A városban 2018 óta a Bethlen Gábor Kollégium Alapítvány Emlékezzünk, hogy megmaradjunk címmel minden év január 8-án fáklyás felvonulást tart az 1848-49-es forradalom ártatlan áldozatainak emlékére.

Enyediek, környékbeliek és anyaországi résztvevők érkeztek az eseményre, akik megemlékeztek a város legnagyobb tragédiájáról, ugyanakkor személyes jelenlétükkel tanúsították: az egykoron porig égett városban újjáéledt és ma is él, sőt helytáll az itteni magyar közösség.

Nagyenyed a szó igazi értelmében vett mártírváros, hiszen nincs más olyan település Erdélyben, amelyik annyit szenvedett volna, mint ez. Története során három alkalommal szinte teljesen elpusztult – bár legkevesebb kétszerennyi, jelentős károkat okozó támadás érte –, de a város lakossága mindannyiszor újjáépítette, ezért is használják rá sokszor és találóan a főnixmadár metaforáját.

A legsúlyosabb veszteség 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjelen érte a várost, amikor az Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópa vezetésével betörő móc rablóseregek valódi vérfürdőt rendeztek és szinte a földdel egyenlővé tették a várost. Közel 800 védtelen gyermeket, asszonyt, idős embert gyilkoltak le brutális kegyetlenséggel, de sokan megfagytak menekülés közben is, így az áldozatok száma jóval nagyobb volt, egyes források szerint elérte az ezret is. A kolozsvári Honvéd napilap 1849. január 25-i számában írta: „Enyed meg van semmisítve, ki van a városok sorából törölve.” A tragikus eseményre a templomerőd falában 1904-ben elhelyezett emléktábla római, illetve arab számokkal felvésett dátuma emlékeztet: MDCCCXLIX január 8.

Mint ismeretes, a környéken 1848 őszén már elkezdődtek a magyarok elleni gyilkosságok. Az első mészárlásra 1848. október 14-én került sor Kisenyeden, az áldozatok száma pedig hétről hétre, hónapról hónapra szaporodott. A legsúlyosabb veszteségeket ért települések Székelykocsárd, Gerendkeresztúr, Balázsfalva, Zalatna, Verespatak, Abrudbánya, Boroskrakkó, Borosbenedek, Magyarigen, Borosbocsárd, Algyógy, Marosújvár és Felvinc voltak, de az atrocitásokat ért települések listája korántsem teljes. Ekképp az enyedi mártírokhoz hozzátevődtek a környékbeli magyar áldozatok is, összesen körülbelül 5000 fő. Az események egyenes következménye pedig a környék etnikai összetételének megváltozása lett, hiszen ez volt a legnagyobb, azóta is kiheverhetetlen érvágása az itteni magyar lakosságnak.

A csütörtök esti megemlékezés, a hagyománynak megfelelően, a Bethlen Gábor Kollégium udvarán kezdődött. A híres alma mater is a tragikus 1849-es események áldozatává vált, hiszen az iskola épülete és annak értékes könyvtára is a lángok martalékává vált.

Az eseményt Galambfalvi Angyalka igazgató-helyettes konferálta, aki Jókai Mór A nagyenyedi két fűzfa című műve alapján megfogalmazott gondolatokkal köszöntötte a résztvevőket. „A múlt eseményei nem tisztán fájdalmas emlékek hordozói, hanem olyan tapasztalatok is, amelyekből erőt meríthetünk a jövő építéséhez. E gondolat arra figyelmeztet bennünket, hogy a történelem súlyos tragédiái ellenére is képesek vagyunk a megbékélésre és az összefogásra. Ezek az értékek adhatnak iránymutatást és erőt a következő nemzedékek számára. Ugyanakkor ezen a napon nem csak a gyászé a szó. Hálával és felelősségtudattal tekintünk arra a példamutató megbékélésre, amely Nagyenyeden és Erdély-szerte is reményt sugároz. Erőt és hitet ad a jövő nemzedékeinek, bizonyítva, hogy a múlt fájdalmai ellenére is lehet a béke és a közös jövő építésének útját választani” – hangsúlyozta az aligazgató.

Áhítatában Lészai Róbert iskolalelkész, Mózes első könyve, a negyedik fejezetének a tízedik verse alapján megindítóan reflektált a tragikus eseményről. A református lelkész elmondta: „Ez a megemlékezés nem a diadalról szól. Nem is a hőstettekről, nem is a győzelemről, nem is az önként vállalt áldozatról. Ma az igazságtalanul lemészárolt ártatlanokra emlékezünk meg. Nőkre, gyermekekre, idősekre és néhány férfi emberre is, de semmiképpen sem katonákra. Olyan emberekre, akik nem választották a halált, akik nem fegyverrel álltak ki, akik nem egy nagy ügyet szolgáltak, hanem csak egyszerűen élni szerettek volna. Ők csak áldozatok voltak. És a Szentírás nem szépíti ki a valóságot. Az első testvérgyilkosság történetében Isten ezt mondja Káinnak: Hallatszik testvéred vére, vérének kiáltása hozzám a földből”.

Lészai Róbert hangsúlyozta: „a Biblia nem relativizálja az áldozatok szenvedését. Isten nem mondja azt, hogy mindennek megvolt az oka, nem menti fel az erőszakot, nem magyarázza ki a gyilkosságot, nem ad választ a 800 halálra. A Szentírás egyértelmű. Isten a meggyilkoltak pártján áll. Ezért fontos kimondanunk ezen az emléknapon, ami történt, bűn volt. Nem szükségszerűség, nem történelmi mellékhatás, nem elkerülhetetlen tragédia, hanem igazságtalanság történt. És ahol igazságtalanság történik, ott Isten színe előtt nem csak gyász van, hanem ítélet is. Nem bosszúért, hanem igazságért. A Biblia soha nem mondja, hogy az ártatlan szenvedése értelmetlen. De azt sem mondja, hogy elfogadható. Isten nem közömbös szemlélője a történelemnek. Ő az, aki látja a sírokat akkor is, amikor a világ már tovább lépett ezen”.

 A lelkipásztor arra is felhívta a figyelmet, hogy az igazságtalanul lemészárolt lakosság emlékezete nem engedi meg a közömbösséget, és nem engedi, hogy azt mondjuk, hogy régen volt, nem a mi dolgunk volt, nem lehet már változtatni rajta, mert „a felejtés mindig a gyilkosoknak a szövetségese”. Ez az emlékezés azért is fájdalmas, mert szembesít bennünket az emberi természetnek a sötétségével. Azzal, hogy mire képes az ember a hatalomvágy, gyűlölet, félelem vagy valamilyen falcs ideológia által vezérelve és elfelejti azt, hogy az embertársa valóban Istennek képmása.

Lészai Róbert szerint az a tény, hogy Jézus Krisztus maga is az ártatlanul megölt áldozatok sorába tartozik, súlyt és reménységet ad a megemlékezésnek, mert „Isten nem csak emlékszik, hanem igazságot ígér. Nem minden itt és most. Nem emberi bíróságokon keresztül, de az ő ítélete nem marad el. Az áldozatok nincsenek elfelejtve, és nekünk az a dolgunk, hogy ne is felejtsük el őket sosem (…) Ha békességet akarunk, akkor a gyilkosoknak nem szobrokat kell állítani, utcákat szentelni és iskolákat elnevezni róluk, hanem tisztán kell látni és megemlékezni minden évben a mi múltunkról” – hangsúlyozta a lelkipásztor.

A megemlékezésen minden évben, így idén is részt vett Szőcs Gyula Kálmán, a kollégium egyik legfőbb anyaországi támogatója, akinek 23 felmenője vesztette életét 1849. január 8 sötét éjszakáján. Emlékbeszédében a magyarországi orvos párhuzamot vont az egykori enyedi és napjaink ukrán vagy más áldozatai között, kiemelve: egyik esetben sincsenek arcok, nincs, akikre konkrétan emlékezni lehetne vagy a mártírok jelképének lehetne tekinteni, csak statisztika létezik. Ebben az értelemben Szőcs Gyula azt javasolta, hogy – a Lőrincz Konrád esperes Facebook-bejegyzéséből ihletődve – Katica és Ferike, az áldozatul esett felenyedi lelkipásztor kisgyerekei, akiket megfagyva találtak a katolikus templomban, betölthetnék ezt a szerepet. „Mártíromságuk adhat nekünk arcot, és adhat konkrét képet a múltról, és őket emeljük fel, és tekintsük az áldozatok jelképének”.  

Legvégül Szőcs Gyula ismételten előhozta azt a gondolatot, hogy január 8-át fogadják el Nagyenyed mártírjainak emléknapjaként és erről hivatalosan emlékezzenek meg „politikai felhangok nélkül, a város történelme, mai lakossága és a megbékélés jegyében”.

A megemlékezésen részt vett Nagyenyed polgármestere, Crișan Dragoș, aki a következő szavakat intézte a résztvevőkhöz: „Ma azért gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk az 1849. január 8-án történt tragikus eseményekről. Városunk történelmének egy fájdalmas pillanata ez, amely mély nyomot hagyott a kollektív emlékezetben. Ez a nap emlékeztet bennünket arra, milyen törékeny lehet az egyensúly, a béke és az együttélés, amikor a gyűlölet, az erőszak és a meg nem értés veszi át a párbeszéd helyét. Nagyenyed mindig is a sokszínűség városa volt, olyan tér, ahol különböző hagyományok, nyelvek és hitek éltek együtt. Éppen ezért a mi felelősségünk – mint az akkori idők örököseié –, hogy őszintén tekintsünk a múltra, ne feledjük azt, de ne is használjuk megosztásra”.

Az elöljáró hozzátette: az emlékezetnek nem neheztelést, hanem bölcsességet kell szülnie. „Ma, amikor felidézzük elődjeink szenvedéseit, erkölcsi kötelességünk megerősíteni azokat az értékeket, amelyek közösségként összekötnek bennünket: a kölcsönös tiszteletet, a szolidaritást és az emberi méltóságot. Csak a történelmi igazság vállalása és minden érintett fél fájdalmának elismerése által építhetünk bizalomra alapozott jövőt. A megbékélés útja nem mindig könnyű, de szükséges. A megbékélés párbeszédet, empátiát és őszinte szándékot jelent a múlt hibáiból való tanulásra; azt jelenti, hogy a szenvedést tanulsággá, az emlékezetet pedig a béke alapjává alakítjuk. Zárásként szeretném mondani, hogy olyan időkben, amikor úgy tűnik, mintha a világ puskaporos hordón ülne, és mintha egyre távolodnánk egymástól, én úgy gondolom, hogy Isten azért küldött bennünket erre a Földre, hogy kapcsolatokat építsünk és barátságokat kössünk” – vonta le a következtetést Crișan Dragoș polgármester.

Hasonló szellemben fogalmazott Fülöp Szabolcs alpolgármester is: „Emlékezünk és fejet hajtunk a 177 évvel ezelőtti tragédia áldozatairól. 1849. január 8-án épületek dőltek össze, a kollégiumunk könyvtára leégett, de a legszomorúbb dolog az, hogy ártatlan emberek százai veszítették életüket. A történelem ismerete nem azért fontos, hogy a múltban éljünk, hanem azért, hogy tanuljuk belőle és ne engedjük meg, hogy az ilyen és az ehhez hasonló események valaha megtörténhessenek. A 177 évvel ezelőtti mészárlást nem szabad elfelejteni. De nem azért, hogy bosszút álljunk, hiszen a bosszú bosszút szült. Napjainkban látjuk, hogy nem messze tőlünk háború dúl. Hálásak kell legyünk azért, hogy mi Enyeden és Romániában békében élünk” – nyilatkozta az alpolgármester.

Az esemény házigazdája, Szőcs Ildikó igazgató elsősorban jövőbe tekintő gondolatokat fogalmazott meg. Szerinte a fáklyás menet kiindulópontjaként szolgáló kollégium az újjáépítés jelképe lehet, bemutatta az iskola Örökségünk Őrei versenycsapatát, illetve megköszönte a Szabó Zsombor által felkészített kórus szolgálatát, amelyik több alkalommal is fellépett a megemlékezésen.

Az igazgatónő arra intette a diákokat, hogy „a bosszú, a felbujtás és mindenféle fajta olyan dolog, ami arra késztetett bennünket, hogy egymás életére törjünk, legyen az bármiféle fajta formában, akár online, vagy akár fizikális formában, az olyan dolgokhoz vezethet, amelyek visszafordíthatatlanok lesznek. Egymás arcába úgy tekintsünk, hogy azt érezzük: együtt erő vagyunk. És ez az erő együtt lehet magyarul, lehet együtt azzal a többségi nemzettel, akikkel együtt élünk itt ebben a közösségben”.

Ezt követően a felszólalók egy-egy szál fehér virágot helyeztek el a Bethlen-kollégium udvarán található, Szőcs Gyula kezdeményezésére 2017-ben felállított emlékműre, amely a mindenkori enyedi mártíroknak állít emléket.

Az iskolából a résztvevők felvonultak a Sétatéren található Diákemlékműhöz, ahol folytatódott a felszólalások sora. Vincze András, a Fehér megyei RMDSZ elnöke kiemelte: Fehér megye magyar közössége akkor marad erős, ha összefog és megtalálja, hogyan haladjon együtt a többséggel, de nem feledve gyökereit, történelmét, anyanyelvét.

„Amíg együtt tudunk emlékezni, addig van közös jövőnk is Fehér megyében” – hangsúlyozta Lőrincz Helga, Fehér megyei kisebbségi oktatásért felelős tanfelügyelő, aki kiemelten a fiatalokhoz szólt: „Ma nem azért állunk itt, hogy csak emlékezzünk, hanem azért, hogy egyben tudomásul vegyük: felelősségünk van a közösségünk iránt. Ezt a közösségi életet táplálni kell, és tovább kell adni az utánunk következő generációnak, hogy ebből gazdálkodni tudjanak. Ha ezt így tesszük, akkor tíz év múlva, száz év múlva, és szívem szerint remélve ezer év múlva is lesz, aki fejet hajtson, akár a névtelenül meghalt ősöknek is, és az ő áldozatuk, elmondhatjuk, hogy nem volt hiábavaló”.

A Diákemlékmű megkoszorúzását követően a fáklyás menet levonult a Bethlen-utcán a Református Vártemplom falán található emlékműhöz, ahol ökumenikus áhitatot tartottak. Tóth Tibor László református lelkipásztor Jeremiás harmadik éneke „kesergő és egyben vígasztaló szavaival” szólt az egybegyűltekhez, arra biztatva őket, hogy az Istenbe vetett hit legyen „balzsam a múlt sebére, és áldás a jövendőre”. Kardos József nagyenyedi unitárius lelkipásztor három zsoltárvers segítségével fogalmazta meg mondandóját: „Az Úr közel van a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megszabadítja. Adjon világosságot, hogy a sötétség útját felismerjük, de ne járjunk rajta! Fordítsa a gyászt józansággá, a fájdalmat felelősséggé, és vezessen a békesség útján!”  Szász János római-katolikus plébános elmondta: a karácsonyi ünnepkör után, akárcsak 1764-ben Madéfalván, 1849-ben Enyeden is „jött a sötét éjszaka, jöttek azok, akik nem a dicsőséget énekelték, és nem a békességgel, hanem a gyilkolással, a sötéttel érkeztek. Most emlékezünk azokra, akik áldozatul estek, de ugyanakkor az emlékezésünk azért is van, hogy valahogy újra az Isten dicsőítő éneket vegyük elő, és énekeljük újra, hogy legyen békesség a jó akaratú embereknek”.

A megemlékezés az emlékmű megkoszorúzásával ért véget.