Sokan mumusként tekintenek az iskolai évek során a matematikára, és gyakran tartanak attól, hogyan fogják a nehéznek tűnő dolgokat megérteni. A kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium oktatója, Soós Emőke szerint nem segít a helyzeten, hogy a tantervek hosszú ideje nem változtak, és nem alkalmazkodnak generációk közötti különbségekhez. E téren nem számít nagy változásra a közeljövőben, úgy érzi viszont, hogy a tanár és a diák közötti őszinte párbeszédek és visszajelzések segíthetnek abban, hogy a kihívások egy részét együtt leküzdjék, és hatékonyan tudjanak fejlődni.

– Hogyan kezdődött az út, a matek iránti érdeklődés mikor ért össze a tanítással kapcsolatos tervekkel?

– A legelső gondolat hetedik osztályra vezethető vissza. Volt egy jó matektanárnőm, ő szerettette meg velem ezt a tantárgyat. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy van rá affinitásom, és akár ebbe az irányba is elmozdulhatnék. A líceumban matek–infót választottam, viszont a következő években a matek eltávolodott tőlem, a biológia és a kémia pedig közelebb jött. Orvosira felvételiztem végül tizenkettedik végén, ami nem sikerült. Én ezt jelnek vettem, szeptemberben pedig megpróbáltam a matekre bejutni. Ott egy ösztöndíjas hely volt, azt sikerült megszereznem. Akkor bizonyosodtam meg, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Akkor még nem akartam tanár lenni, de amikor a pedagógiai részébe beleástam magam, elkezdett érdekelni. Mesterin kezdtem el tanársegédként tanítani a közgazdasági egyetemen, most már hét éve tanítok.

– Mennyire érte meglepetésként az első tapasztalat, amikor gyerekekkel kellett dolgozni?

– Teljes mértékben meglepetés volt, azt éreztem, hogy a mély vízbe dobtak. Azt, amit az egyetemen tanítottak és tapasztaltunk, párhuzamosnak tűnt mindazzal, ami az iskolai környezetben várt. Szerintem az a gond, hogy kevés a szakmai gyakorlat és a gyerekekkel való interakció az egyetemi évek alatt. Nekem a tapasztalat és a többi kolléga tapasztalatai segítettek igazán. Eddig mindig olyan iskolákban taníthattam, vidéken és városon egyaránt, ahol nagyon sok segítséget és tanácsot kaptam más tanároktól.

– Rátérve egy kicsit a matek megértésére, amikor új osztállyal kell dolgozni, milyen módszerek segíthetnek közelebb hozni a gyerekeket a tantárgyhoz?

– Ez egyre inkább gyerekfüggő. A generációs különbségek mellett nem lehet elmenni. Ahogy annak idején minket tanítottak, az köszönő viszonyban sincs azzal, ahogyan ma kéne tanítani. A matek az egyik legnagyobb kihívást jelentő tantárgy. Ahhoz, hogy jól működjön, figyelembe kell venni a gyerekek igényeit. Fontos érezni, mennyi az az idő, ami alatt ők még figyelni tudnak, rögzítve az új ismereteket. Ami a legtöbbet segít, az a játékosság. Ha bármilyen színes tárgyat vagy kütyüt beviszek, esetleg színes kártyajátékot, amivel a törteket tanuljuk, az sokat tud segíteni. Az elektronikai eszközöket teljesen nem szabad mellőzni, de meg kell tanítani őket, hogyan használjuk ezeket hatékonyan. Ha órán kvízt játszunk, és néhány percet azzal foglalkozunk, akkor a telefont a tananyag elsajátítására használhatják. Az is segít, ha véleményt nyilváníthatnak, és elmondhatják, amit gondolnak. Szoktunk visszajelzéseket írni egymásnak, és azt is leírhatják, hogy egy adott felmérőn hogyan teljesíthettek volna jobban. Ezeket elraktározzák és a következő felmérő előtt tudják, ha többet gyakorolnak, meglesz annak az eredménye.

– Mi a helyzet a tárgy igazán nehéz részével? Emlékeim szerint egy idő után elkezdtek a számok eltűnni a tábláról, és nagyon sok diákban felmerül, hogy a megtanultakat soha nem fogják felhasználni. Hogyan lehet ilyenkor motiválni őket?

– Nagyon nehéz megértetni a gyerekkel annak a fontosságát, amivel kapcsolatban nem látja, hogy a való életben mire lehetne használni. Sajnos a licis matek nagy része ilyen. Ez a probléma a tantervre nyúlik vissza. A jelenlegi tanterv hosszú ideje fut, és nehéz lenyomni a mai generáció torkán. Az 5–8-as osztályokban a túlzsúfoltság miatt alig marad idő a gyakorlati részekre. Liciben azt kell megtanítani a gyerekeknek, hogy elsősorban a problémamegoldási készség, a logikai gondolkodás és a struktúrákban való gondolkodás szempontjából lehet fejlődni. Olyan készségeket sajátíthatnak el a gyerekek, amelyeknek köszönhetően megállhatják majd a helyüket a társadalomban.

– Ha jól sejtem, abban a korban ezt nehéz megértetni velük.

– Igen, itt jön be az a rész, hogy a tanár beszél velük erről a témáról. Ha a diák megkérdezi, ezt most miért tanuljuk, nem elég rávágni, azért mert a tananyagban van. Akkor igenis elvárható a tanártól, hogy kézzelfogható választ adjon. Mondja el a véleményét és a saját nézőpontját! A mostani generáció fontosnak tarja az emberi értékeket, az önazonosságot. Közelebb tudjuk vinni a tárgyhoz a gyereket úgy, ha önmagunkat is megmutatjuk neki.

– Az előbb szó volt már a tantervről. Mivel jelenleg az általános iskolában tanít, elsősorban a nyolcadikos vizsga tételeinek összeállításáról érdekelne véleménye, mennyire felel meg a tananyagnak?

– A képességvizsga nagy százalékban algoritmikus feladatokra épül. Ha megoldunk 15 feladatot, akkor a tizenhatoshoz hasonló fog szerepelni a vizsgán. Főleg 5–8.-ban a gyakorlás a lényege a mateknek, ezt sokan nehezen értik meg. Ha a tanár kiad húsz egyenletet nekik, hogy oldják meg, akkor arra a mechanizmus megértése miatt van szükség. Felépítés szempontjából négy-öt éve változott a vizsga. Az első két tétel helyes megoldása esetén jól lehet teljesíteni. Ha a gyerek csak a karikázós részben gondolkodik, és azt hibátlanul megoldja, akkor garantált neki a hetes jegy. Onnantól kezdve a többi pontot a kifejtős résznél szerezheti meg. Ha otthon eleget gyakorolta az említett típusfeladatokat, akkor már szép jegyet tud elérni. Felépítés szempontjából nézve, azt kell mondanom, hogy a képességvizsga valójában nem a diák matematikai tudását tükrözi, sokkal inkább a memóriáját és azt, mennyire gyakorolt be bizonyos dolgokat.

– Ami a tanügyben megfigyelhető jelenségeket illeti, a jelenlegi helyzetben mennyire lehet abban bízni, hogy akár tíz éven belül jelentős reformokat vezetnek be a matekoktatás terén is?

– A médiában általában felkapott téma, hogy változások jönnek. Ez szépen hangzik, de nagyon kevesen tudják, hogy ez a rendszerben mit is jelent. Azok tudják a leginkább, akik benne vannak. Szinte lehetetlen a társadalommal azt megértetni, hogy az, amit ők kívülről látnak és az, ami bent történik, az nem egy és ugyanaz. Azt látom, egyáltalán nincs hangsúly fektetve az oktatásra. Nem veszik figyelembe, hogy ma nem ugyanaz van, mint tíz évvel ezelőtt. Régen megvoltak az adott stílusok és módszerek, most viszont onnan kéne indítani az egészet, hogy a tanterveket és a tananyagokat átírják a mai gyerekek nyelvére. Ehhez emberek kellenének, jelenleg pedig nem látok olyan csapatot a minisztérium élén, amely ezt figyelembe venné.

– Túl gyakran is változik a csapat összetétele.

– Ez a másik fontos tényező. Hogyan is várjuk el a változásokat, ha minimum évente tanügyminisztert váltunk. Amíg nincsen egy stabil ember és egy stabil csapat mögötte, addig nem lehet az oktatást sem stabilizálni. Az elmúlt időben az óraszámok növelése és a fizetések változtatása elsősorban a büdzsé kedvezővé tételévé szólt, nem az igazán fontos problémák megoldásáról. Az óraszám kettővel való növelése a legtöbb esetben legalább egy pluszosztályt jelent. Ha matekben gondolkozunk, ott sokkal többet kell őket mérni, így több a javítás is. A gyerekeknek sem kedvező az, ha a tanárok le vannak terhelve. Nagyon jó kérdés, hogy mi lesz tíz év múlva. A fiatalabb generáció igényli a változást, sokkal több perspektívából vizsgálja meg a problémákat. Addig, amíg az országnak olyan vezetői csoportja van, amely túl zárt az új perspektívák befogadására, addig esély sem lesz a változásra. Úgy állunk most, hogy teljesen le kéne ezt a rendszert bontani és újraépíteni. Ez nem egyik napról a másikra történne, viszont, ha el sem indítjuk a folyamatot, akkor tíz év múlva sem lesz jobb a helyzet.

– Ilyen leterheltség mellett mennyire kell a tanárnak házi feladatok szempontjából nyomást helyezni a gyerekekre, hogy ne is legyenek túl fáradtak, de a felmérőkre is hatékonyan tudjanak készülni?

– Nem is a mennyiség, hanem a minőség számít igazán, azt szoktam mondani. Azt észrevettem az évek során, hogy egyszerűen nincs türelmük, és nem tudnak fókuszálni egy adott periódusnál hosszabb ideig. Nagyon hamar feladják. Ez azt jelenti, hogy sok házi feladatot nem is tudunk adni, pontosan annyit kell, ami elég a fogalmak elsajátításához és megértéséhez. Az a gond, hogy rengeteg órájuk és tantárgyuk van, emellett nagyon sok az elvárás. Nem csak az iskolán belül van meg minden tanárnak a saját elvárása. Azoknál a diákoknál, akiket én tanítok, azt látom, hogy délután is megvan a leterheltségük a szülő részéről. Rengeteg sportprogramra járnak, emellett különórát vesznek nyelvekből, vagy hangszeren tanulnak játszani. Mire ezeknek a tevékenységeknek vége van, estére kerülnek haza, és akkor kezdhetnek neki a házi feladatoknak. Hogyan várhatjuk el, hogy egészséges gyerekkoruk legyen, ha ekkora az elvárás iskola szinten is? Szükség van az említett plusztevékenységekre, nagyon is, de az a mennyiség, amit ezekből látok a gyerekeknél, szerintem túlzás. Kellene tehát szelektálni és szűrni a tanügyi rendszerben is és az iskolán kívüli programok szempontjából is.