Elhunyt Schmitz Zsolt, Székelyudvarhely utolsó órásmestere. Január 16-án beszélgettünk vele. Akkor még nem tudtuk, hogy ez lesz utolsó interjúja, amit már nem is tud elolvasni, és amellyel már csak emléke és munkássága előtt tudunk tisztelegni.

Valami fura véletlen adta az ötletet, hogy interjút készítsek egy kihalófélben lévő szakmáról, az órásmesterségről. Egy keddi napon, január 12-én kopogtam be Székelyudvarhely egyetlen órásmesteréhez, hogy megbeszéljem vele az interjú időpontját. A szombati napot javasolta, azt mondta, akkor ritkábban jönnek kuncsaftok, zavartalanabb lehet a beszélgetés. A jó szokása szerint kedélyesen fogadott, kávéval kínált, a tervezett 20 percből pedig egyórás beszélgetés lett. Így készült el – most már tudni – az utolsó interjú Schmitz Zsolttal, Székelyudvarhely utolsó órásmesterével. Nyugodjon békében!

(Az interjúban az órásmester sok esetben jelen időben fogalmaz, ezen természetesen nem változtattunk.)

Kezdjük a legelején, hogyan kezdődött?

A szakmát Aradon tanultam ki, 1977-ben végeztem. Az udvarhelyi szövetkezeten keresztül küldtek oda, és miután befejeztem, visszatértem Udvarhelyre, és azóta is a szakmában dolgozom. Akkoriban a műhely innen nem messze, a Kossuth utca sarkán, a virágüzlettől lennebb volt. Mellette találtuk az optikai műhelyt is, gyakran átjártam, tanulgattam azt a szakmát is, de az óra- és ékszerjavítás mellett az optikára már nem sok idő jutott. Akkoriban tizennégyen dolgoztunk két váltásban, reggel hattól kettőig, kettőtől este tízig, sok volt a munka, kellett is ennyi ember. Aztán a ’89-es változás után, ahogy egyre kevesebb lett a munka, úgy kezdtünk mi is fogyatkozni.

Minden bizonnyal közrejátszott ebben a kvarcórák megjelenése is...

Sajnos igen. Régebb, ha kicsengetésre kaptál egy órát, az érték volt. A régi, mechanikus óráknak volt lelke. És létezett egyféle hagyomány is, ha a nagyapádtól kaptál egy régi órát, azt nagy becsben tartottad, vigyáztál rá, szükség esetén javíttattad. Ma már tíz-húsz lejért is vehetsz órát. Vehetsz persze drágábbat is, de már kevesen tekintenek értékként az időmérőjükre.

Régen bejött egy tizenegy-tizenkettedikes diák, behozott egy orosz Pobeda órát, azt mondta, meghalt a nagyapja, de szeretné hordani ezt az órát, és legyek szíves, tegyek bele egy elemet. Mondtam neki, ebbe elem nem jár, mire ő felkiáltott, hogy ne hülyéskedjek! Aztán elmagyaráztam, hogy miként működik, hogy mindennap fel kell húzni. Már másképp látta a világot.

Mennyire divat még manapság a karóra?

Míg a csergőórák 90 százaléka kiment a divatból, a karórákat semmi nem tudta pótolni. Annak ellenére, hogy sok kütyü mutatja a pontos időt, a legpraktikusabb mégiscsak a karóra, amely esetében elég egy egyszerű, gyors kézmozdulat és máris képben vagy. És mintha kezdene visszajönni az antik faliórák divatja, igaz, itt a dizájn dönti el, hogy ki milyen faliórát kedvel.

Ugyanezt tartják szem előtt a karóráknál is. Volt egy kuncsaftom, aki azért jött, hogy megjavítsam az elszakadt óraláncát, a munka végeztével pedig szóltam, hogy sajnos az óra nem működik, mire azt válaszolta: „nem számít, az a fontos, hogy jól néz ki.”

Meg lehet ebből élni?

Igen, naponta harminc-negyven ember fordul meg a műhelyben, biztosítja a napi betevő falatot, de a keresetből biztosan nem fog senki sem új házat építeni. Régebb naponta öt-hat tengelytörést javítottam, vagy cseréltem hajszálrugót, most évente egy-kettőt. Van igény a javításokra, de inkább a kisebb dolgokra. A kommunista rendszerben tizenöt lej volt egy óraüveg és hat lejt adtál a borbélynak borotválásra és hajvágásra. Ma egy óraüveg tíz lejbe kerül és egy borbély negyven lejbe. Mondhatni kevesebbért többet dolgozunk, mint régen. Az okosórákat leszámítva bármit megjavítok. Amit behoznak hozzám, annak hetven százaléka karóra, húsz százaléka falióra, az ébresztőórák a tíz százalékot sem érik el. Ékszereket is javítok, nem panaszkodom a forgalomra, a kettő „kihozza egymást”.

Mire figyeljünk, ha órát akarunk vásárolni?

A férfi ékszere az órája. Ennek értékét a pontossága és az élettartama adja. Egy mechanikus óra szerintem akár ötszáz évet is eltart, míg egy elektromos óra alig tíz évet. És persze a márkát is meg kell fizetni, járt például eredeti Rolex is a kezemben. Pontosabban egy pár, női és férfi garnitúra, 62 ezer eurós értékű. De vigyázni kell a hamisítványokkal, ezeknek a bele nem acélból, hanem alumíniumból, műanyagból készül, így élettartamuk is sokkal rövidebb. Pár éve bejött valaki, aki Svájcban egy neves cég képviseleténél 1070 euróért vett órát. Egy évig tökéletesen működött, aztán elkezdett késni. Mikor behozta és szétbontottam, láttam, hogy fröccsentett műanyagból van a bele, és ott a sokatmondó felirat is: „Made in Hong Kong”. Megértem, ha piacon veszi, vagy interneten, de egy márkaképviseletnél?

Árulkodik az óra a viselőjéről?

Sokat. Csak az óra alapján nyolcvan százalékban meg tudom mondani, hogy kicsoda, micsoda a viselője. Sokat elárul az óra márkája, értéke, állapota. Volt egy kuncsaft, aki egy nagyon drága órával állított be, kifogástalan állapotban volt, de az óraszíj már rohadt le róla, gyorsan meg is kérdeztem: „Ugye, ajándékba kapta az órát?” Bólintott.

Vannak emlékezetes, érdekes történetei a múltból?

Több is. Van egy régi szlogenem, már rég nem használtam, egy tanárember találta ki: „Órám, ékszerem, olyan, mint az atom, mert mindig Zsolttal javíttatom”. Nem feledem a gyerekcsínyeket sem. Volt, hogy gyerekek toppantak be, tettetett érdeklődéssel kérdezték, hogy „homokórát tetszik-e javítani?”, aztán nevetve szedték is a lábukat kifelé. Végül kerítettem egy homokórát, ki is tettem, hogy mindenki lássa, aztán mikor legközelebb jöttek a gyerkőcök, mondtam is nekik, „persze, hogy javítok, most is épp javítás alatt áll”. Érdekesség talán az arcmemóriám. Természetesen minden órát felcímkézek, pedig alig van szükség rá. Ha egy kuncsaft csak fél év után jön az órája után, én akkor is megmondom, hogy melyik az övé. Persze csak akkor, ha ugyanaz a személy jön az óra után, aki be is hozta.

Milyen jövőre számíthat az órásszakma?

Sajnos minden olyan szakma, ami igazi kézimunka, kihalófélben van. Szűcsöket, susztereket manapság már nagyítóval is alig találni. Régebb minden faluban legalább egy-két kovács volt, ma már alig akad itt-ott egy szakember. Abból a 13 órásból, akikkel együtt kezdtem, már csak én maradtam, a többiek lemorzsolódtak, néhányan elhunytak. Eléggé kihalófélben vagyunk, vannak még páran itt Udvarhelyen, akik hobbiszinten javítgatnak órákat, de pillanatnyilag én vagyok az egyetlen órásmester a városban, sőt talán egész Udvarhelyszéken.

Mi a helyzet az utánpótlással?

Úgy tizenöt évvel ezelőtt volt a városban egy próbálkozás a szakma felélesztésére, az akkori UCECOM-ban indult volna egy osztály, óra- és ékszerjavítást oktattam volna, de alig akadt hat jelentkező. Hozzám is járt egyszer egy fiatal, tanulgatta a szakmát, tetszett is neki, de néhány hónap után eltűnt. Röviden nincs utánpótlás.

És ha ne adj' Isten... történik valami?

Akkor... nem tudom... mi lesz.

(A képek a szerző felvételei)