Olyan mesterembereket kerestünk meg, akiknek szakmájáról azt hinnék, hogy már rég feledésbe merültek. Kárpitosnál, cipésznél, órásnál jártunk Marosvásárhelyen, és egyikük sem panaszkodott arra, hogy ne lenne igény a munkájukra. Csak azt fájlalják, hogy nincs utánpótlás, aki tovább vigye a műhelyüket.

Nincs kinek átadni a kárpitos szakmát

Egy hónap múlva tudja csak elvállalni a kanapé felújítását Muresán László kárpitosmester Marosvásárhelyen. Mint mondja, nagyon sok a munka, kanapét, fotelt, ágyat javítanak, rugósat, szivacsosat, régiből újat csinálnak, vagy éppen eredeti formában újítanak fel, kárpitoznak, rugót cserélnek.

A marosvásárhelyi szakember harminc éve dolgozik kárpitosként, mesterségét egy másik műhelyben és másik mester mellett tanulta – árulja el érdeklődésünkre. „Manapság már nincs aki elsajátítaná ezt a szakmát, nincs egy fiatal sincs, akit érdekelne” – teszi hozzá keserűen, holott meg lehet élni belőle, hiszen az emberek többsége nem dobja ki a régi bútordarabot, inkább megjavíttatja. Éppen egy régi rekamién dolgoznak, a rugókat cserélik ki. „Egy kedves kliensünk, aki már évtizedek óta használja, nem akar megválni tőle, ragaszkodott ahhoz is, hogy a rugókat cseréljük ki rajta” – magyarázzák a kárpitos műhelyben, ahol igény szerint a régi rugókat szivacsra is kicserélik. De ha a kliens ragaszkodik a rugós ágybetéthez, akkor azt is tiszteletben tartják.

Hogy meddig él ez a szakma? Talán ameddig lesz igény a régi, vagy a meghibásodott bútorok felújításához. Amíg lesz hozzá alapanyag. Hiszen a felújításhoz szükséges, jó minőségű spárgát nagyon nehéz beszerezni, rugó is már csak a raktáron levő készletből jut. Szivacsot gyártanak, a kárpitot viszont keresni kell, a jó minőségit különösen. Az is van raktáron, hiszen a jó szakemberek nem egyik napról a másikra szerzik be a munkához szükséges nyersanyagot, hanem évekkel előre gondoskodnak, hogy mindig legyen rendelkezésükre álló készlet.

A klasszikus kárpitozás, például a Biedermaier stílusú bútordarabok tengerifüvet igényelnek, ezeknél a munka is több. De akár egy harminc-negyven éves kanapét is megéri felújíttatni, továbbtart, jobban bírja a mindennapos használatot, mint a párszáz lejért, vagy akár drágábban megvásárolt új darab.

Az órásnak van ideje bíbelődni

Szilágyi József türelmesen hallgatja a hozzáforduló klienst, de talán még türelmesebben vizsgálgatja a hozzá beadott órát, óraszerkezetet. Érdemes az elromlott karórát, csergőórát „megvizsgáltatni” vele, hiszen nem csak javít, de számlapot tisztít, kiigazítja a számokat, a mutatókat beállítja, hogy pontosan álljanak egy-egy számon.

„Ezzel nincs mit kezdeni, de ezzel talán érdemes elbíbelődni egy kicsit” – válaszolja az eléje tett 4-5 karórát szemügyre véve. Az emberek igényt tartanak megszokott óráikra, mi sem tanúsítja ezt jobban, mint az a hosszú sor, ami az órásmester üvegműhelye előtt fogad, amikor belépek a marosvásárhelyi Divatházba. Türelmesen álldogálnak, várva, hogy sorra kerüljenek, ugyanis megéri, a mester belekukkant a nem működő szerkezetbe és megmondja a javítás árát. Hat lej, hét ötven, annak függvényében, hogy milyen alkatrészre van szükség.

„Hozzák az óráikat, mechanikust már egyre ritkábban, azt inkább az idős emberek” – mondja Szilágyi, hozzátéve, hogy a mobiltelefonok elterjedésével azt hittük, órára már kevésbé lesz szükség. „Aztán elég hamar rájöttünk, hogy az órát mégsem helyettesítheti teljesen a telefon. Az óra a karunkon, vagy a szobában az éjjeliszekrényen, az íróasztalon, azonnali ránézésre mutatja az időt” – magyarázza a szaki. A telefont be kell kapcsolni, gombokat kell nyomogatni rajta, nem is beszélve arról, hogy elé kell keresni zsebből, táskából, telefontokból.

Cipészből még van bőven

Eltörött a cipőm sarka, szép darab, sajnálnám kidobni – sajnálkozik valaki, aki bőrcipője sarkától vált meg a rossz járda miatt. A cipész ránéz, forgatja, majd elvállalja: egy hét múlva lehet érdeklődni, ha talál megfelelő sarkat, 15 lejért szinte új cipőt vihetünk haza. Talán az egyik legnépszerűbb kézműves szakma Marosvásárhelyen, amelyről első látásra azt hinnénk, elfelejtett mesterség. Több műhely is létezik, van amelyikben kézzel, hagyományos módon dolgoznak, vannak új gépekkel, új technológiával felszerelt modern, gyorsjavítók is. Ki-ki igénye, vagy lakásához közel választhat, természetesen a minőség függvényében.

„Jó mesterekkel dolgozunk, évek óta nem volt panasz a munkánkra. Korábban még előfordult, hogy egy-egy sarokkal visszajött a kliens, nem elégedett meg, de azt is hamar orvosoltuk” – magyarázzák az egyik műhelyben, ahol általában három napra vállalnak egy kisebb javítást, ha talpalni kell, vagy egész sarkat cserélni, akkor az egy hétbe telik. „Elhozom ősszel a téli cipőket, csizmákat, egy kis ráfordítással rendbe teszik, a tavaly, tavalyelőtt vett lábbelit nem kell azonnal kidobni” – mondja érdeklődésünkre Szabó Dávid, aki a család cipőiről szokott gondoskodni.

A sorban Irénke papucsokat hoz, az egyiknek a pántja szakadt el, a másiknak a talpa kezd lekerekedni. Van, aki a sportcipőjét is beadja egy ragasztásra, varrásra. „Minek vegyek újat, ezt megjavítják 10 lejért, tizenötért és még jó sokáig használhatom” – magyarázza egy férfi.

A cipész régi vágású szaki, megforgatja, nézegeti, vizsgálgatja a kezébe kerülő lábbelit, azt a hibát is észreveszi, amelyre nem hívták fel külön a figyelmét. „Fiatal koromban nem sok lehetőségem volt, hát ezt a mesterséget tanultam ki. Nem panaszkodom, soha nem voltam munkanélküli, most is megélek belőle, hiszen az emberek nem dobják ki azonnal a cipőjüket, inkább megjavíttatják” – magyarázza, majd továbbdolgozik, mintha ott se lennénk. „Nem szeretek szerepelni, nem kenyerem a sok beszéd. Itt elvagyok egymagamban, csendben, a cipőkkel, a munkával” – teszi még hozzá egy idő után.