Úgy érzi, kifutott a tervezett időből, ősztől viszont folytatja projektjét Rakonczay Gábor, aki hetedszer szeretné átevezni az óceánt. A kétszeres Guinness-világrekordert a Kanári-szigeteken értük el, ahová 33 nap alatt, kemény megpróbáltatások árán jutott el. A haladást lassító szélcsend mellett a váratlanul nagy hajóforgalommal is küzdenie kellett, a kikötéshez közeledve pedig egy kisebb hiba miatt eltörött az ujja, de végül kikötött La Palma szigetén. A Maszolnak adott interjújában elmondta: a projekt folytatását novemberre kellett halasztania, addig a futásra koncentrál, el is kezdte az edzéseket a szigeten.

Rakonczay Gábor karácsony előtt indult útnak a portugáliai Lagos városából 42 nevű hajójával, a cél pedig a Kanári-szigetekhez tartozó La Palma volt, ahonnan nekivág hetedik óceánátevezésének. Útját a tervezettnél jóval hosszabb idő alatt tette meg, indulásától számítva harminchárom nap múltán kötött ki a szigeten, ugyanis nem várt hátráltató tényezőkkel kellett megküzdenie.

Az út viszontagságairól és érdekes kalandjairól mesélt a Maszolnak, kitérve arra is, hogy az átélt nehézségek és a jelenlegi körülmények miképpen változtatták meg eredeti tervét.

– A szerdai facebookos élő bejelentkezésed során már bejelentetted, hogy a hajód őszig ott marad La Palma szigetén és az óceánon való átkelést november környékére halasztod. A közelgő hurrikánszezon mellett a törött ujjad állapota is befolyásolta a döntést?

– Abszolút nem, semennyire. Úgy vagyok vele, hogy ez belefér, ilyesmi történhet út közben is. Nyilvánvalóan nem száz százalékos a kezem, de ha a balban fogom az evezőt és jobbal csak megtámasztom felülről, lehet haladni. Így az ujjam jobban jár, de ez nem volt benne a döntésben, az időjárással viszont nem jó játszani.

– Ha jól tudom, kétszer annyi idő alatt sikerült teljesítened a távot, mint ahogy tervezted. Már út közben tudatosult benned, hogy a projekt szempontjából kifutsz az időből, vagy a végső döntést a szigeten hoztad meg?

– Annak idején ugyanezzel a hajóval tizenhat nap volt ez a táv, de a hosszú szélcsend és szembeszél közbeszólt, harminchárom nap jött ki belőle. Már útközben gondolkoztam rajta, mi lenne, ha nem a Karib-térség, hanem Brazília felé mennék. A végső döntést itt hoztam meg, a kivárást választottam.

– Mostanában egyre ritkább, hogy valaki egyedül, hajós kíséret nélkül evezze át az Atlanti-óceánt, és az is, hogy hajóval tegye meg a Kanári-szigetekig tartó utat is. Miért döntöttél úgy, hogy ezt bevállalod?

– Azért gondoltam erre, mert egyrészt már többször megcsináltam, másrészt adja magát, hogy az ember nem komppal szállítja le a hajóját. Az út során rengeteg dolog kiderül, itt a Kanári-szigeteken pedig még meg lehet szerelni. Sokat tartózkodtam itt a különböző szigeteken, laktam itt vitorlás hajón is, úgyhogy van egy nosztalgikus része is a döntésnek.

– A szélcsend mellett arra sem számítottál, hogy jóval nagyobb lesz a hajóforgalom a szokásosnál. Mikor kezdted érzékelni ezt, és hogyan szereztél tudomást a Szuezi-csatorna lezárásáról?

– Csak azt láttam, hogy irdatlanul sok hajó van, mikor kikötöttem, akkor tudtam meg, hogy ez lehet az oka. Megnéztem a telefonos alkalmazásomon a hajóforgalmat, akkor láttam, hogy minden errefelé jön el. Útközben ezt nem tudtam, amikor kimentem egy hajózási útvonalból, megint jött tíz. Az embernek néha muszáj aludnia, viszont ha egyedül van kint a vízen, a teherhajóknál észnél kell lennie.

A probléma nem a méretkülönbség, hanem a sebesség, kevés idő van kitérni, helyezkedni. Körülbelül az a kategória, mintha át akarnánk futni az autópályán. Ezt senki nem csinálná hobbiból, mert veszélyes.

– Egyik bejegyzésedben meséltél el egy olyan esetet, amikor viharban a melletted elhaladó hajó kapitánya megpróbált téged kimenteni, de te nem hagytad... Mi történt pontosan?

– Éppen viharhorgonyon voltam, sodródtam, amikor megláttam a hajót. Beszedtem a horgonyt és elkezdtem derékszögben evezni, hogy elkerüljem őket. Akkor szándékosan mellém álltak, csúcsos hullámokat generálva, majd a veszélyt belátva nagy nehezen átmentek a másik oldalamra. Ott sikerült velük kommunikálni, mindenképpen ki akartak menteni, azt hitték, hogy egy másik hajónak a mentőkapszulájában vagyok.

Mondtam nekik, minden rendben, nem kell megmenteni. Percekig beszéltünk erről, ők azt hitték, hogy megzavarodtam a helyzet miatt, de a végére megértettük egymást. A kapitánynak tetszett az egész, de a hajó középső részén néhány munkás csalódottan állt kötéllel a kezében, mert nem húzhattak ki.

– Számítottál arra, hogy az erős szembeszél ennyire hátráltat majd, és hány olyan napod volt, amikor nem tudtad tartani az irányt?

– Három olyan nap volt, amikor végig sodródott a hajó, erős délnyugati szél volt, nagy kört írtam le vele. A szembeszeles napok nagy részét át tudtam evezni, a fő probléma inkább az irány volt, a Kanári-szigetek irányába kellett volna fújnia normál esetben, nem erre készültem.

– A szerdai videóban arról is beszéltél, kisebb hibát követtél el, amikor eltörött az ujjad. Szélcsend volt még, amikor nyitva maradt a kabinajtó?

– Nem, vihar volt már akkor, egy pici csendesedés volt benne, gondoltam belefér egy fél percnyi szünet, legalább átszellőzik, de pont akkor becsapott egy nagy hullám. A kikötés előtti pillanatok általában nehezek, a fáradtság is közrejátszott, akkor már negyven órája voltam folyamatos menetben, kicsit több mint tíz óra volt hátra a célig. Ilyenkor kevésbé gondolkodik az ember racionálisan, könnyebben hibázik.

– A projekt tehát novemberre tolódott, kitaláltál-e már tervet a szabadon maradt időszakra, belevágsz-e addig valami másba?

– A hajó itt marad bekészítve a rajtkövön, futás viszont lesz. Az edzést már el is kezdtem itt, vissza akarom szerezni a kondit, szeptemberben lesz megint egy hatnapos futóverseny, ahol túlteljesíteném a legutóbbi 848 kilométeres eredményt.