A tavalyi magyarországi országgyűlési választásokon a Fidesz sorozatban negyedszer szerezte meg a mandátumok kétharmadát, ezzel az alkotmányozó többséget. A választásokat az erdélyi magyar közvélemény érdeklődéssel követte, hiszen jelentős részük nem csupán magyarországi médiát fogyaszt, hanem szavazati joggal rendelkező magyar állampolgár is. A választási kampány óhatatlanul felerősítette az erdélyi magyar társadalomban meglévő érték- és érdekkülönbségeket, de az azóta eltelt idő talán elégséges volt ahhoz, hogy a politikai véleménykülönbségek hangsúlyos tematizálása háttérbe szoruljon, és higgadtan, racionálisan megbeszéljük azokat.

A politikai pártok közötti különbségekre fókuszáló választási kampányok felvetik annak kérdését, hogy az RMDSZ mint politikai szervezet hogyan foglal állást az egyes releváns, a budapesti magyarságpolitikát vagy a kisebbségi társadalomszervezést érintő kérdésekben, hogyan alakul az RMDSZ és az egyes magyarországi parlamenti pártok viszonya. Az elmúlt években értelmiségi pozícióból többen bírálták a szövetség és a Fidesz szoros kapcsolatát, ezért is gondolom úgy, hogy ezt a kérdést és ennek eredőit érdemes a választási kampányok logikájából kilépve megbeszélni. Szükséges ez azért is, mert annak ellenére, hogy a romániai magyar politika értékrendje sok esetben rokonítható a Fideszével, politikai vonalvezetés tekintetében eltérő tartalmat gondolok követendőnek. 

A két politikai alakulat között a kinyilvánított értékek és célok tekintetében jelentős az átfedés. Az RMDSZ – a Fideszhez hasonlóan – jobb-közép néppártként határozza meg magát, melynek alapja az erdélyi magyar társadalom többségének olyan konzervatív politikai értékek általi meghatározottsága, amely elsősorban nemzeti kisebbségi helyzetéből fakad, és amit strukturális konzervativizmusnak nevezhetünk. Ilyen a nemzeti identitás megőrzésének és továbbadásának kiemelt szerepe, a kulturális és intézményi hagyományok közösséget összetartó volta, a joguralom és -folytonosság támogatása, amely eleve konzervatív eszmény, vagy a történelmi egyházak iránti kitüntetett bizalom. Ez utóbbi nem valamilyen premodern, szekularizáció előtti jelleg – bár kétségtelen, hogy ez is jelen van –, hanem inkább az egyházak társadalmi szerepvállalásával, ezeknek a román államtól való független, autonóm voltával hozható kapcsolatba, hiszen ez a legátfogóbb magyarul működő intézményi alrendszer Romániában. Jelentősége van továbbá az 1989 előtti múlt, a kettős elnyomás emlékezetének, valamint a nemzeti-etatista világgal bármilyen közösséget vállaló politikai pártok kategorikus elutasításának is.

Az RMDSZ Fidesszel való kitüntetett viszonyának részét képezi az a politikai támogatás, és azok a magyarországi programok, amelyek a szülőföldön való boldogulás elősegítését célozzák – gondolok itt az egyes családpolitikai támogatások határon túli kiterjesztésére, a nemzeti jelentőségű intézmények, a felsőoktatás és az egyházak, vagy a mezőgazdasági vállalkozások nagyvonalú támogatására.

A magam részéről nem gondolom, hogy az RMDSZ-nek egyenlő távolságot kellene tartania a magyarországi pártoktól. A magyarországi választók kisebb-nagyobb hányadának politikai opciója olyan társadalmi felhatalmazást jelent, amely az RMDSZ-t is kötelezi, ezért – a rendszerellenes pártokat leszámítva – mindegyik parlamenti párttal kapcsolatot kell tartania. A kapcsolattartás azonban nem jelent egyenlő közelséget – úgy gondolom, hogy RMDSZ-nek elsősorban azokkal a pártokkal kell együttműködnie, amelyek hasonló értékrend alapján támogatják az erdélyi magyarok szülőföldön való boldogulását, az erdélyi magyar társadalomépítés 1990-ben megfogalmazott projektjét. Ezek alapján a Fidesz-KDNP-vel kialakított partnerség természetes opciónak tűnik. Ezt tovább erősíti az a megkerülhetetlen tény, hogy az MSZP 2001-es „23 millió román” kampánya, majd a 2004-es népszavazási propagandája teljesen elidegenítette az erdélyi magyar közvéleményt a magyarországi baloldali politikai közösségtől.

A Fidesz immár több mint 15 éve a magyar politika meghatározó alakítója, oly mértékben, hogy érdemi kihívást az elmúlt években magyarországi ellenzéki pártok részéről ritkán láttunk. Ezt azért is érdemes említeni, mert Erdélyben lassan felnő egy olyan közéleti generáció, amely szocializációja során más, működő politizálási modellt, mint a Fideszét, nem igen látott. Az erdélyi magyarok meghatározó része magyarországi médiát fogyaszt, ezért ha a politikai akaratérvényesítés módozatai-technikái érdeklik, akkor a magyarországi pártokra figyel, annál is inkább, mert a Dâmboviţa-parti politikai vitustánc számára kulturálisan is messze van. Fontos itt leszögezni, hogy elsősorban a politikai érdekérvényesítésről beszélek, ennek pedig mércéje a szavazatmaximalizáló képesség.

A fiatalok opciója

Ha egy fiatal politikusnak, vagy egy magát politikai viszonyrendszerben meghatározó személynek kívánunk valamit elmagyarázni a politika nyelvén, a szavazatszerzés logikáját vagyunk kénytelenek követni, a továbbiakban én is ezt teszem. Ez különbözik a tudomány igaz-hamis dichotómiájától, az erkölcs etikus-etikátlan, a jog jogos-jogtalan szembeállításától vagy akár a gazdaság profit által meghatározott világától. Ebből kiindulva a továbbiakban a politikai akaratérvényesítést a szavazatszerzés irányából közelítem meg, elfogadva, hogy a társadalom sokféle viszonyrendszere egyéb megközelítéseket is lehetővé tesz.

Úgy látom, hogy a fiatalabb korosztály politikusainak jelentős hányada egyre inkább a Fidesz politikai hívószavait, eszköztárát látja követendőnek. Azt gondolom, hogy kisebbségi helyzetünkből kiindulva ez a logika több esetben is korrekcióra szorul. A politikai értékek és jövőképek hasonlósága nem jelenti azt, hogy ebből hasonló politikai érdekartikuláció következik, hiszen jelentős különbségek vannak a rendelkezésünkre álló eszközök és az országon belüli mozgástér tekintetébenen. A romániai magyar politika artikulációját elsősorban a nemzeti kisebbségi helyzetünk határozza meg, az ebből fakadó következtetések pedig sok mindenben árnyalják, vagy éppen felülírják azt a politikai vonalvezetést, amelyet magyarországi politikai közössége szempontjából a Fidesz képvisel.

A kisebbségi helyzetünkből fakadó, Fidesz politikai vonalvezetésétől eltérő sajátosságokat két csoportba sorolom. Egyik a szavazatmaximalizálás logikájából fakad, és a választási matematika összefüggései határozzák meg, a másik pedig a politikai program összetevőinek köre.

Az öt százalék kérdése

Ha a Fidesz szavazatszerző logikáját nézzük, akkor az természetesen a magyarországi helyzetre fókuszál: megszólítja a magyar választók kb. 35-40 százalékát, valóságértelmezést, jövőképet nyújtva számukra. Jó mozgósítással nagyobb arányban el tudja vinni szavazóit a választásokra, mint az ellenzéki pártok a saját szavazótáborukat, ezzel eléri a leadott szavazatok 50 százalékát, amit a magyarországi választási rendszer – amely a mindenkori legnagyobb pártot jutalmazza – kétharmados, alkotmányozó parlamenti többséggé konvertál. Ezt az a kétségtelenül sikeres szavazatszerző logika, amely a Fidesznek az elmúlt másfél évtizedben négy, egymást követő parlamenti választáson alkotmányozó kétharmadot eredményezett.

A romániai magyar érdekképviselet esetében ez a szavazatmaximalizáló logika – és a társadalom akár felének-kétharmadának megszólítása – nem lehet sikeres, hiszen a választási matematika ezt nem teszi lehetővé. Az utolsó, egyelőre ideiglenes népszámlálási eredmények szerint a romániai magyar, szavazati joggal rendelkező személyek az ország összlakosságának kb. 6 százalékát teszik ki (a népszámlálás községsoros eredményeinek ismeretében ez az arány vélhetően valamelyest nőni fog), a két parlamenti választás bekerülési küszöbértéke pedig 5 százalék. 2000 óta azt tapasztaljuk, hogy a magyar lakosság választásokon való részvétele valamennyivel elmarad a román lakosságétól. Kivételt csak az első két Európai Parlamenti választás képezett, ahol a magyar részvétel magasabb volt – 2019-re az arány itt is kiegyenlítődött, azóta pedig mélyen az országos átlag alatt van. Az RMDSZ-nek vannak magyar kihívói is, támogatottságuk – a választás jellegétől függően – összesen a magyar szavazók kb. 5-10 százaléka. Gondot esetükben elsősorban az jelent, hogy az elmúlt években tanúsított, gyűlöletbeszéden alapuló politikájuk oda vezetett, hogy saját szavazótáboruk tekintélyes része akkor sem szavaz a szövetségre, ha az összefog velük. Ehhez jön hozzá egy 5–8 (egyes becslések szerint konjunkturálisan akár 10) százaléknyi olyan magyar választó, akik román pártokra szavaznak. Ha ezzel a három tényezővel csökkentjük az RMDSZ potenciális szavazótáborát, az 5 százalékos parlamenti küszöb átlépéséhez meg kell szólítani a társadalom legalább 85–90 százalékát, erre pedig nem alkalmas az a politikai diskurzus, amellyel csak a társadalom konzervatív értékvilágára fogékony hányadához szólunk. Ehhez befogadó, mindenkit megszólító, a társadalom sokféle tagoltságára figyelő politikai vonalvezetés kell, és egy olyan sokszínű politikai elit, amelyben mindenki megtalálja a számára hiteles arcot.

Az RMDSZ már az első, 1990-es nagyváradi kongresszusán elfogadott programja célként a teljes értékű, önálló magyar társadalom megvalósítását tűzte ki, egy olyan, etnikailag elkülönült társadalomét, amelyben mindenki otthonára lel. Az otthonosság érzete, minden ember egyenlő méltóságának megteremtése a magyar politikai közösségen belül megilleti a vegyes házasságban élőket, a gyermeküket egyedül nevelőket, a külföldön munkát vállalókat, a körülbelül 110 ezer magyar anyanyelvű romát, a fogyatékkal élőket vagy a szexuális kisebbségek tagjait is. Az etnikai közösséghez a legkülönfélébb módon kötődők otthonosság érzetének megteremtése azonban nem könnyű feladat, különösen akkor, ha figyelembe vesszük az elmúlt évtizedben megfigyelhető „szétfejlődést”, amelynek során a magyarul beszélők erdélyi társadalmának egy-egy szegmense – érdekei tekintetében – sokszor szöges ellentétbe került ugyanazon társadalom valamely más részével. Ez empátiával, egymás iránti szolidaritással feloldható, de e téren talán van még mit tanulni és legfőképp cselekedni…

Ha a Fidesz és az RMDSZ politikai programja közötti különbségeket nézzük, azt látjuk, hogy azok elsősorban az államhatalomhoz való eltérő helyzetükből fakadnak: míg a Fidesz a magyar államhatalom letéteményeseként határozza meg magát, addig az RMDSZ – a magyar kisebbség emancipációs törekvéseinek képviseletében – folyamatosan a román állam túlhatalmával vitázik. Azt tapasztaljuk, hogy a román államnak nem kitüntetett célja az erdélyi magyarok identitásának megőrzése, annak továbbadása, sőt, gyakran azt látjuk, hogy ezzel ellentétes politikát folytat.

Ebből adódik talán a két szervezet programja közötti legfontosabb különbség: mit gondolunk az állam szerepéről. Az egykori államszocialista térség országai 1989 után nehezen szabadultak a mindenható állam víziójától, az elmúlt időszak pedig, főleg a 2008-as gazdasági, majd az 2019 utáni sokféle válság közepette, politikai stabilitást keresve, újra az erős, mindenható állam koncepciója került előtérbe, hiszen válságok alatt attól várunk segítséget. Az erős államnak pozitív konnotációja is lehet, hiszen rendelkezik azokkal az eszközökkel, amellyel a társadalmi-gazdasági modernizáció élére állhat, kimozdítva a társadalmat dermedtségéből, hiszen térségünkben a modernizáció felülről, valamilyen felvilágosult főhatalom akarataként szokott megvalósulni…

Ha nemzeti kisebbségként főként az emancipációs törekvéseinket gátló állami túlhatalom az ellenfelünk, nem eshetünk az erős, mindenható központi hatalom bűvöletébe. A jogállam intézményrendszere mindig a valamilyen számbeli kisebbségben levőt, a gyengébbet védi – ezért a központi végreható hatalmat ellensúlyozó entitásoknak kiemelt jelentőségük van. Ezért van nagy jelentősége a nemzeti kisebbségek szempontjából a fékek és ellensúlyok szerepét ellátó erős központi intézményeknek, a decentralizáción alapuló, problémamegoldó önkormányzatoknak, az autonóm civil szférának, a társadalmi szerepet vállaló egyházaknak, és – ami talán a legfontosabb – a polgárnak, a saját értékeire-hatalmára támaszkodó, öntudatra ébredő autonóm embernek. Igen, ezek az összetevők a központi államhatalom mindenkori birtokosainak a hatalomgyakorlás korlátait jelentik.

A nemzetállam fogalma

Külön említem a nemzetállam fogalmát, hiszen azt tapasztalom, hogy a Fidesz politikai kommunikációja a nemzetállamot értékként tételezi, számunkra pedig a román nemzetállam továbbra is vörös posztó. Azt gondolom, hogy a két szervezet fogalomhasználatának jelentéstartalma eltérő. 

Románia alkotmánya olyan etnikai nemzetállamról beszél, amelyben a román államot a román nemzet kizárólagos intézményeként határozza meg. Mi azt gondoljuk, hogy ez a nemzetállam-koncepció a nemzeti homogenitást célozza, tehát egy olyan kinyilvánított programról van szó, melynek célja az etnikailag egységes román nemzetállam létrehozása. A Fidesz által használt nemzetállam fogalma nem etnikai jellegű. Az etnikai nemzetállam magyar változatát Csurka István fogalmazta meg a 90-es évek elején – ebbe beletartoztak a határon túli magyarok, de nem tartoztak bele a magyarországi romák vagy zsidók. Ezzel szemben a Fidesz nemzetállam-koncepciója az ország szuverenitását nyilvánítja ki Brüsszel, illetve az Európai Unió államok feletti intézményeivel szemben, politikatörténetileg pedig a Béccsel szembeni dualizmus kori függetlenségi hagyományok utóda.

Erdélyi magyarként az Európai Unió intézményeitől védelmet várunk a román állam túlhatalmával szemben, még akkor is, ha a polgári kezdeményezések kapcsán azt tapasztaltuk, hogy a nemzeti kisebbségek kérdése az unió számára egyelőre nem jelent prioritást. EU-s tagságunk azért is kiemelkedően fontos, mert kisebbségként megfogalmazott jövőképünk csakis az Európai Unió kontextusában reális, csak az EU tagállamaiban találunk olyan előremutató példákat a nemzeti kisebbségek kérdésének rendezésére, amelyek hivatkozási alapul szolgálhatnak. Az Európai Unió mélyítésével kapcsolatban is megoszlanak az álláspontok. Az egykori államszocialista kelet-közép-európai országok örvendenek frissen kivívott függetlenségüknek, nemzeti szabadságuk kiteljesedését látják benne, a nyugatiak az elmúlt évtizedekben megtapasztalták a szoros együttműködés, a közös döntéshozatal előnyeit, az ő törekvésük inkább az egységesülő Európa, az integráció mélyítése irányába mutat.

A jogállam kiépítése

Nemzeti kisebbségként, úgy gondolom, érdekünk, hogy az állami szintek feletti struktúrába való integráció minél gyorsabb legyen, és minél teljesebb mértékben megvalósuljon. Ha vitánk a román állam túlhatalmával van, akkor „Brüsszel” ebben ellensúly lehet. Az Európai Unió küszöbön álló szervezeti reformja kapcsán fontos, hogy a nemzeti kisebbségek kérdése is napirendre kerüljön – az igénybejelentés, a tematizálás szempontjából a két európai polgári kezdeményezés elérte célját.

Romániában alapvető érdekünk a jogállam minél teljesebb kiépítése: a hatalmi ágak szétválasztása, a fékek és egyensúlyok rendszerének erősítése, a jogállami garanciák kiépítése, megőrzése, főleg abban az esetben, amikor az állam – a különböző valós, vagy gerjesztett félelmek menedzsereként – megpróbál visszavenni kivívott szabadságjogainkból. Ennek során prioritásként kell kezelni a kisebbségeket érintő emberi jogok minél teljesebb körű kiépítését, valamint a bármilyen típusú diszkrimináció tilalmát előíró jogszabályok elfogadását.

Az állam túlhatalmának talán legfontosabb ellensúlyát az önkormányzatok képezik. Magyarország esetében azt látjuk, hogy a kormány és az ellenzék társadalmi bázisát jelentős mértékben meghatározza a településszerkezet, aminek következtében a kormány és a politikailag releváns önkormányzatok viszonyát gyakran a politikai szembenállás határozza meg. Az erdélyi magyarok majdnem fele olyan településen él, ahol többséget alkot, egyes régióban pedig a magyarok megkerülhetetlen számbeli kisebbséget képeznek, ezért számukra az önkormányzatok az értékeik-érdekeik döntéshozatalba való beszámítását jelentik, védelmi burkot képeznek az állam túlhatalmával szemben, ezért a decentralizációban, az állami kompetenciák választott testületeknek való átadásában vagyunk érdekeltek, nem az önkormányzatok hatásköreinek vagy forrásainak szűkítésében.

Az erdélyi magyarok számára az egyházak és a nyelvileg szerveződő intézményi alrendszerek kvázi civil szervezetként működő szereplői az „autonómia-szigetek”, a társadalmi szolidaritás és együttműködés terepei. Az egyházak esetében nagyon fontos társadalmi szerepvállalásuk, hiszen államtól független intézményi struktúraként olyan feladatokat is ellátnak, amelyeket – megfelelő erőpozíció hiányában – a közösség nem tud állami-önkormányzati részvétellel abszolválni. A kisebbségi civil szervezetek esetünkben többnyire etnikailag elkülönült módon egy adott társadalmi igény kielégítésére szerveződtek, állami-önkormányzati szerepvállalás hiányát próbálják pótolni a közösség szempontjából releváns kérdésekben. Azok a vádak, amelyeket időnként a mindenkori végrehajtó hatalom a civil szervezetekkel kapcsolatban megfogalmaz (közfeladat ellátásával kapcsolatos demokrácia-deficit, pártpolitikai vagy nagyvállalati érdekek képviselete) az erdélyi magyar társadalom szempontjából irreleváns. Úgy gondolom, hogy az RMDSZ messzemenően partnernek kell tekintse az egyházakat és civil szervezeteket, olyanoknak, amelyek a társadalomszervezés során meghatározó módon hozzájárulnak az intézményi keretek tartalommal való megtöltéséhez, a közös cél, az önálló magyar társadalom megteremtéséhez.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a Fidesz és az RMDSZ szoros kapcsolatának alapja a rokonítható, politikai besorolás szempontjából jobbközép értékrend, amely találkozik a társadalom meghatározó részének értékvilágával, azonban az államon belüli eltérő helyzetünkből következően különböző politikai vonalvezetés és közpolitikai tartalom következik. 

(A szerző politológus, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke.)