Hétfőn elhunyt Benedek Ferenc, az utolsó csíkszentkirályi hadifogoly, aki a második világháborút követően csaknem négy évet töltött az egykori Szovjetunió különböző lágereiben. Feri bácsi 99 évet élt, sorsát Gál Mária Honvédélet, Fogolysors című, 2018-ban megjelent kötetében közölt interjú segítségével idézzük fel.

Kilencvenkilenc éves korában elhunyt az utolsó csíkszentkirályi, aki a második világháborúban hadifogolyként a Szovjetunióba került és megjárta annak lágereit.

„Elment az utolsó csíkszentkirályi volt II. világháborús hadifogoly. A 99 éves Benedek Feri bácsi halálával egy történelmi korszak végleg sírba szállt. Feri bácsi nemcsak egy ember volt – ő egy élő történelemkönyv, egy generáció szimbóluma, aki megjárta a poklot, és hazatért, hogy elmesélje. A szenvedés, a kitartás és az emberi méltóság tanújaként őrizte emlékeit, amelyeket megosztva velünk, mindannyiunkat gazdagított. Halálával nemcsak egy élet ért véget, hanem egy korszak is – az utolsó tanúé abból az időből, amikor a világ lángokban állt, de az emberi lélek túlélni akart. Köszönjük a példát, az emlékeket, az emberi tartást! Emlékét tisztelettel és szeretettel őrizzük meg! Nyugodjon békében!” – fogalmazott Benedek Ferenc halála kapcsán Gál Mária helytörténész, a Honvédélet, Fogolysors című interjúkötet szerzője.

Feri bácsi életét a vele készül beszélgetés alapján idézzük fel.

A szovjet hadsereg 1944-es erdélyi benyomulása is Kolozsváron érte, ahol civilkként ő is fogságba esett. Elfogásának történetét így idézte fel:

„Mentünk hárman munkába, Kerekes András, én s Vas Vince. Ez a Vas Vince mozdonyszerelő vót, együtt dógoztunk a műhelybe. Mentünk bé a Timár utcán, délbe egy órakor, mert ebédre hazamentünk, közel laktak kereszttatáék a műhelyhez. Mondom kereszttatának: »Ne, egy csoport ember ott van, s két muszka, menjünk bé ide az udvarra valahogy.« Bé es mentünk egy udvarra, de münköt észrevett a muszka, hogy hárman bémentünk oda. Mondom a házi bácsinak, valahova dugjon el, mert szedik essze az embereket. Münköt berekesztett a fáskamrába, s ő a létrával felment a padlásra. Hát ott ültünk ejsze vagy tizenöt percet, s hát egyszer nyissák ki az ajtót, az orosz tizedes, s a katona. »Dáváj! – Gyertek!« Kikísértek a kapu elejibe. Én elől mentem, kérdi: »Mágyárszki?« Mondom: »Mágyárszki.« » Dokument?« – kérdi. Osztán ott vót nálam a segédlevél, MÁV diploma, levente igazolvány is. Megnézi, s azt mondja, álljak bé a sorba. Bé is álltam, olyan ötven ember vót má a csoportba (…).

Másnap délelőtt osztán indittottak keresztül Tordára, gyalog. Tordán bévagoníroztak, Brassóba kiraktak, de közbe felállott Szálasi októberbe, akkor ismét visszaraktak a vagonba, s bévittek Focşani-ba. Focşani-ból november elsején indittottak ki, németek, magyarok, civilek, vegyes szállittmányt a Szovjetunióba”.

Elhurcolását követően, a Szovjetunióban eltöltött csaknem négy év alatt hat táborban fordult meg Benedek Ferenc. Erdőkitermelésen, gyári munkán dolgoztatták sok ezer fogolytársával együtt.

 „Az Uralba mindig 30 fokon felüli hideg vót (helyesen: aluli, a szerző megjegyzése), annyira, hogy a fagy megszaggatta a fákot, olyanok vótak, mintha villám csapott volna beléjik. Szeptember végén már számitthattunk a télre, s osztán május végéig hó vót. 1946. május 28-án méteres hó esett, s június 15-én a marhák az avaron már kinn vótak, azt se lehet elhinni. Egyből jött a tavasz. Ősszel egy perc alatt állt bé a nagy hideg. Soha nem felejtem el, ’46 januárjába indultunk ki munkára, 32 fokos hidegbe. A politikai őrmester nem engedett ki, visszatérittette az egész népet a barakba, mert a foglyot 30 fok fölött (helyesen: alatt, a szerző megjegyzése) nem szabadott munkára kivinni. De addig münköt kivittek. Olyan hidegek vótak, hogy ki se lehet mondani. A szegén fogoly gyenge vót, azt néztük melyik leveles fa, azt vágtuk ki, mert a fagy megszaggatta, s könnyebben hasadt. A fenyőfát nem akartuk vágni, mert nehezebben hasadt. De tavasszal azt is ki kellett vágni, s összehasogattuk, vót egy kicsi putyero (putere – románul erő, szerk.megj.), valamennyi” – idézte fel az interjúban Feri bácsi.

Végül hosszas megpróbáltatásokat követen 1948.június 9-én indították haza szülőföldjére, erre így emlékezett Benedek Ferenc.

„Bielareckból, a női lágerből bennünköt márciusba elvittek Ufába. Ufa baskír város, tizenkét lágernak itt vót a központja. Innet minket haza akartak indittani, de átvittek Csernikovkába, a szomszéd városba. Ott egy tiszta magyar láger vót, nem volt más csak magyarok. A városba kitört a kolera, evégett münköt nem indittottak haza, csak ’48. június 9-én, délután három órakor.

Én szentkirályit legelőször Ravasz Dénes komámot láttam, Focşani-ba. Megérkeztünk Focșani-ba, az oroszok átadtak a románoknak. Két láger vót egymás mellett, drót választotta el egymástól. Mindenki jött ehhez a dróthoz, kereste a falubelijit. Szopos Gergé kereste a szentemreieket, mert ő es négy évig nem vót szentemreivel. Odajött, honvédruhába vót, s kiáltotta, vajegy szentemrei van-e veletek? – Itt eccer senki nincs – mondom. Kérdem, szentkirályi van-e valaki ott?  Azt mondja, én ebbe a helybe kűdök egyet! Hát ez isteni vót, jött oda Ravasz Dénes komám, Isten nyugtassa. Ők má jöttek haza, egy nappal hamarabb érkeztek oda. Első szava az vót komámnak, Ferike, hát te mét kerültél ide? Mondom, hadd el, te ne azt kérdezd, hanem édesapáméknak mond meg, hogy itt vagyok Focşani-ba. Dénes ’25-béli vót, leventekatona, a frontról vitték el a fogságba. Keresztelő Szent János születése napján, délbe egy órakor értünk haza, június 24-én. Úgy is irattam fel a bajtársi keresztre: „Szent János napjára hálából, hazajöttünk az Uralból. 1944 – 48. június 24.”                             

Tábori levél a szovjet hadifogságból

 „Kedves Szüleim! Tudatom magukkal hála Istennek egésséges vagyok a mit szivből kivánok maguk számára is. Nagyon kérem ha meg kapják lapomat a vöröskereszt útján vállaszoljanak. Irjanak kicsitestvéreimről rokonokrol és magukról. Én remélem hamar viszont látjuk egymást csokolom sokszor minyájukat szerető fiuk Ferenc.” 7777 láger, 1946. III. 24.

Köszönjük Gál Mária szíves hozzájárulását