A kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum tornatanára, Matei Linda nyolc éve dolgozik a diákok mozgásra való ösztönzésén és fizikai felkészítésén. Beszélgetésünk során részletesen kitért az általa megélt kihívásokra, a digitalizáció negatív hozadékára és az oktatási rendszer problémáira is a testnevelés terén.

– Mikor döntötte el, hogy testneveléssel szeretne foglalkozni és ezt oktatni?

– Nem azért jelentkeztem sportegyetemre, mert testnevelő tanár akartam lenni. Liciben fociztam és minden vágyam az volt, hogy ezt folytassam, és minden napomat a sport töltse ki. Amikor mondták az egyetemen, hogy, ha esetleg tanár akarok lenni, lehet pedagógiai modult is végezni, akkor felvetődött bennem a kérdés. Akkor még úgy voltam vele, hogy nem szeretnék, de gondoltam, elvégzem ezt a modult, mert nem lehet tudni, miként alakulnak a dolgok. Ebben a döntésben a szüleim is támogattak. A modul kötelező részeként az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba mentem tornaórákat megfigyelni és néhányat megtartani.

Fokozatosan, kis lépésenként megízlelhettem, milyen tanárnak lenni – ekkor már jobban tetszett az egész. Akkor a foci már másodlagos volt az életemben. Nekifogtam rögbizni, idővel bekerültem a román válogatottba, közben pedig beiratkoztam mesterire is. Tőkés-Szondi Edit tanárnő egyszer felhívott, hogy szükség lenne az iskolában egy helyettesítő tanárra, és ő rám gondolt. Megadtam magamnak a lehetőséget, az élsport és a munka mellett kezdtem tanítani.

– Gondolom, fárasztó volt mindhárom dologra koncentrálni.

– Voltak olyan órák, amelyekről sírva jöttem ki. Napról napra készültem, írtam a lecketerveket. Rettentő komolyan vettem a munkát, ez utólag kifizetődött. Nyolc éve vagyok már a tanügyben, azt tudom mondani, hogy egyértelműen megérte elkezdeni. Minden pályakezdő tanárnak azt javasolnám, nyomja meg az első tanítási évet, és akkor ki fog fejlődni egy olyan rutin, amelynek köszönhetően már nem fog kelleni néznie a lecketervet, ott lesz a fejében minden, amire szükség van.

– A diákok hozzáállása kezdetben sok nehézséget okozott?

– Persze, főleg emiatt mentem ki sírva az órákról. Ma sem tartom magam idősnek harminchárom évesen, de akkor még nagyon fiatal voltam, huszonhárom-huszonnégy éves. Ha egy sportos, energikus csajszika bemegy a tizenegyedik osztályba, ahol a fél társaság egy fejjel magasabb, mint ő, a diákok elkezdik próbálgatni a határait. Tapasztalatlanként mindent szívre vettem és megsértődtem. Az ő esetükben nem beszélhettünk arról, hogy a sport szeretete miatt vannak órán, sokkal inkább a röhögésért. Ezeket a lépcsőfokokat elég nehezen tudtam átlépni, a sarkamra kellett állnom.

– Mi volt a megoldás?

– Meghúztam a határokat, és idővel észrevették, hogy nem török meg a poénjaik miatt. Amikor figyelmen kívül hagytam ezeket, abbahagyták. Nem akartam túl szigorú lenni a diákokkal, de baráti viszonyt sem szerettem volna. Így látták, hogy lehet a fiatal tanár nénivel bohóckodni és röhögni, viszont nem voltak tiszteletlenek velem, nem lépték át többet a határt. Minden korosztálynál nagy mentális munka kell a közös nyelv megtalálásához. Előkészítőben fantáziavilágról van szó, és egy sima fogócskát is meseszerűen kell különírni. A nyolcadikosoknál kicsit lazábbra lehet venni a nyelvezetet, nagyobb osztályokban meg pláne. Ezt nagyon jól megérezték a diákok, és elkezdett működni az egész.

– Mennyire voltak fizikailag felkészülve, érezte esetleg rajtuk a mozgás hiányát?

– Sok különböző időszakról beszélhetünk ezzel kapcsolatban, mondok néhány nagy különbséget. Covid előtt például egyértelműen nem volt annyi törés a gyerekek körében, mint mostanában. A világjárvány ideje alatt annyira elgyengültek csontozatilag, hogy gyakorivá vált ez a probléma. Nem akarok nagyon drasztikus lenni a problémával kapcsolatban, de amikor még az Apáczaiban voltam, nem kellett ennyire noszogatni és motiválni a diákokat. Az online oktatásos időszakban belekerültek egy olyan „fekete lyukba”, ahonnan nehezen tudnak kijönni. A digitális térben teljesen kimaradt a mozgás a többség életéből.

Hozzáteszem, az emberek általában szeretik azt hinni, hogy a gyerekek nem szeretnek mozogni. Valójában imádnak, főleg a kicsik. Az én óráimról az egy-négy osztályosok kipirosodva és megizzadva mennek ki, nem érzik, mikor kell megállni. Ők még önfeledten játszanak, de ahogy felfele haladunk a korosztályokat nézve, egyre inkább eltűnik ez a viselkedés. Ötödikes koruktól általában könnyebben  megbetegszenek a gyerekek, ha van valami problémájuk, kis bajok miatt is rögtön mennek az orvosiba.

Ilyenkor elkezdenek szembesülni azzal, miben jók, és miben nem, milyen testi adottságaik vannak és gyakran szégyellik magukat a többiek előtt. Azok a gyerekek igazán motiváltak a licis korosztályban, akik korábban rájöttek, mi megy nekik igazán jól, és az motiválja őket, a többiek viszont rendszeresen leülnek a kispadra.

– Tanárként mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni, hogyan lehet kezelni?

– Valahogy rá kell ébreszteni őket, hogy mindenki jó valamiben. Én viszont heti két testnevelésórán nem tudom felvenni a harcot. Ennyi idő alatt nem lehet a kamaszok mentalitását megváltoztatni. Ötvenperces óra alatt rettentő nehéz lenne külön motiválni mindenkit. Magyarországon mindennap van tornaóra, nálunk viszont nagyon kevés hangsúlyt fektetnek a mozgásra, különösen a 9–12-esek esetében. Nekik csak heti egy van az órarendben, pedig az ő korosztályuknak lenne a leginkább szüksége rá.

– Említette már az online világ és a digitalizáció hozta problémákat. Nemrég szigorú intézkedéseket vezettek be az iskolai telefonozás korlátozására. Hogy látja, lehet-e ennek valós pozitív hatása a jövőre nézve?

– Ezt tornatanárként nehéz megmondani. Az én órámon egyébként sem lenne lehetősége a telefonjával játszani a diáknak. A szabály behozatala előtt sem volt náluk mobil, de azok, akik felszerelés nélkül jönnek, és különböző mesék miatt nem tornásznak, egytől egyig nyomkodták. Van erre a célra egy dobozunk, ahová kirakják, ezzel megoldjuk a helyzetet. Az egyértelmű, hogy nagyon rá vannak szokva.

– Több hátráltató tényezőt is említett már, ön szerint milyen változásokra lenne szükség a tanügyben ahhoz, hogy jobb legyen a tanulók fizikai felkészültsége és motivációja?

– A motivációt tekintve nagyon nehéz olyan testnevelésórát összeállítani, ami mindenki számára egyformán vagány. Nincs lehetősége egyes gyerekeknek azt csinálni, amihez értenek. Angliában alaposan felmérik a tanulók kompetenciáit, és figyelembe is veszik az oktatásban. Ha egy gyerek azt csinálhatja, amihez ért, nem kérdés, van-e motivációja. Tegyük fel, van valaki az osztályban, aki vízilabdázik. Én tornaórán nem tudok vízilabdát oktatni neki. Ami hasonló hozzá, az a kézilabda, de ott is meg kell néznem az osztály többi részét. Nyilvánvalóan a többség akaratát kell figyelembe vennem, így mindig lesznek olyanok, akik unják, amit éppen csinálunk.

Rettentő nehéz lenne egy osztályt elemeire szétszedni és mindenkinek lehetőséget adni arra, amiben jó. Egy teljesen más rendszerre lenne szükség ehhez, de azt kell mondanom, ez lenne a megoldás. Nem kínozni a gyereket talajtornával, hogyha nem ért hozzá. A focistáknak például semmi közük az egészhez, szívükből utalják. Jogosan kérdezik tőlem a gyerekek, hol fognak tizenkettedik után bakot ugrani. Én mégis feleltetem őket belőle, mert előírja a tanterv. Összességében azt mondhatom, kényelmes nemzedék vagyunk, hamar elpuhulunk, nem könnyű javítani a helyzeten.