A doni hősök előtt tisztelegtek Szatmárnémetiben vasárnap: a Németi Református Templom kertjében található emlékműnél helyezték el az emlékezés koszorúit.

Vasárnap a 10 órakor kezdődő istentiszteletet követően emlékeztek meg Szatmárnémetiben a doni katasztrófában elesett hősökről, akik az embertelen körülmények között is helytálltak hazájukért.

Az istentiszteleten Sipos Miklós nyugalmazott lelkipásztor és esperes hirdetett igét, reflektálva a nemrég tartott próbaérettségikre. Mint rámutatott, a híveknek is magukba kell nézniük, és választ adni a kérdésre: érettek-e lelkileg. Megtörtént-e a hitben való felnőtté válás, eljött-e a lelki nagykorúság? Ha ez nem történt meg, nem kell megijedni, hiszen isten segít a fejlődésben, mert egyszer elérkezik az érettségi ideje is.

Dr. Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke a történelmi visszatekintésben idézett Garda József Kint voltam Donnál című írásából, és felelevenítette Gellért Sándor emlékeit is a katasztrófával kapcsolatban. A történész az eseményeket taglalva elmondta, hogy a magyar veszteségek valóban katasztrófa-szerűek voltak, nem volt nemzet, amely hasonló tragédiát élt volna át.

„A 2. magyar hadsereg 207500 létszámából mintegy 40.000 került vissza Magyarországra – ezek közül is sokan súlyosan sebesülten. Az 1943. január-februári harcokban, tehát néhány hét alatt, 100-120.000 körüli az elesettek és fogságba esettek száma. Nincs nemzet, amelyik ilyen rövid idő alatt ekkora veszteséget szenvedett volna. Ez a szám a többi nemzetek lélekszámához arányítva mellbevágó, hiszen a magyarság lélekszáma 2/3 volt a románokénak és eltörpült az olasz és a német népesség mellett. Ezek az arányok teszik mohácsi méretűvé a doni tragédiát” – mondta.

Elhangzott, hogy nem volt eleve elrendeltetett, hogy a Don parti lövészárkokban harcoló 100 ezernyi magyar honvéd elpusztuljon – hibás döntések vagy épp meg nem hozott döntések sora vezetett a szörnyű eseményekhez.

„A nemzeti tragédia mellett ezek a veszteségek személyes tragédiák is: a Don mentén sok szatmári fiú, testvér, édesapa szolgált a 34. gyalogezred katonáiként, magyarok, svábok, románok és zsidók egyaránt. Az elesettek fájó vesztesége mellett a túlélők is egy életre viselték a keserves élmények traumáját. Koszorúinkat ma rájuk emlékezve és nemzeti tragédiánkra is gondolva helyezzük el” – zárta beszédét a történész.

A templomudvaron felállított emlékműnél ezt követően megtörtént a koszorúzás, a rendezvényt pedig a Himusz első versszakának sorai zárták.