készülődésben sok rituálé kapcsolódik a kézművességhez / barkácsoláshoz, a főzés-sütéshez és az ajándékozáshoz. Az ajándékozás napjainkban sokszor és sokunknak okozhat gondot, az anyagi vetületétől a tökéletes ajándék megtalálásáig.

Az ajándékozás előkészítése talán az egyik legnagyobb feszültség forrás, ezért hát tanuljunk meg magunkból ajándékozni. Tanuljuk meg és tanítsuk meg szeretteinket is arra, hogy a karácsony nem az egész évben meg nem kapott ajándékokat jelenti, nem azt jelenti, hogy utolsó, sokszor nem létező pénzünket is elköltve vesszük meg a legdrágább cuccokat/ kütyüket/ ruhákat stb. Tudom, hogy ez ellentmond a mai fogyasztói irányzatoknak és abbéli felfogásnak is, hogyha nekem annak idején nem lehetett, vagy csak az enyém ne kapjon...?

Egy játékot ajánlok: helyezkedj el kényelmesen, hunyd le a szemed és emlékeidben keresd meg azt a karácsonyi élményt, amely a legszívmelengetőbb. És most mesélj... Merthogy ünnepre készülve fontos, hogy meséljünk, hogy élményeinket, emlékeinket és vágyainkat osszuk meg egymással. Az ünnepre való készülődés értékátadás is, ugyanakkor tanítás arra nézve is, hogy hogyan élünk meg, hogyan élünk túl helyzeteket.

Egy másik, számomra fontos kérdés, hogy mennyit adunk magunkból? Illetve mit és mennyit szánok magamra? Karácsonyi időszakban, amikor fokozottaban figyelünk mások igényeire, fontos, hogy figyeljünk saját magunkra is. Hogy annyit és úgy adjunk, hogy önmagunknak is megmaradhassunk.

A december sok munkahelyen az év végi hajrá időszaka is. Hogyan hat ránk ez a felfokozott stressz?

Érzékenyebbé, türelmetlenebbé, feszültebbé tesz és talán, bár lelassulni szeretnénk, akár fel is gyorsulhatunk. Bár fejünk felett kigyúltak már a fények, a város, a közösség és az otthon is lassan ünneplőbe öltözik, fel sem tűnik nekünk. A fáradtság, a gondok, a megromlott egészségi állapot vagy az egyedüllét és a magány még súlyosabbnak, nehezebben elviselhetőnek tűnik. És bár tudjuk, hogy ünnep közeleg, a legfőbb vágyunk, hogy legyünk túl rajta minél hamarabb.

Milyen tünetekből ismerhetjük fel azt, hogy „túlhajtottuk” magunkat? Mi ennek a rövid és hosszú távú következménye?

Ha kihalt vagy megfakult az öröm képessége, ha mindenben csak a rosszat, a gondokat, a problémákat látjuk. Rövid távon az történhet, hogy mindenki menekül, akár a virtuális valóságba, akár egy másik helyre, és mi magunk is nagyon várjuk, hogy már vége legyen. Közben rengeteget dolgoztunk, áldozatot hoztunk azért, hogy szép, gazdag, emlékezetes ünnepet üljünk. De minek is legyen vége? Az erre adott válaszokból derül ki, hogy melyek is a hosszú távú következmények. Sorolhatnám az átszervezés szükségességét, a feladatok leosztásának a megszervezését, az anyagi helyzet és a költekezés kiegyensúlyozásán túl a depresszív tünetek kezelését. Az ünnep áldás, de ugyanakkor a legkíméletlenebb tükör is, ugyanis az ünnep élesen és tisztán megmutatja, hogy mi az, ami nem működik, legyen szó a sütési készségekről vagy a kapcsolatokról.

Hogyan segíthetünk (férjként/feleségként, családtagként, barátként), ha egy hozzánk közel állónál ezt tapasztaljuk?

Úgy, hogy odafigyelünk, hogy jelezzük, hogy gond van, hogy konkrétan segítünk (házimunkában, bevásárlásban), hogy az első elutasításra nem állunk sértődötten félre, hogy ugye nem engedi, hogy bármit is csináljak? Hogy segítünk ünnepelni, segítünk neki és önmagunknak is kilépni abból a helyzetből. Azzal, hogy megmasszírozom a vállát, hogy megsimogatom, hogy átölelem, hogy elkészítem a kedvenc fahéjas kávéját, hogy elmegyünk sétálni, korcsolyázni, színházba, szabad téri koncertre, templomba.... hogy szeretettel, kedvességgel fordulunk egymáshoz. Egy dán filmben láttam, hogy a válás okaként a nő azt nevezte meg, hogy kifogytak a szép, kedves szavak a kapcsolatukból. Azzal segítünk, hogy nem engedjük, hogy kifogyjanak a szép, kedves szavak, érzések és tettek.

Előfordul, hogy ha a nagy rohanás közepette engedünk magunknak egy félórányi pihenést, akkor is pörög az agyunk. Hogyan lehet kikapcsolni és igazán pihenni?

A titok az itt és mostban lenni. Tudatosítani, hogy ez a félóra énidő, feltöltődésre való idő, és hogy szeretem magam annyira, hogy megajándékozom magam ezzel a fél órával. Úgy gondolom, hogy ennek a gyakorlását viszont már januárban el kell kezdeni, ahhoz, hogy decemberben könnyen tudjon mükődni.

Hogyan hangolódjunk az ünnepekre az év végi hajrában?

Fedezzük fel azt, hogy számunkra mitől ünnep az ünnep, és ha már felfedeztük, éljük is. Vegyünk részt rorátén, istentiszteleten, sétáljunk a természetben (télen is lehet), süssünk együtt mézeskalácsot, olvassunk egy jó könyvet, de legfőképpen kerüljünk kapcsolatba önmagunkkal, a bennünk élő gyermekkel és a hitünkkel.

Hogyan kerüljük el, hogy karácsony estéjén lelkileg és fizikailag fáradtan „érkezzünk meg” az ünnepre?

Helyettesítsük a tökéletes szót az elég jó-val. Engedjük el a tökéletes karácsonyi nagytakarítást, menüt, ajándékot, hangulatot és örüljünk az elég jónak. A pszichológia már nagyon rég erre tanít bennünket. Ugyanakkor arra is próbál megtanítani, hogy a szupernő/ szuperférfi nem élhető és nem életre teremtett figurák, szerepek.

A slow life mozgalom a tudatos lassítást népszerűsíti. Mit érdemes erről az életfelfogásról tudni? Mennyire és hogyan építhető be a mindennapjainkba?

A nyugati társadalomhoz viszonyítva, amely most tanulja a slow life-ot, nekünk csak emlékezni kellene rá és a fiatal generációnak megtanítani, talán sok esetben a már meglévő tudásukat felfrissíteni. A slow life az én olvasatomban nem egyéb mint a munka és az ünnepnap/ pihenőnap, a munka és a magánélet, a helyi és a külföldi termékek, az otthon készült és a gyorséttermi kaja szétválasztása és ennek megélése. Nekünk vannak emlékeink és sok esetben saját és/vagy családi élményünk arra, hogy hogyan pihenünk meg, hogyan vagyunk jelen, hogyan kapcsolódunk, támogatjuk egymást. Persze inspirálódni mindig lehet másoktól is.

Ha egy dolgot tanácsolhatna az embereknek a decemberi időszakra vonatkozóan, mi lenne az és miért?

Szeresd önmagad, ahogy neked van szükséged rá, és szeresd családodat/ párodat/ barátaidat, ahogy nekik van szükségük a szeretetedre. Ha önmagam szeretem, (bónuszként) megtanulok elnézőnek és könyüreletesnek is lenni önmagammal szemben. Ha másokat úgy szeretek, ahogy nekik jó, megtanulom elengedni az elképzeléseimet, elvárásaimat és megtanulok örvendeni annak, ami van. Így az ajándékozás és együtt töltött idő is könnyebb lesz, és talán az árvaházak/idős otthonok/beteg gyerekek megsegítése sem csak, vagy halmozottan karácsonykor/ünnepkor történne.