Havas csúcsok, szovjet építészet, színes ortodox templomok, tágas mecsetek, nyüzsgő bazárok és a méltán híres erjesztett kancatej: Almaty rövid idő alatt minden előzetes elképzelésemet felülírta Kazahsztánról. 

Amikor három napra megérkeztem az ázsiai nagyvárosba, szinte magától értetődően jutott eszembe az a gyakran hangoztatott gondolat, hogy a magyarokat és a kazahokat talán nem csupán diplomáciai kapcsolatok, hanem valamiféle távoli történelmi rokonság is összeköti. A havas hegyek ölelésében fekvő városban könnyű átadni magunkat ennek az érzésnek. A lovas kultúra tovább élő emlékei, a vendégfogadás hagyományai, a hús és az erjesztett tejtermékek kiemelt szerepe, valamint a sztyeppei múlt állandó jelenléte mind ismerősen hathatnak a magunkfajta utazó számára.

Rokonok vagy útitársak a sztyeppén?

A magyar nyelv az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, a kazah pedig a török nyelvek kipcsak ágához, ezért közvetlen nyelvi rokonságról nem beszélhetünk. A magyarság elődei ugyanakkor hosszú évszázadokon át az eurázsiai sztyeppe különböző népeinek közelében éltek, és számos török nyelvű közösséggel alakítottak ki politikai, katonai, gazdasági és kulturális kapcsolatokat. A magyar nyelv honfoglalás előtti török jövevényszavai, a lovas nomád kultúra egyes elemei, valamint a dél-uráli régészeti párhuzamok egyaránt arra utalnak, hogy a korai magyarság története szorosan összefonódott a tágabb sztyeppei világgal.

Ebben az összefüggésben különösen izgalmas a Kazahsztánban élő madjar, illetve madijar közösség kérdése. Egy 2009-ben közölt Y-kromoszómás vizsgálat szerint a kutatásba bevont madjar férfiak genetikai mintázata a vizsgált népességek közül a magyarországi mintához állt a legközelebb. Ezt az eredményt azonban óvatosan kell értelmezni, mivel a kutatás egy viszonylag kis létszámú közösségre terjedt ki, amelyben jelentős genetikai sodródást is kimutattak. Maga a madjar elnevezés eredete sem tisztázott: egyes kutatók kapcsolatba hozzák a magyar népnévvel, míg mások a Muhammadjar személynév rövidült változatát látják benne.

A honfoglalás kori magyarok genetikai hátterét vizsgáló újabb kutatások szintén arra utalnak, hogy hosszabb ideig fennálló kapcsolatok létezhettek a Kárpát-medencébe érkező magyarok és a Dél-Urál kora középkori népességei között. Mindez természetesen nem bizonyítja, hogy a mai magyarok és kazahok ugyanannak az egykori közösségnek a közvetlen leszármazottai lennének. Azt viszont egyre több eredmény támasztja alá, hogy a magyar őstörténet keleti színterei ugyanahhoz a hatalmas, népeket és kultúrákat összekapcsoló sztyeppei övezethez tartoztak, amely később a kazah etnogenezis kialakulásában is fontos szerepet játszott. Almaty ezért olyan város, ahol a keleti eredetről, a sztyeppei örökségről és saját múltunkról alkotott elképzeléseinket is érdemes újragondolni.

Az egykori főváros

A Transz-Ili-Alatau hegyvonulatának lábánál fekvő Almaty városképe már az első órákban megmutatja, miért különbözik annyira a sztyeppére épült Astanától. Az utcák dél felé lassan emelkednek, a házak között pedig tiszta időben újra és újra feltűnnek a Tien-san havas csúcsai. A város népessége 2026 közepén meghaladta a 2,37 millió főt, így nemcsak Kazahsztán legnagyobb települése, hanem egész Közép-Ázsia egyik meghatározó metropolisza is egyben.

A mai Almaty területe már évezredekkel az orosz hódítás előtt lakott volt, amit az ókorból és a középkorból fennmaradt régészeti leletek is bizonyítanak. A modern város kialakulását azonban 1854-től számítják, amikor az Orosz Birodalom katonai erődöt létesített a Tien-san hegység lábánál. Az erőd körül létrejött település a Vernij nevet kapta, amelyet 1921-ben Alma-Atára változtattak. A szovjet hatóságok 1927-ben döntöttek arról, hogy ide költöztetik a Kazah Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosát, az áthelyezés pedig 1929-ben fejeződött be.

Alma-Ata 1936-tól a Szovjetunión belül létrehozott Kazah Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosa volt, majd Kazahsztán 1991-es függetlenné válása után is megőrizte ezt a rangját. A város mai neve 1993. január 28-án vált hivatalossá: a független Kazahsztán első alkotmánya már Almatyként nevezte meg az ország fővárosát. Az új név használatát az 1995-ben kiadott elnöki rendelet is megerősítette. Almaty egészen 1997 decemberéig maradt Kazahsztán köpontja, amikor az állami intézményeket az északabbra fekvő Akmolába, a mai Astanába költöztették. A döntést több szempont indokolta: Almaty az ország délkeleti peremén fekszik, további terjeszkedését a hegyvidéki környezet és a sűrű beépítés korlátozza, emellett jelentős földrengésveszélynek is ki van téve. Az új főváros ezzel szemben központibb fekvésű volt, nagyobb teret kínált az építkezésekhez és az állami intézmények hosszú távú fejlesztéséhez. A költözés ugyanakkor geopolitikai és demográfiai célokat is szolgált, mivel az államigazgatás és a lakosság egy részének északra telepítése megerősítette a központi hatalom jelenlétét az orosz határhoz közelebb eső térségekben.

Bár Almaty elveszítette fővárosi rangját, gazdasági és kulturális jelentőségét egyáltalán nem veszítette el. A bankok, nagyvállalatok, egyetemek, kutatóintézetek, múzeumok, színházak és művészeti közösségek jelentős része továbbra is itt működik. Astana lett Kazahsztán politikai és közigazgatási központja, Almaty azonban megőrizte azt a szerepét, amelyet sem kormányhatározattal, sem intézményi költözésekkel nem lehetett északra telepíteni: továbbra is az ország gazdasági motorja, kulturális központja és társadalmi műhelye maradt.

Nem csupán egy posztszovjet nagyváros

Almaty felfedezését a Panfilov parkban kezdtem, ahol áll a Mennybemenetel-székesegyház, amelyet tervezője után Zenkov-székesegyháznak is neveznek. A 20. század elején emelt faépület egyszerre működő ortodox templom és mérnöki különlegesség. Kívülről szinte meseszerűnek hat, belépve azonban gyertyafény, aranyozott ikonosztáz és a vallási szertartások csendes komolysága fogadja a látogatót.

A park egyik régi faépületében működő Jiklasz Népi Hangszerek Múzeuma jóval többet kínál egy hagyományos hangszerkiállításnál. Gyűjteményében kazah, türk és más népek hangszerei sorakoznak, köztük a dombra, a kobiz és a citeraszerű zsetigen. Maga az épület is része annak a faépítészeti örökségnek, amely Almaty régi városmagjának sajátos hangulatát adja.

A Zöld Bazárban a múzeumokban megismert sztyeppei kultúra hirtelen hétköznapi, eleven formában jelent meg. A pultokon szárított gyümölcsök, mézek, fűszerek, diófélék, sajtok, kolbászok és hatalmas húsdarabok sorakoztak, az árusok pedig egymás szavába vágva kínálták a kóstolókat. A 19. századi múltra visszatekintő piac ma is a város egyik legélőbb kereskedelmi központja. Itt látszik igazán, hogy Almaty kultúrája nem szűkíthető le kazah és orosz elemekre: koreai saláták, üzbég fűszerek, ujgur tészták, tatár édességek és kaukázusi sajtok jelennek meg ugyanabban a térben. A város soknemzetiségű múltja ízekben, illatokban és családi történetekben válik érzékelhetővé.

Az első napot a Kok-Töbe hegyén fejeztem be, ahonnan napnyugtakor egészen más arcát mutatta a város. A felvonóból fokozatosan nyílt ki alattam Almaty, amely nappal fás sugárutak, régi házak és szovjet lakótömbök rendszere, estére viszont fényekkel teli medencévé változik a hegyek alatt. Innen lehet a legjobban megérteni különleges fekvését: észak felé a sztyeppe nyílik meg, dél felé pedig szinte átmenet nélkül emelkednek fel a Tien-san csúcsai.

A második napot a Kazah Köztársaság Nemzeti Központi Múzeumában kezdtem, ahol időrendbe lehet rendezni mindazt, amit addig a városban látott az ember. Az intézmény a korai nomád népektől a középkori sztyeppei államokon és a kazah társadalmon át a szovjet korszakig, majd a független állam megszületéséig vezeti végig a látogatót. A múzeum legfontosabb tanulsága számomra annak felismerése volt, hogy a nomád életmód nem a letelepedett társadalom fejletlenebb változata, hanem a sztyeppei környezethez igazodó, összetett rendszer. A jurták, a legelőváltás, az állatállomány és a rokonsági hálózatok olyan életformát tartottak fenn, amelyben a mozgás nem bizonytalanságot, hanem alkalmazkodóképességet jelentett.

A délutánt az Abilhan Kasztejev Nemzeti Művészeti Múzeumban töltöttem, ahol a kazah festészet sajátos képi világa bontakozik ki. A nomád tájak, a hegyi legelők, a jurták és a lovasok mellett megjelennek a szovjet modernizáció jelenetei is, így a képek egyszerre beszélnek a hagyomány fennmaradásáról és az erőszakos társadalmi átalakulásról. Az Abaj Opera- és Balettszínház, a városi múzeum és a kortárs művészeti terek további arcait mutatják meg a mai kazah városi társadalomnak.

A harmadik reggelen a város déli pereme felé indultam, ahol a házak fokozatosan megritkulnak, majd az út bevezet a hegyek közé. A Medeu jégpálya és a fölötte fekvő Simbulak síközpont nem távoli üdülőhelyként kapcsolódik Almatyhoz, hanem a városi élet folytatásaként. Rövid idő alatt el lehet jutni a metróval, kávézókkal és forgalmas sugárutakkal teli nagyvárosból egy alpesi völgybe, ahol hűvösebb a levegő, elnémul a forgalom, és fenyvesek fölé emelkedő csúcsok uralják a látványt.

A délutáni séta közben vált nyilvánvalóvá, hogy Almaty egyik legérdekesebb látnivalója maga a város. Cári kori faházak, szovjet modernista középületek, új üvegpaloták, apró pékségek és elegáns kávézók váltják egymást. A Hotel Kazakhstan aranyszínű koronája, a cirkusz épülete és a díszített metróállomások mind arról a korszakról mesélnek, amikor az építészetnek az is feladata volt, hogy megmutassa, milyennek képzeli magát az állam.

Lóhús és kumisz

Almaty megértéséhez azonban nem elegendő végigjárni a templomokat, múzeumokat és hegyi kilátókat, mert a kazah kultúra egyik legfontosabb tere az étkezés. A dastarkhan nem pusztán megterített asztalt jelent, hanem a vendégfogadás egész rendjét, amelyben a fogások sorrendje, a hús elosztása és az étkezés közösségi jellege egyaránt jelentést hordoz. A kazah konyhát a nomád állattartás formálta, ezért a hús, a zsír, a tészták és az erjesztett tejtermékek a sztyeppei élet gyakorlati logikájának örökségei.

Egy európai látogató számára a lóhús fogyasztása elsőre szokatlannak tűnhet, Kazahsztánban azonban a ló egyszerre volt közlekedési eszköz, vagyontárgy, társadalmi jelkép, tejforrás és élelem. A legismertebb lóhúsból készült étel a kazi, amelyet a bordák mellől származó húsból és zsírból készítenek, majd természetes bélbe töltenek. Íze tömör, szaftos és enyhén édeskés, a zsírosabb részek pedig meglepően lágyak. Nem hasonlít pontosan sem a marhahúshoz, sem a bárányhoz, és a kazah éttermekben nem turistalátványosságként, hanem ünnepi fogásként kerül az asztalra.

A kumisz, kazahul kimiz, még közvetlenebbül kapcsolja össze a lovat és az ember mindennapi életét. Az erjesztett kancatej savanykás, enyhén pezsgő és nagyon kis mértékben alkoholos, ízében a joghurtos savasság sós, élesztős és füves jegyekkel keveredik. Az első korty még meglepetést okoz, a másodiknál azonban már elbűvöl. A kumiszban benne van a lótenyésztés több évezredes hagyománya, az erjesztés gyakorlati tudása és a vendégszeretet gesztusa is.

Mindez persze nem jelenti azt, minden étkezésnek lóhússal és kumisszal kell végződnie. Kazahsztán alkoholkultúrája meglehetősen sokszínű: készülnek helyi borok, különösen az Almaty környéki szőlővidékeken, vannak kazah sörök és brandyk, illetve a szovjet és orosz kulturális örökségnek köszönhetően a vodka is máig erősen jelen van. A röviditalok között éppen a vodka a legelterjedtebb, miközben a fiatalabb városi közönség körében a bor és a sör is egyre népszerűbb. Kazahsztán lakosságának többsége ugyanakkor muszlim, a 2021-es népszámlálás szerint csaknem hetven százaléka vallotta magát az iszlám követőjének, ami Almaty vendéglátásában is jól érzékelhető. Rengeteg halal étterem, teázó és családi vendéglő működik a városban, amelyek hangulata és kínálata sokszor a török éttermeket idézi: grillezett bárány- és marhahúsok, csirke, kebabok, frissen sült lepénykenyerek és édességek kerülnek az asztalra, alkohol helyett pedig gyakran tea kíséri az étkezést. Almaty hivatalos gasztronómiai kínálatában is külön kategóriát alkotnak a halal éttermek, a városban pedig a kazah, üzbég, ujgur és török konyha szinte magától értetődően él egymás mellett. Így annak sem kell tartania az éhezéstől, aki nem szeretné megkóstolni a lóhúst, vagy akinek az első pohár kumisz után végleg elmegy a kedve a másodiktól: Almatyban sokkal inkább az okoz gondot, hogy az ember a rengeteg lehetőség közül mit hagyjon ki.