Nagyszabású ünnepséget tartottak a kis falu határában: a Kézdiszentlélekhez tartozó település lakói helyi kezdeményezésre, az önkormányzat támogatásával emlékművet avattak, amely a régi település helyét díszíti, amit a mai napig Faluhelynek neveznek.

„Kézdikővár egykori helye – Ezen a helyen találták meg Kézdikővár első, román kori templomának alapfalait. A település lakóházai nem kerültek elő. A hagyomány szerint a lakosok a falut a vízhiány miatt hagyták el, s telepedtek át a szomszédos völgybe, ahol Kővárt (korábban: Peselnek) alapították. Megjegyzendő, hogy a templomtól délre egy bővizű forrás van, amelyből a Faluhely pataka ered. A lakott településnek az elhagyását más körülmények is kényszeríthették. A régi falu helyét azóta Faluhelynek nevezik” – olvashatjuk azon a táblán, amely a csillagot és templomot egyaránt formázó emlékjel mellett található, és amit vasárnap avattak a kézdiszéki végfaluban. Az emlékjel ötletgazdája Kelemen Attila, aki Kézdikővárt képviseli a kézdiszentléleki önkormányzatban, felpártolója a Perkő alatti község vezetősége, a tervezője Tódor Előd képzőművész-restaurátor, a kivitelezője pedig Bartalis Béla kőfaragó.

A gyönyörű helyen lévő emlékjel avatóünnepsége szabadtéri szentmisével kezdődött, Varga Rezső kézdikővári plébános celebrálásával, ezt követően az ötletgazda és Balogh Tibor kézdiszentléleki polgármester leleplezte a vaskos kőlapokon nyugvó, felülnézetből csillagot formázó műalkotást, amit a plébános szentelt meg.

A helyi iskolások kulturális műsorával gazdagított avatóünnepségen elsőként Balogh Tibor mondott ünnepi beszédet, amiben felelevenítette mind a település történetét, mind azt, amit a helyieknek a rögökhöz való ragaszkodás, a szülőföld megtartó ereje jelent. Arra is kitért, hogy miért annyira sajátos, kőkertekkel és falakkal kerített Kézdikővár mai faluképe.

„Midőn az emberek ide költöztek, kővel kezdték kirakni kertjeik határait. Tették ezt azért, mert egyrészt a patakban találtak elég követ, másrészt pedig pont a patak miatt. Ha netán megáradna egy hirtelen esőzéssel, akkor a kőfal jobb védelmet szolgál. Később, amikor kialakult ez a szokás, miért ne folytatták volna az emberek? Így történhetett meg az, hogy Kőváron majdnem minden házhoz tartozik egy kis kőfal, így minden ház egy kis kővárnak tekinthető. De nem akármilyenek ezek a kőfalak: élettel teliek. Megtalálható rajtuk a vérehulló fecskefű, a mohákon napoznak a macskák, de még kutyát is lehet látni rajtuk. Ezért lett a falu Kővár. A kő élettel van tele, az emberek életének része, oltalmazza és gyógyítja őket, szépíti az életüket. Kemény nemzetség sarjai vagyunk, akik kemény munkával kőből is barátságos dolgot alkotnak. Ezt kívánom a jövő nemzedékeinek is: ne adják fel, bármilyen akadályokba ütköznek. Vegyenek példát őseink élni akarásából, emlékezzenek és viszonyuljanak tisztelettel azokhoz a helyekhez, amelyek erőt adnak, amelyeknél emlékjelek állnak és Szent Lőrinc (Kézdikővár mai templomának védőszentje – szerk. megj.) közbenjárását kérve segítsük egymást igazi székely közösségként” – mondta az elöljáró.

Fejér László Ödön Kovászna megyei RMDSZ-es szenátor üzenetét Gábor Balázs irodavezető tolmácsolta. „Egy neves erdélyi természetfotós – Molnár Szabolcs –, aki a hazatérés, a külföldről való hazatelepülés híve és az itthoni – olykor számunkra már megszokott – csodálatos emberi, természeti és épített örökségünk nagy tisztelője így fogalmaz egy írásában: a kővári fiataloknak van egy hatalmas előnyük másokhoz képest. Bár ők is elkívánkoznak a nagyvilágba, és el is mennek, de ők indulás előtt kivehetnek egy darabka követ a várfalból, belerakhatják a tarisznyába, a hamuba sült pogácsa mellé. Amikor pedig eleget sétáltatták a követ fel s alá a nagyvilágban, akkor fogják magukat, hazajönnek és a mágikus követ visszarakják oda, ahonnan kivették előzőleg és amelynek helye azóta is üresen állt a falban, várva a nagy találkozás pillanatát. Tisztelt kőváriak, ennél szebben, ennél lényegretörőbben nem fogalmazhatnánk meg mi sem, hogy miért jó itt és így élni. Itthon vannak önök, itthon vagyunk mi mindannyian. Kézdikőváron, Kézdiszéken, Háromszéken, Székelyföldön és Erdélyben. Mit jelenthet önök és mindannyiunk számára ez az emlékmű? Mindamellett, hogy méltó emléket állít elődeink munkájának, elhivatottságának és egyáltalán a régi településnek, azt is jelzi, hogy minden kornak, minden időszaknak megvannak a maga kihívásai. Régen sem volt könnyebb, hanem másképp volt nehéz – ahogy szokás mondani! De változtatni, megújulni, akár egész településeket elköltöztetni is lehet, csak akarni kell! Ahogy a mondás tartja: együttes erővel, közösen, összefogva, hegyeket is tudunk mozgatni. A lényeg a közösség akarata, ereje, az együtt-gondolkodás, a tervezés és a közös jövőbe vetett hit” – hangzott el a szenátor üzenete.

Tódor Előd beszédében rávilágított arra, hogy miért éppen e forma mellett döntött. Vázolta az emlékjel születését, aminek egyébként a Tengernek csillaga nevet adta. Kifejtette: a 12 csillag motívumával először a Bibliában a Jelenések könyvében találkozunk, amely az Ószövetségben a 12 törzset, az Újszövetségben Krisztus 12 apostolára utal. És miután Szent István király az országalapításkor az Isten anyjának ajánlotta fel a nemzetét és országát, úgy érezte: egy ilyen emlékmű nemcsak a kőváriakat képviseli, nemcsak egy helyet jelölt meg, hanem az egész magyarság üzenetét közvetíteni tudja. „Szent István királyunk az államalapítás pillanatában felajánlotta a Szűzanyának nemzetségünket, országunkat, így a mi nemzetségünk is Mária tizenkét csillagában van. Ezek a kövek szimbólumok. De ezt a jelképet mi alkotjuk, a tizenkét csillagot mi képezzük, a nemzetség. Ezért ezt az emlékművet tekinthetjük úgy is, hogy mi – nem csak a kőváriak – ajánljuk fel a Szűzanyának Szent István nemzetségét, hogy ezekben a nehéz időkben az ő oltalmuk és palástjuk alatt őrizzük tovább a csillagunkat” – hangsúlyozta az emlékjel tervezője.

A beszédek sorát Kelemen Attila zárta: ő röviden megköszönte mindenki számára, hogy az elképzelése mellé pozitívan álltak hozzá, és így a mai generáció számára is teljesen világos, hogy honnan származnak őseik.