Az alábbiakban a Román Televízió 1985-ben megszűnt, hétfői, háromórás magyar adása végóráinak eseményeibe vezetem be az olvasót, a ’79 és ’82 közti történésekbe és némileg a fővárosban élő magyar értelmiségi kolónia életébe is. Az adás, mint köztudott, a kérészéletű 1969–70-es taktikai nyitásnak köszönhette létrejöttét 1969-ben, A Hét című hetilap s a Kriterion Könyvkiadó megalapításával egyetemben. Annak ugyanis, hogy a leendő diktátor megszilárdítani akarván hatalmát az 1968-as csehszlovákiai szovjet intervenciót követően éleződő ellentétek légkörében (Románia egyedüliként a szovjet blokkból elutasította a részvételt a megszállásban), új támaszokat keresett belpolitikájában, s némi engedményeket tett egyebek közt a legnagyobb nemzeti kisebbség képviselőinek is, miközben a Nyugat szemében a különutas kommunista vezető szerepében tetszelgett. A kompromisszum pár éve, minden rövidsége és ellentmondása ellenére, fontos időszaka volt a kisebbségi kultúra átmeneti megerősödésének.

Február 10., kedd

Az operatőrök lázadásának napja. M.-et preinfarktussal kórházba utalták. Az általa összeállított jelentést ma olvasták fel. A sok disznó a szerkesztőségben csülökig áll a kihányt epében. Néköm is kijutott – de kivédtem.

Február 21.

A világos szembenézés perce:

Az írás és a tévé mind-mind egy kitörési kísérlet eszközei voltak. És nem csupán Brassó vagy a tanárság bizonyult szűknek, hanem énem, önköröm szűkült ijesztően be. Most pedig azt látom, hogy a régi mederbe terelődik vissza életem, a kitörési szándékon úrrá lesz az elmúlt tíz év tehetetlenségi nyomatéka. Ezek szerint nem is az elnyomó főnök az, aki lebéklyóz, hanem önnön természetem átkos öröksége, amelyen tehát nem sikerült – eddig legalább – úrrá lennem. A rossz főnököt szinte keresem már.

A harc folyik. Életkorom is olyan, hogy vagy most, vagy soha. Egyelőre több kísérlet kudarcba fulladt, de nem a KÍSÉRLET maga.

Szolgálati kötelességem nagyobb erőbevetéssel kell végeznem. Megéri. Hogy gyengébb teljesítményt is elfogadnak? Ez tény, de nem megoldás.

*

Megfutamodás lenne-e egy esetleges munkahelycsere?

Március 22.

A hatalomfosztottság, a propagandaszféra fokozott manipulációérzékenysége, a manipuláltsága, a kultúrnívó vagy jellemferdeségeket inkább felszínre hozó körülmények folytán a szerkesztőségben a dörzsöltség vált a belső körhöz tartozás fő ismérvévé. Tehát egy már eleve teljesítményidegen tényező. Sőt ezt tekintik ők teljesítménynek, az igazinak.

Ez kb. még egy évig eltarthat, ha nem tovább, annyira elhúzódik az új főszerkesztő kinevezése.

A savanyú uborkákban éltető nedvek ecetesedtek meg.

Ugyan miért is akarhatna bárki főállásban írni? Mert a szöveggel való kényszerfoglalkozás is szülhet szabad szöveget, mert a szöveg szüli a szöveget és nem a nem-szöveg.

Március 30.

Anyám haragszik, és önérzetemet rettenetesen sértő lenézését érezteti velem. Hogy a TV teljes holtvágány számomra, hogy a főnökeimmel sose tudok kijönni stb. stb. Érdekes, hogy nekem épp ezek a presztízsszempontok nem jutottak eszembe. Habár fordítva áll ez rám is: hiszen mivel ún. mussz-feladatokat kapok, ezek annál szélesebb nyilvánosság előtt járatnak le, és ettől „bizony” magam is tartok. És a rengeteg időpocsékolás! Amikor a fogalmazás, az írás a fényviszonyoktól, az operatőrök szeszélyeitől stb. teljesen függetlenül bármikor kínálja magát, jóformán mindenkor. És micsoda inspiráló ereje van, akkor is, ha nem az ihlet adja kezembe a tollat.

Hogyha már eleve elpályázom, akkor is ki kellett volna használni hírnévszerzésre, véli ő. De nem állíthatja senki, hogy teljesen kiaknázatlanul hagytam, noha bűnösen hanyag voltam sokszor, és vártam, hogy megtörténjen az új főszerkesztő kinevezése, amit rögtön bekövetkezhetőnek, mert halaszthatatlannak tartottam több hónapi várakozás után is, pedig tisztában kellett volna lennem azzal, mire megy ki mindez a késlekedés. De hát én és a hírnév! Állítólag nem férek meg vele.

Anyám a nagy lehetőség elszalasztóját látja bennem, és nem a fiát. Ő még túl fiatal, én meg már idősebb vagyok (31) annál, hogy ez serkentőleg hatna rám. Nekem más kellene, ezért vádolom szeretetlenséggel. Isten látja, hogy nincs igazam.

De mit tehettem volna a három vagy négy hónapos bojkott idején, a tavaly nyáron és ősszel? Ne viselkedjünk úgy, mintha minden csupán rajtam múlott volna.

Április 14., kedd

Íme a világraszóló phárbheszédh! Közben szabadságon voltam, M. pedig felgyógyult és visszatért:

Én előadom, hogy két témám van: a Szülők Iskolája című sorozat terve, a családokban dívó büntetésfajtákról felmérést is végeztem, a másik az iskolatelevíziós Irodalmi Pótóra középiskolások számára. Az elsőre azt mondja: Kolozsvárt? Már megint Kolozsvárt? Szóval ez a Csép Sándor vadászterülete, azt hagyjuk. A másik gondolkodóba ejti. – Sok sorozatot ígértünk már a nézőnek, és aztán akadémikusan szólva, fingtunk egyet, és nem lett belőlük semmi. Most év vége van, ezt tehát őszre kell halasztani. Ellene vetem: ha sorozat, azt elő kell készíteni… több részt kellene leforgatni belőle… – Igen, megint Kolozsvárra akar menni, a szabadságát is ott töltötte, nem? (Tényleg, Grószit kellett lehozni Bukarestbe.) Na jó, hívja fel Fejes Gyulát (aki közben a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Országos Tanácsának titkára lett) és vele beszélje meg ezt az egészet, ő ért az iskolai kérdésekhez! (?)

Erre látván, hogy 1) időben is halogat, 2) másokhoz utasít, felelősséget elhárítandó, s hogy a közvetettség mintegy hierarchikusan is „kiteljesedik” viszonyunkban, megjegyzem, hogy a szerkesztőségi feladatokat is elvállalom természetesen. Nehogy valaha félreértsem, valaha is félremagyarázzam a másfél éve dühöngő terápiát, aminek alávetett, csupa nagybetűvel kéne ideírnom válaszát:

– Na, úgy látom, érik már a gyümölcs…

A rothadásról látja. Szegény John Steinbeck.

Fejes Gyula pénteken fogad.

Április 19.

A lengyel események (a Szolidaritás mozgalma sztrájkot indít) a szociális-politikai epigonizmus korát zárják le végérvényesen, és világtörténelmi jelentőségűek. Látszólag a párt gyengeségének okából jelenik meg a színen egy újabb hatalmi intézmény, pedig valójában ennek a gyengeségnek a formájában a hatalmi megerősödés, a nemzeti talajba való erőteljesebb meggyökerezettség nyilatkozik meg, amely egy ilyen kompromisszumot a kényszeren túlmenően (külső-belső) lehetővé tett. A programtalanság magyar útja járhatatlan volt, kiúttalan válságba vitt, illetve az a feszültség a mai gazdasági reform és a polgári gyarapodás politikát és ideológiát nem érintő formájában nyert levezetést. A nyílt politikai reform, amit a mozgalmon belül kezdeményeztek a szomszédban, túl korán jött (?) és nyíltan politikai, valamint belső jellege folytán fő veszélyforrásnak ítéltetett és ezért elfojtatott. Az eltékozolt, ajtón kidobott 1945–48-as demokratikus örökség azonban „visszajött az ablakon”, kicselezhetetlen módon külső-belső formában született meg újra. Külső, mert nem a kommunista mozgalom kezdeményezte, ezért ideológiailag, ha kevésbé haladó (ebből tanulni kell), hagyományos tudatformák reaktiválódását idézi elő, külső továbbá, mert eleven tagadása a tömbösödött és egyneműsítő centralisztikus intézményrendszernek, a monopóliumot megtöri, de polarizálódást idéz elő. (Ez önmagában még nem okvetlenül veszélyes, de azzá lehet.) Belső, mert nemzeti és népi, sőt, munkástömegeket mozgat, továbbá azért is, mert párttagok is belépnek és beléphetnek.

Nagymértékben tanulságos, arra int, hogy menjünk a reformkísérleteknek elébe, ne engedjük a kezdeményezést kicsúszni a kezünkből, hogy ne kelljen utólagos asszimilációval küszködnünk és vesződnünk, hogy a történelmileg elavult tudatformák megújulásának elejét vegyük, hogy az ifjú nemzedék nonkonformizmusát a magunk számára használhassuk, aknázhassuk ki, hogy eszményeket is nyújthassunk nekik.

Meg fognak jelenni – az ijedelem elültével – az ellenőrzött erjedés elméletei és a reformmozgalom megerősödik majd, mégpedig érthetően a Szovjetunión kívüli európai szocialista államokban főleg. Ez a Nyugat tekintélyének hanyatlásával és a nemzeti öntudat nagyfokú megerősödésével fog járni, amennyiben a nemzet a demokrácia visszavételének alanya, porondja lesz, de a dicsősége is őt illeti.

Ennyit az erőről. A gyengeség pedig a megújulásban mint elszenvedettségben van. Kezdeményezettségében lesz hatalmunk, erőnk gyarapítójává. A győzelem formailag vereség egyelőre a történelem rossz, de megérdemelt vicce folytán.

1956: a koránjött válság, a puszta epigonizmus, a teljes felkészületlenség megoldására, a szétmálló hatalom példája.

1968: a kiforratlan belső reform.

1979: a felkészületlenség és belső kezdeményezésre való alkalmatlanság – de a kívülről jött elfogadására már van némi készség, azaz az önbírálatra is.

Május 14.

Hogy is gondolhatják, hogy az ember a tétlenséggel beérheti?

*

Gyűlés. M. beszámol arról, amit a főnökségen mondtak neki. Az elvek, utasítások továbbítása helyett elmeséli mi történt, ki mit mondott és hogyan. Hallatlanul szórakoztató – lenne, ha lehetne. 1. A zenei adásokat ellenőriztetni kell. Rögtön megkérdezi: ki által? Leteremtik: ha tud olvasni, akkor nézze át a működési szabályzatot. (Ez láthatólag felkelti az érdeklődését, ezt szereti, az alárendeltséget és a paragrafusokat.) Erre elhallgat, mert erről nem tud semmit. Gyűlés után kéri X-től („miután úgy veszekedtünk, mint a vakok”), hogy hozzá miért nem juttatta el a szabályzatot, és kiderült, hogy szabályzat nincs is, tervezete van csupán, tehát a főnök sem tudja, hogy nincs. (Erre Mag feláll és a falat nézi.) 2. Honorárium- és cikkdíjreform lesz: havi normát állapítanak meg, a fizetés 10–15 százalékát teheti ki, és csak az azt meghaladó honoráriumot fizetik ki. A tévé volt az egyetlen intézmény eddig, ahol ezt még nem alkalmazták. Mag közbeszól, hogy aki ezt mint kötelező normát nem teljesíti, annak a fizetését sem adják ki teljes egészében, mire S. bután kérdezősködni kezd. Magot végül is letácsolják. 3. A munkatársi „karton” túlteng a műsorszámokban, még a gyártásvezetők nevét is feltüntetik sokan. Ne halmozzuk a neveket, valakinek egészen „fent” ez nem tetszik. A vezérigazgató jó tanácsa: már csak azért se halmozzuk a neveket, mert egy szép nap meg találják kérdezni, hogy mit keres a tévénél ez a rengeteg ember? Nehogy tegyenek róla, hogy kevesebben legyünk. (Ez aztán a jellemzően lényegláttató megjegyzés.)

Önleleplezés is, hiszen egyedüli igyekezete, amit ökör módra közhírré tesz, hogy minél több akadályt, ellenőrző közeget gördítsen az utunkba.

Május 18., hétfő

A francia választásokon a Szocialista Párt jelöltje, Mitterrand lett az elnök. A két nagy jelentőségű esemény, a Szovjetunió be nem avatkozása Lengyelországban és ez, túl közel van egymáshoz időben ahhoz, hogy ne gyanakodhatnánk még ok-okozati viszonyra is.

*

Ma elhangzott Gálfalvi Zsolt Sütő András-interjúja a tévé magyar adásában. Kérdései:

Állandó törekvései ’45-től errefelé (miben nem csalódott tehát)? Válasz: a közösségi elkötelezettségében.

– Mi lesz velünk? – döbbenetes élességgel felvetve.

Válasz (egy három majmot ábrázoló szobrot tartva a kezében): Ha nem mondjuk ki… ha nem cselekszünk… (akkor majmok leszünk). Különben az, ami bennünk van. – Az Úr végszózata a Tragédiában a küzdésről, ő is csak azt ismételheti.

Elhangzott továbbá az is, hogy az osztályharc élezésének elmélete idegen volt a mi társadalmunk természetétől, nem felelt meg neki. A hatalom megszállottjai a valóság hű érzékelésére képtelenek, náthában szenvednek… A közösséget nem csupán egyéni, de kollektív jogok is megilletik…

Az interjú azzal kezdődött, hogy Ádám siratja fiát a Káin és Ábelben: „Miért adtál nekünk észt, ha egyszer rabszolgáknak kell megmaradnunk?”

Csodálatosan ért véget. Miután elmondta (és megmutatta), hogy mi lesz belőlünk, ha nem beszélünk és teszünk is az emberség érdekében, és miután kijelentette, hogy az lesz, ami most (még) bennünk van, hozzátette: és sok egyéb, amit nem láthat előre – és hosszan belenézett a néző szemébe.

Egy lényeges mozzanat: 1948-ban elmenekült abból a szerkesztőségből, ahol elő akarták írni neki, hogy mit írhat és hogyan. A Romániai Magyar Szó volt-e vagy a Világosság?

Május 29.

Noha soha kétlelkűbb nem voltam, mint éppen most, életemnek mégis ez az egyik mélypontja. Önérzeti fogyatékosságra vall, amit csinálok. Ezzel szakítani csak egyik napról a másikra lehet, hirtelen kitépve magam belőle.

Életem a halasztásos önelfojtás boszorkányköréből nem tud kitörni. Érvényesülés és önrepresszió jellemet, lelkierőt felőrlő harca újul ki bennem már ijesztően rövid szünetek után. Maelström. Pedig belátás dolga is, hogy az önérvényesítést az önelfojtás árán megvenni nem lehet. Még szerencse, hogy kettős életet élek.

Egy Martinovics-tanulmány használja kulcsfogalmakként az önérvényesítés és önazonosságra törekvés fogalompárját.

Június 12.

A lengyel gazdasági reform egyik fő célkitűzése állítólag a decentralizáció és a vállalati önállóság fokozása. A köztulajdon jelenlegi formájában alkalmas volt a kizsákmányolás felszámolására és egyben az érdektelenség általánossá tételére. Ezért kell közelebb vinni most a tulajdont a kisebb termelői csoportokhoz, differenciálni a nemzeti-állami tulajdont, konkrét közösségek konkrét tulajdonává tenni – ez érdekeltséget fog eredményezni, és közösségek kikristályosodásához vezet majd, az elvontság egyetemes levetéséhez, hatalommegosztáshoz stb. A szocializmus konkretizálódásának magasabb szintjét eredményezi majd.

Például válság idején a gondok megosztása a gond, vállalják minél többen azokat magukéiknak, ne csupán a hatalom birtoklói. De hogy ezt elérjük, a döntés jogát meg kell osztani.

Tulajdonképpen a közösségek kiforrása megelőzte a hatalmi és a tulajdonformák fejlődését. A közösségi szervezkedés új formái akkor válnak veszélyessé, ha elutasítják a válság megoldásában való részvételt, vagy ha kirekesztik őket belőle. De akkor aszociálissá válnának, önmagukat lennének kénytelenek meghazudtolni, gyökerükben romlanának meg. A kirekesztés pedig politizálódásra kényszerítené őket.

Június 26.

Grószi valami két hete, mikor még feküdt anyáméknál a nappaliban, azzal fogadott: szaporodás van a családban. Kibújt ugyanis a tojásból a harmadik kanárifióka.

*

Kongresszusi hűségnyilatkozatok. Noha nem gondolkozik és meggyőződése nincs, mégis minden tette egy tagolt, jól kialakult egész része, abba illeszkedik bele. Két dolgot vétetett ki: 1. „Pártunk régi törekvése az anyagi ösztönzés fokozása, de mindenféle adminisztratív gáncs eddig megakadályozta ezek bevezetését”. (Szerinte ebből az derül ki, hogy valaki megakadályozta a pártot…) 2. „A dolgozók tanácsainak egyik fő feladata ezentúl a köztulajdon védelme lesz.” (Merthogy rossz a fogalmazás. Miért? Fosztogatták eddig nálunk a köztulajdont?)

Június 27.

Szellemi szeméthordó.

Gondolkodási elvonókúra.

Jellemtörő pozdorja-játék.

Július 8.

Egyszerűen nem akar fogadni. Nem létezem a számára, nem hajlandó főszerkesztői „szolgálatokat” nyújtani nekem. – Szerezzen egy főszerkesztőt, akkor majd lesz időm magával foglalkozni. Ha akkor még mindig szüksége lesz rám! – kiáltja utánam a folyosón.

Szegény fejem, nem tudok meglenni nélküle! – Engem nem kell kényeztetnie – jegyzem meg. Riportmegbízást kaptam. Olyat.

*

Rendkívüli formaszegénység a fő baj – mondtam. Lehet-e igaz ez a formák tobzódása idején, amikor minden új intézményről stb. kiderül, hogy a régi fő mozgató új álarca csupán és annak átviteli szíja? Éppen külső, ráaggatott forma voltában, illetve hazugul új forma voltában utasítjuk el, mert az új tartalmat csak hazudja, de nem adja meg. Ezért igaz a formaszegénység vádja – csak hogy tartalmi szegényességként kell értelmezni. A másik, a formagazdag világ egy tartalmi differenciáltság kifejezője. Egyelőre a cégér merő átmázolásában rekedtünk meg.

Július 12.

Lengyelország két nappal a rendkívüli pártkongresszus előtt. Tulajdonképpen arról van szó, hogy az új rendszer saját alapján lendül mozgásba, saját dinamikáját kibontakoztatandó! Ami menthetetlenül önmagával való szembesüléssel és bizonyos megosztottsággal és szakítással is jár.

Hogy milyen tudati tartalmak kísérik? Természetesen tévhitek is, reaktiválódott régiek is, de 1. ne tudatából ítéld meg a kort, 2. mást jelent a régi tudatforma is ma.

Július 18.

Székelyföldről visszatérve két érdekes kísérletről számolnak be a vonaton és a buszon az útitársak. Egy maroshévízi földet bérel a kollektívtől, évi 60 valahány lejével árját. A földet a kollektív szántja és trágyázza, ő azt ültet bele, amit akar (krumplit), és a termés az övé. Ezt tehát a veteményeskerten és a háztájin felül kapta. Gyergyóditróban kiadják kapálni a krumpliföldet a termés tíz százaléka fejében. Gyári munkás meséli, hogy a családtagjai egy-két hektárt vállaltak. Talán nem csak a kapálásban, hanem minden ültetés utáni műveletben segédkezniük kell, a betakarításban is. Meséli, hogy a szénakaszálást harmadában adták volt ki már évekkel ezelőtt – véleménye szerint nem érdemes belemenni.

Ez az igazi gazdasági forradalom.

Július 25.

A demokráciára éretlen népek diktátorokra támaszkodnak, mint gyerekek a járókára.

Augusztus 1.

Bodor egy csomó, állására, tudására, tehetségére veszélytelen embert gyűjtött maga köré fiatalok támogatása címén. Vagy – megengedem – fordítva is állhatna az ügy, ha nem most derülne ki, hogy tehetetlenségében mindenki lefekszik, behódol. Nem hinném, hogy csupán a bürokrata módszerekkel szembeni fegyverletétel lenne (ezt ugyanis valóban nem vagy csak részben ismerhették ki korábban). Csődhalmazt hagyott hátra.

Augusztus 2.

A nagy protokollosdi a csúcson tulajdonképpen ugyanannak a semmittevésnek az újjászületése, ami lent nem termel, fent pedig nem vezet.

Augusztus 4.

Lengyelországban most két folyamat van kibontakozóban. 1. Az össznépi ellenőrző mechanizmus kiépülése (amit a párt fokozatosan át kell, hogy vegyen a szakszervezetektől!). 2. A csoportérdekek képviseleti rendszerének elismertetése (ami a szakszervezeteké maradhat).

Mivel mindkettő egyelőre a szakszervezeteket terheli inkább, nem egyszer groteszk módon ütközik ki ellentétességük a szakszervezeti mozgalomban.

Hátra van az egyéni érdekvédelem intézményesedése. (Fogalmak: döntési-vezetési rendszer; érdekvédelem és képviselet; az össztársadalmi melletti többi érdek legitimálása.)

Augusztus 15.

Megszűnt a kolozsvári Igazság ifjúsági oldala, a Fellegvár. Állítólag ellehetetlenítették, már csak a zagyvaságig menően értelmetlen formában mehettek le a fő anyagok, úgy pedig már nem volt érdemes csinálni. Szimptomatikus lenne mindkét félre nézve?

*

Jenei Dezső nagyformátumú ember. Meglátogattam Kolozsvárt. Elmeséli a távirat történetét: értekezletet kell összehívni, kérték. Mivel készül? 1. A tanfelügyelőségek önállósítása (azaz külön magyar tanfelügyelőségek), 2. a magyar tannyelvű műszaki főiskola visszaállítása, mert minden szakmának 30–40 ezer saját műszava van, azt megtanulni csakis szövegben lehet, az pedig a kurzusok stb. nyelvében él. Létezik egy magyar szaknyelv, nem egy harmadik (romániai magyar) kidolgozása a mi feladatunk, kb. 200 mérnöktanári hely is kell, ezt megindokolja, 3. műszaki tankönyveket kell íratni.

Meséli, talán 1965-ben Ion Gheorghe Maurer miniszterelnöknek kifejtette, hogy egy megalakuló magyar szervezet nem lehet a párt alvállalkozása, kultúrautonómiára gondolt tehát. Ki is számította, hogy egymilliárd lejből minden magyar intézményt pénzelni lehetne. Akkor Maurer azt felelte, hogy nem fogadnák el, és ezzel ő kimaradt a további tárgyalásokból.

Én: Túl sokat markolt volna?

Augusztus 17.

Hadd kezdem, stílszerűen, a munkahely- és szakmaváltás megindoklásával. Először is a munka természete olyan, hogy rövid időszakokban maximális csúcsteljesítményt követel, amit az átlagos szintű, de kifejezetten tétlenségi szakaszok is követnek. Ezt könnyeden és elégedetten, azt hiszem, csakis más jellemképlettel és életstílussal lehet csinálni. Hiszen készen álltam én erre is, de az áttörés itt nem sikerült, a csupa hátrány elviselését pedig nem tartom érdemesnek. Ki tartaná annak az én helyemben? Elég az hozzá, hogy az egyenletes terhelést és az abból kicsapó lángnyelvszerű ihletet „szeretem”.

Augusztus 21.

A marxizmus maga is ideológia egészen addig, amíg a társadalmi tudatnak ez a történeti formája még fennáll (= amíg a fizikai és szellemi munka megosztása is fennáll), amíg még a munkásosztály ideológiája, tudata – tehát épp korlátozottságának tudatában kell felvennie a harcot a többi ideológiával. Azaz a séma módosul? Két gyakorlat, két ideológia, viszont mindenik meghasonlott önmagával szemben, a marxi ideológia esetében ez a meghasonlás valamilyen tudatosság és önbírálati úton a belső ellentétek pozitív kihasználását is lehetővé teszi, tehát a meghasonlás leküzdésének állandó tendenciaszerű jelenlétét. Feltéve, ha…

Summa summarum: az ideológia heterogén szféra.

Augusztus 29.

A 16. nemzetközi tudománytörténeti kongresszus Bukarestben augusztus 27. és szeptember 23. között.

Koromsötétben, lidérces álomból ébredek. Álmomban egy hancúrozó gyerek úgy kihozott a sodromból, hogy megütöttem, leesett és ájultan hevert a cementen. Elsiettem onnan, mondogatva magamban, hogy hamarosan magához tér, és viselkedhetem úgy, mintha mi sem történt volna, mert minden magától rendbe jön. Innen a fokozódó szorongás. Végül már szaladtam egy dombon lefelé, amikor gyerekcsapat zúdult elém, hogy: „X. zace pe cap!” (Fejre esett.) Sic! Lelkiismeret-furdalás és szégyen, erkölcsi hitványságom érzetével ébredek, abban a lelkiállapotban, amikor nagy távlatokat tudok ésszel egyszerre átfogni, tudatomban pedig ott zajlik minden megaláztatásom emléke, erőszakkal tudat alá szorított megalkuvásaim, minden „meg-nem-történtnek” tekintett sérelem. Zaklatottságomban órákig képtelen voltam visszaaludni. Hajnal felé ólomnehéz, álomtalan öntudatlanságban, föl-fölriadva aludtam még vagy egy órát.

Reggel felé bemegyek a szerkesztőségbe (TV), jelentem, hogy minden idők egyik legnagyobb fizikusával, D. D. Ivanyenkóval megállapodtam interjúügyben, lesz még egy kelet-német is… – Nem a mi profilunk. Mondtuk mi magának, hogy idegenekkel állapodjon meg? Na jó, megkérdem Podoabă elvtársat, ma be kell jönnie. Alig mondja ki, jön. P. Másfél óra múlva a salamoni döntés: csináljam meg, de a Bacalu műsorában, állapodjak meg vele. Rohanok a jogi karra, elkapom Bacalut. Van egy eladó interjúm – mondom. Köszöni, de ő tud oroszul, neki angolul nem kell. Hogy ne sértsen meg, mégis megkérdi: miről szól? Az elvtársról vagy a kongresszusról? Megrökönyödve válaszolom, hogy magáról beszélne természetesen a nagy fizikus. (A józan ész teljesen hasznavehetetlen, minden orientatív erejét elveszítette). Ja, ők precíz utasításokat kaptak, teljesen reménytelen az ügyem.

Szegény. Igazi jóindulat csengett a hangjában és a határozott elutasításban.

(Érdemes utánanézni: egyedül A Hét, Ágoston Hugó és Rostás Zoltán jóvoltából, tudta érdeme szerint kezelni az eseményt és a lehetőségeket.) Ezek után röviden, amit Ivanyenkóról tegnap esti előadásán megjegyeztem: joviális, sokat mosolygó, ugyanazt a gondolatot többször hangsúlyozó ember, kis történeteket sző előadásába. Angolul pocsék kiejtéssel és hibásan, de érthetően beszél. Előadásának címe: Az egységes fizikai térelmélet. Ezt majd máskor fejti ki, most a kérdés történetét mesélné el. Egyetemi szintű előadás lett belőle, nekem érdekes. Fölírt néhány nagybetűt M(atter), V(acuum), C (fénysebesség) T(ime) stb. Ezek az alapkategóriák. Einstein még halála előtt is ezeknek az egységes térelméletbe foglalásán dolgozott, sok életrajzírója szerint erre semmi szükség (nem volt akkor legalábbis), ezért Einstein elpocsékolt életéről beszélnek. I. szerint azonban továbblépni most csakis egységes elmélet (unified theory) alapján lehetne, ezért időszerű a kidolgozása. Ő most csak az M-ről fog beszélni. Fölírta Niels Bohr nevét, továbbá egy I. betűt (ez ő), aztán a Heisenbergét. Kevésbé ismert tény, hogy az atommodell kidolgozásában Heisenberg mennyit vacillált, az n=p+e modellt tekintette egészen 1933-ig érvényesnek, és csak utána tért át a proton plusz neutron plusz elektron modellre, amit I., úgy tűnik, már előtte vallott. Niels Bohr furcsaságai közé tartozott, hogy nem akarta elfogadni a később felfedezett-kikövetkeztetett elemi részecskék gondolatát (mezonok stb.) Egy zseninél furcsa ez a konzervativizmus. Később fedezték fel a kvarkokat, most pedig úgy néz ki, el kell fogadni egy (korlátozott számú szub-kvark szintű elemi részecske létét is. Heisenberg egész munkássága tévedések sorozata, azaz helytelen levezetésekből levont helyes következtetésekből áll.

Mondta mindezt általános jóindulatú figyelem, valamint két barátja, egy idős orosz és egy –kadze-ra végződő nevű másik honfitársa hangos helyeslése közben. Egy román megkérdezte, hogy „a heisenbergi első képlet most már esik akkor?”, mire hasonló mai törekvésekre hozott fel példát, sőt, egy ’79-es nagy összejövetelen, ahol Wigner is ott volt, szintén tárgyaltak erről.

A fizika volt egyetlen élményem „Historiológiában”.

*

Ki a bürokrata? Az, aki szerint minden helyzetből van hivatali kiút. Aki a labirintust megoldási lehetőségekben kimeríthetetlennek tartja. (Van, aki nem tartja annak, de úgy él, mintha annak tartaná.)

*

Van egy másik, egy dionüszoszi lelki valóság is. A történésekre való ráhagyatkozásnak a valósága, amely szinte keresi már azt, hogy lemondhasson a tervéről, hogy a sikertelenségért rajta kívül álló okokra háríthassa át a felelősséget, mi több, önpusztítóan perverz, titkos vágya teljesül, ha gáncsot vetnek neki, szomjazza a kudarcot.

*

Pártgyűlésen hangzott el, hogy a lengyelek most annak levét isszák, hogy náluk évtizedekig nem folyt hazafias nevelés. Bezzeg nálunk!

Szeptember 3.

Lengyelországban vita folyik az önigazgatásról.

A kongresszusra készülő szakszervezetek bizalmatlanságukban a végletekig mennének el: lebontanák a központosítást, a tervgazdálkodást és felapróznák vállalatokra az állami tulajdont. Az üzemek stb. 60 százalékában megalakultak a munkástanácsok, amelyek a teljhatalmú tulajdonosi jogcímre tartanak igényt, és például az igazgatót is ők neveznék ki. – A szocializmus érthető módon nem szolgáltathatja ki magát ennyire a piaci mechanizmusoknak. Lényege éppen az ellenőrzött kapitalizmus, a szociálpolitikája javára „kizsákmányolt” kapitalizmus, a munka kényszerjellege, az árutermelés és a pénzviszonyok, a termelést üzemeltető egész elidegenedés kiaknázása az életszínvonal, de főleg közösségteremtő-művelődési céljai érdekében, az ember történelmileg lehetséges visszavezetése önmagára. (A dolgok természetéből fakadóan ezt főleg a szorosan vett termelési szférán kívül próbálja elérni.)

Szeptember 4.

Újabb főtitkári munkalátogatás. Millió és millió kiesett munkaóra, a művi lelkesedés nagyipara. Nagy, egészen az.

Szeptember 6.

Slapaj: szellemi segéderő egy szerkesztőségben.

Állandó görcsbe rándultságom és rövidzárlatos kapcsolataim régi-új fordulata: hogy eleve elutasító és minden rágalomnak hitelt adó, már nyíltan sértegetésben kitörő rohamainak elejét vegyem, mondom neki, hogy 1. kettőnk viszonyát valaki állandóan mérgezi, 2. hogy azért én bármit mégsem engedhetek meg magamnak, elvégre a munkahelyemről van szó (értsd: hogyan is adhat hitelt minden rágalomnak?), és én éppen, hogy szolidaritásra törekszem a szerkesztőséggel szemben. Mondtam ezt feszültségoldás és időnyerés céljával. Bakalódásnak vette. Képtelen a mások fogalmaiban gondolkodni. Most konzervgyári riportra küld.

*

Kovács János, a Művelődés főszerkesztője rossz hírrel fogad: beadta lemondását, mert nem helyezik el az őt állandóan jelentgetőt. Nagy erkölcsi nyomás alatt él, mindenki arra kéri, maradjon, az ismerősök telefonon hívják… Én is azt mondtam, hogy ő tette kultúrintézménnyé ezt a lapot. Hiába, másfél évi harc felőrölte az idegeit, pedig a sajtóigazgatóságon (?) hivatkozott az én esetleg fölszabaduló állásomra is. A vezérigazgató azt válaszolta volna, hogy nem tartja szerencsés dolognak egy embernek az akarata elleni felvételét a tévéhez. E mögött Mag mesterkedései húzódnak meg, aki fél a drágalátos M.-től.

Szeptember 11.

Balog Edgár 75 éves. Fodor Sándor szellemes és gyilkos sorai A Hétben a kétbalkezes tábornokról, aki hibát hibára halmoz. Domokos Géza pedig az ártatlan bajkeverőről, vereségek akaratlan megidézőjéről ír…

Tételesen nem mondták ugyan ki, de főleg teljesen megalapozatlan, patológiás optimizmus jellemzi őt. Ma. De ez a múltakra nézve nem mérvadó.

*

A jelszavak kútfeje, az első mozgató újból és állandóan biztat, ostorozza a transzmissziós szíjakat, amelyek pedig derekasan „erőszakosodnak el”. Érthetetlen, hogy mégis miért fityegnek petyhüdten. A harmadik lépcsőfok, a „horda” pedig minden biztatást elenged a füle mellett.

*

Újabb homokpogácsát készítettem: ezúttal a chiajnai konzervgyárban. Riporteresdit játszik a fiú.

Szeptember 20.

Az Ifjúmunkásnál már túl vagyok az űrlapok kitöltésén is.

Nits Árpád főszerkesztő-helyettes (titkár) szerint a szerkben egyetlen dolgot kifogásolnak: miért rejtőzködöm és rejtegetem az alanyok neveit is riportjaimban?

– Sok alkati stb. ok mellett azért, mert egy kevésbé a tárgyra, inkábba a témára simuló riporttípust művelek, amely tehát a hagyományos, konkrétságában magán alig túlmutató riport és egy világnézetből leszűrt feladatrendszer között áll, tehát egyszerre társadalmi látlelet és önkifejezési forma.

– Különben is, miféle alpáriság a konkrétságot a helymegjelölés és a nevek meglétén lemérni! Az igazi konkrétság az értelmezett, „átlelkesített” valóság, nem a nyers valóságdarab. Ezért az újságíró utólagos beavatkozása, az anyag átformálása, sőt: kiegészítése – mert a valóság nagyon fantáziaszegény tud lenni: a felvett anyagot, ha kaloda, nem vagyok hajlandó még büszkén viselni is! – jogos újságírói művelet. (Akkor pedig a nevekről le kell mondani. A nyereség nagy, megéri ezt a kis áldozatot.)

– Harmadsorban pedig: a riport nyelvi tény. Ezért a nyelv közegellenállásának engednie kell. Az a közegellenállás és jótékony formaadás kölcsönösen áthatják egymást.

– Mindehhez – paradox módon pl. az önkifejezési többlet viszonylatában – járul az objektivizáló újságírás újabban elharapózó divatja, a dokumentarizmus, amely persze az obligát megfejelés, a kötelező függelék, a tanulság szájbarágása elleni tartalmi (!) és formai tiltakozás.

Szeptember 23.

Teljesen átírva jelent meg a cikkem a süketnémák iskolájáról az Előrében. Hihetetlenül felbőszítő tud lenni az illetéktelen „lelki” beavatkozás. Jellemző a jezsuitára – meddig rontja még a levegőt? Ad maiorem Ceaușescu gloriam.

1. nosztalgiázik, ma sorozatáról beszélt, aminek nekimentek volna akkoriban a sajtóban. Egy bútorgyár igazgatója bojári (!) módra vendégelte meg őket az üzem üdülőjében. Minden korty italra, a felszolgált őzsültre stb. remekül emlékszik. Most, hogy a kinevezések küszöbén állnak, mintha nosztalgiája erősödött volna fel irántuk. De a legmegdöbbentőbb az, hogy mennyire hiányzik ebből a „népi káderből” a helyes „osztályösztön” (ha már tudatról, erkölcsökről szó sem lehet), amire pedig vaj’ két évtizedet építettek az elvtársak, ha nem tévedek. Vagy többet? Nem levitézlett obsitos ez még!

Szeptember 24.

A társadalmi összérdekek diktatúrája – fura módon családi uralomban testet öltve. Itt.

A lengyel események az ez elleni lázadást jelentik – és kísérletet a hatalom albérleti megosztására, egy pluralista kezdemény bevezetésére. Visszatérve: az egyén- és csoportérdekek elnyomása, „elnapolása”, nem létezőnek tekintése, méltatlannak bélyegzése vagy sportőrületben stb. való levezetése. Az összérdek első transzformációja manipulatív szándékkal: ún. nemzeti érdekké tétele. (Másutt: országos, pl. Magyarországon.) Második transzformáció: az egyszemélyi centralizmus. Ez a túlhajtás momentuma, amely – míg a vezetés hatékonyságát növeli (?) – leleplezi az összérdekek meghatározásának dilettáns alapjait, szaktudástól idegen természetét.

A muszáj-egység nagyfokú hajlandóságot mutat a meghasadásra, ezért folyik 1) konzerválása, amit 2) azonban csakis új tartalmakkal való feltöltése tesz lehetővé. Ezek az új tartalmak kísértetiesen régiek lehetnek, pl. a nemzeti eszme. Érzelmi egységet pedig nagy rendezvények sorozatával akarnak teremteni, kezdve a sporttal és folytatva a művelődéssel. A panem nyújtása sántít, a circenses megvan.

A nemzet öndefiníciója két relációban valósul meg: 1. önmagához való viszonyában és 2. másokhoz való viszonyulásában. Ha a második negatív (túlnyomóan uszító), lehet-e az első egészségesen önigenlő? Nem önmegtagadás-e, nem kizárása-e önmagunknak az emberiség magasabb fogalmából?

Feczkó Zoltán ott volt a román–magyar meccsen (világbajnoki selejtező), amit 90 ezer szurkoló jelenlétében játszottak le, és kifütyülték az Erkel-muzsikát, a magyar himnuszt. Mindamellett a román fölény ellenére is null-null volt az eredmény. F. szerint a sovinizmus nyíltan megnyilvánult, zöldséggel dobálták meg a megdobálandókat, kifütyülték a másik trikolórt, amit négyezren hoztak el. F. szerint az ötvenes-hatvanas években ilyesmi nem fordulhatott volna elő, sőt, a román és magyar fiúk és lányok r. és m. fiúkkal és lányokkal barátkoztak, vegyes házasságok születtek, miegymás. Most – amióta olyan „nagy” barátságban vagyunk – a szomszédfalvak is gyűlölik egymást, mondja. Mindezt egy új felfedezésnek kijáró hangnemben.

Szempontok és pofonok. Adrian Păunescu udvari költőnek külön a szemére veti, hogy Nagy Máriát és Domokos Árpádot, akiket futtat, sértő módon mutatta be, mintha azt állította volna: nézzétek, ezeknek is öt ujjuk, két szemük és egy orruk van, mint nekünk, hát nem érdekes?