Nyugdíjazásával ortopéd cipész nélkül maradt Székelyudvarhely és környéke. Cipészek ugyan dolgoznak még a városban, de Konrád János cipészmester szerint nem fényes a jövőjük. „Nem látom, hogy valaki csak ebből meg tudjon élni” – mondja a mesterember, aki szerint a szakma átörökítése sem egyszerű feladat, mert órák alatt próbálják átadni mindazt, aminek elsajátításához évek kellettek.

Mesterember családba született, édesapja kerékkészítő volt, a bátyja bádogos, ő mégis cipész lett. „Mindkét keresztapám cipész volt, nekem pedig nagyon tetszett, hogy csak ülnek a széken és beszélgetnek, és közben mégis megy a munka, miközben édesapám keményen dolgozva tudta megszerezni a napi betevő falatot” – mondja Konrád János székelyudvarhelyi nyugalmazott cipészmester.

Már gyerekként belekóstolhatott több szakmába, tud kovácsolni, csatornázni és elboldogul a kályhacsövekkel is. Kerékkészítő azért nem lett, mert édesapja figyelmeztette, hogy a gumiabroncsok miatt a fakeréknek nincs jövője.

Konrád János a Szebeb megyei Vízaknán született, három évig volt inas a nagyszebeni Gheata szövetkezetnél. Havi 70 lej inaspénzt kapott, miközben a buszbérlet 72,50 lej be került, ezért a ruházatra és egyéb költségekre szükséges pénzt nyári napszámos munkából próbálta biztosítani. Már fiatalként kiemelkedőt nyújtott: az inasok megyei versenyén a termékeivel minden évben az első helyen végzett. „Szerettem a szakmát. Ha még egyszer újra kezdhetném, ugyanezt választanám” – vallja a cipészmester. 1970-ben végezte el az inasiskolát, a szövetkezet alkalmazottjaként pedig 1572 lej volt az első fizetése.

A legszebb évek

1974 elején, az ekkor már katonaviselt fiatal cipész otthagyta a nagyszebeni szövetkezetet. Nem volt olcsó mulatság, mert ki kellett fizetnie a munkaszerződése ki nem töltött részét, összesen 2260 lejt. Egyrészt sok volt az a napi 3 óra, amit az ingázással elvesztett, másrészt megnyílt a lehetőség, hogy önállósodjon, és végül is otthon volt Vízaknán. Az ottani szövetkezettől havi fix összegért bérelte a műhelyt, amit efölött keresett, az az övé volt.

„Ezek voltak a legszebb évek. Tudtam, mikor, miért és mennyit dolgozom, és hogy miből mennyi marad. Ráadásul senki nem bogarászott, hogy vágtam-e a kuncsaftnak nyugtát vagy sem” – meséli. 1977-ben azonban országos szinten beszüntették az önállóan dolgozó cipészek engedélyét, így Konrád János inkább raktárosként folytatta, így került Székelyudvarhelyre is.

Udvarhelyi folytatás

A Küküllő-parti városban kitanulta a cipőtervezést is, 1986-ban például szinte országos első díjat nyert egy termékével. „Este még a római egyes szám volt a termékemhez biggyesztve, amiből reggelre már csak római kettes lett, mint kiderült, a versenybírák elfelejtették, hogy az ilyen országos versenyeket mindig egy bukarestinek kell megnyernie” – emlékszik vissza Konrád János.

Az 1989-es változás után Csíkszeredában letette a mestervizsgát, majd '90 nyarán lehetősége adódott, hogy a rokkantak egyesületén keresztül Magyarországra menjen továbbképzésre, hogy kitanulja az ortopéd cipők készítését.

„Szállást kaptam, napi egy ebédet és havi 6000 forintot, közben tanulhattam. Érdekelt, hogy csinálják a parafázást, az emelést, a dőléseket, kaptázást. Ez volt a legmagasabb szint ebben a szakmában” – meséli a cipészmester.

Az oklevele megszerzését követően marasztalták, de ő inkább visszajött. Hazatérése után egy Ausztriában letelepedett csíki úriemberrel közös vállalkozásba kezdett, magas kategóriájú kézműves cipőket gyártottak. A vállalkozásnak, amely kezdetben igen jól jövedelmezett, az infláció tette be az ajtót.

„Elszaladtak az árak, de mi négyhavonta továbbra is azt a pénzt kaptuk a munkánkért, amennyi a szerződésben le volt rögzítve. Két tömbházlakás árát buktam el” – mondja a kevésbé szerencsés időszakról a mesterember.

Egy féléves magyarországi „portyával” 1994-ben sikerült annyi pénzt összeszednie, hogy beindíthassa saját cipészműhelyét Székelyudvarhelyen. Nem is volt gond, amíg meg nem jelentek a turkálók.

„Behoz valaki javításra egy turkálóban vásárolt cipőt, és mikor mondom, hogy 20 lej lesz, akkor felkiált, hogy ő 15 lejért vásárolta” – jegyezte meg. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé volt igény a cipészek munkájára, a hagyományos cipők javítása mellett gyógycipőket is készített. Kellett a megélhetéshez, de a költségek, a különféle járulékok emelkedése miatt Konrád János örült, amikor pár éve szögre akaszthatta a szerszámait és nyugdíjba vonulhatott.

Az ortopéd cipész

Nyugdíjazásával egy igencsak összetett szakma maradt képviselő nélkül Székelyudvarhelyen, sőt egész Udvarhelyszéken. „Bőr, fa, fém – mindegyik tulajdonságával tisztában kell lennie a készítőnek. Egy hagyományos cipő elkészítéséhez 26 kellék kell, egy gyógycipő esetében még ennél is többre. Egyedi darabokat kell készíteni, hisz nincs két egyforma gyógycipő, ráadásul a munka mértani precizitást követel meg: a lábbelinek tökéletesen kell illeszkednie a sérült vagy rendellenesen fejlődött végtaghoz.

„Az ortopédia fájdalmas szobrászat, mert ha a cipő nem illeszkedik egy az egyben a lábhoz, akkor abban nem lehet rendesen, fájdalom nélkül járni” – magyarázza Konrád János.

Gond még, hogy bár az alapanyag sem olcsó, az elvégzett, rendkívüli pontosságot igénylő munkáért sem lehet túl nagy árat kérni, hisz a lábbelik épp olyanoknak készülnek, akikkel nemcsak egészségi, de anyagi szempontból sem volt túl kegyes a sors.

Nem látja a jövőt

Az utánpótlást illetően nem túl optimista Konrád János. Úgy véli, a szakma átörökítése sem egyszerű feladat, mert órák alatt próbálják átadni mindazt, aminek elsajátításához évek kellettek. És ezek csak az alapok, amelyek nélkül az ortopéd cipészet szóba se jöhet.

Ami pedig a szakma jövőjét illeti, a mesterember e téren sem derűlátó. „Ez az én egyéni, személyes véleményem, de nem látok már jövőt a cipészmesterségben. Nem látom, hogy valaki csak ebből meg tudjon élni” – összegzett az udvarhelyi nyugalmazott cipészmester.