A „Békesség Istentől!”-re mindig „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”-sal válaszol. Arcát eddig kétfélének láttam: mosolygónak (ez a gyakoribb), és az éppen felmerülő problémára megoldást kereső merengésbe merültnek. A problémákat pedig sorra megoldotta: a szamosháti kis falu, a Kolozs megyei Kide református egyházi ingatlanait egymás után újította fel, új lendületet adva az elöregedő falu fejlődésének. A tavaly télen leégett parókiaépületet – és vele együtt a helyi közösséget – másfél év alatt újjáépítették. Reményt ébreszt ott, ahol az már kihalóban van. Képes rá, mert Istenben élő ember. Nagy Tibor Sándor református lelkipásztorral, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi referensével, öt gyermek édesapjával családról, hivatásról, ünnepről beszélgettünk. 

– Öt gyermek édesapja vagy, lelkipásztorként, egyházi szolgálatod által is kapcsolódsz a gyermekekhez. Mit jelent számodra a gyermek?

– Az én gyermekképemet a Szentírás világa határozza meg. Az első gondolat, ami eszembe jut a gyermekről az az, hogy az anyaméh gyümölcse, ajándék. A 127. zsoltárban nem véletlenszerű, hogy a zsoltáros előbb arról beszél, hogy ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Merthogy igazából bármilyen keretet, bármilyen intézményt, így egy házat is csakis a gyermekek jelenlétével, életével lehet betölteni igazán. A gyermek számomra ajándék, de nem tulajdon. Istennek a ránk bízott legdrágább kincse, és nekem mint szülőnek és pedagógusnak az a feladatom, hogy mindaddig kísérjem életében, amíg kialakul és megszilárdul hite és személyisége, hogy azzá az emberré válhasson akihez a Teremtője minden adottságot megadott.

– Feleségeddel öt szép gyermeket neveltek. Értéknek tartjátok a családot, és példát mutattok a világnak ezzel. Milyen az élet öt gyermekkel? Mesélj meghatározó történeteket a családi életetekből!

– Mindketten kétgyermekes családból származunk, úgyhogy nem közvetlenül első generációs kapcsolatból kedveltük meg a nagycsalád gondolatát. A nagyszülőknél viszont előfordult, hogy tízen voltak testvérek. Mi tudatosan is készültünk arra, hogy a mai standardok szerint értve nagy vagy nagyobb családunk legyen. Ez a kedves barátainknak köszönhető. Ők Temesváron élnek, egyik oldalról heten, másik oldalról haton testvérek. Látván a különböző családi eseményeken, hogy milyen szépen élik meg a családi életüket, hogyan segítenek egymáson, hogyan támogatják egymást, és miként tesznek meg mindent azért, hogy mindenki a legjobban ki tudjon bontakozni és érvényesülni, éreztük, hogy talán az egyik legszebb ajándék, amit gyermekeinknek adhatunk, az az, hogy legyenek testvéreik, és együtt nőjenek fel. És most már látjuk is ennek az áldását. Mind az öt kislányunk más-más természettel rendelkezik, azonban az, hogy együtt nőnek fel, nagyon sokat számít az ő lelki, értelmi fejlődésük tekintetében.

Számomra különös élmény volt mindegyik gyermekünk születése. Először Erzsébet kislányunk születése jut eszembe. Akkor éppen tanári véglegesítő vizsgán voltam, úgyhogy igazából nem is tudtam, hogy a feleségem szülni készül. Többnapos volt a vizsga. Amikor bementem az elsőre, még nem tudtam semmit, és mikor kijöttem, jöttek sorra az SMS-ek, hogy megszületett a kislány. Lelkiismeret-furdalásom volt, hogy nem voltam ott mellette, de hát az Úr ezt pótolta később, amikor a személygépkocsinkban született meg a harmadik kislányunk. Úgyhogy akkor nagyon jelen voltam. Az utolsó kislányunk pedig éppen a vírusos időszakban született. Kidéből vezettem be Kolozsvárra, és az autóban tanakodtunk, hogy melyik kórházba menjünk. Attól tartottunk, hogy a járvány miatt hosszabb ideig választják el a gyermeket az édesanyjától. A jó Atya jót súgott nekünk, mert épp olyan kórházba mentünk, ahol erre nem került sor. Aztán még két hónapos sem volt a legkisebb, amikor egy hosszabb tanulmányútra mentünk ki Hollandiába. Az úton összesen négyszer álltunk meg, merthogy akkor a különböző országokban nem volt erre lehetőség. Szintén meghatározó – már közelebbi – élmény számunkra az, hogy több mint másfél éven át egy szobában laktunk mindnyájan. Tavaly télen történt egy szörnyű tűzeset a parókiánkon, ami után gyakorlatilag arra kényszerültünk, hogy mind a heten egy szobában éljünk a kidei tartózkodásunk alatt. Amikor ezt kimondja az ember, nyomorként is hathat, de igazából nagy áldás volt számunkra. A gyerekek sokkal nyugodtabban tudtak aludni, pihenni, tudván, hogy ott vannak a szülők – egy légtérben megtanultuk elviselni egymást, és úgy látjuk, hogy ez a helyzet nagyon sokban segítette a közöttük lévő kapcsolatokat. Istennek hála, újjáépült a parókiánk, és most már szinte mindegyik gyermeknek van külön szobája. Most már meg kicsit amiatt aggódom, hogy ez miként befolyásolja az eddig kialakult jó kapcsolatokat. Az első hetek eddig azt mutatják, hogy nagy áldása volt az elmúlt másfél évi együttlétünknek.

– Mitől működik jól a (nagy)család?

– Férjként azt tudom erre mondani, hogy mindenekelőtt a jó feleségtől működik jól a család. Nálunk a kedves párom az, aki mindenkinek tudja a programját, és igyekszik úgy szervezni, alakítani a családi alkalmakat, hogy az megfelelő legyen mindannyiunk számára. Úgy hiszem, mi attól működünk igazán jól, hogy nem heten, hanem nyolcan vagyunk a családban. A jó Atya az, aki tényleg egyensúlyban tart bennünket. Amikor például a faluból a városba utazunk a gyerekekkel, az autóban tudunk együtt imádkozni. Mindnyájan megtanulták, hogy megosszanak pár gondolatot, imatémát, és szívesen énekelünk dicsőítő énekeket együtt. Ez nagyon jól összekovácsolja a családot, és jó alapot biztosít a hétköznapokban való helytálláshoz.

– Lelkipásztorként a Borsa völgye ékköveként számon tartott kis magyar faluban, Kidében szolgálsz. Érezhető módon erősen kötődsz – sőt minden bizonnyal családoddal együtt kötődsz – Kidéhez és a kideiekhez. Kérlek, mutasd be a falut és a kis közösségedet!

– Nagy feladat lenne röviden bemutatni a falut, ehhez Kovács Katalintól kölcsönzök gondolatokat. Ő az Időringató könyvében azt írja, hogy Kide maga Erdély, ugyanis négy templomban és egy imaházban dicsőítik Istent ebben a kis közösségben. Vannak olyan felekezetek, akiknek az imádsága elhalkulóban van, azonban az elmúlt években úgy tapasztaltam, hogy a jó Atyának mégis kedves ez a közösség. Tizenhatodik éve szolgálok a faluban; ennek az időszaknak 2016–17 körül volt a mélypontja, ekkor voltunk a legkevesebben az elmúlt évszázadban. Ez alatt a 15–16 év alatt csak református vonalon több mint 80 embert temettünk el. Annak idején egy 140 lelkes gyülekezetet örököltem, most pedig meghaladtuk a 150-et. A jó Atya valamiért úgy gondolta, hogy életet kell vinni ebbe a kis közösségbe, ebbe a sajátos szent térbe, az elmúlt években ugyanis gyarapodott a kidei fiatal családok száma. A múltkor épp összeszámoltam, hogy most már tíz-tizenegy olyan család van Kidében, ahol gyerek is van, vagy gyereket szeretnének, és általuk egy új fejezet kezdődött el a falu életében. A jelenlegi nagy kihívás az, hogy jó irányt mutassunk ezeknek a fiataloknak. Ahogyan a családban váltják egymást a generációk, itt is azt éljük, hogy a falu életének egyik „része” lezárult, és ebben az új fejezetben már nem ugyanazok a faluminták érvényesülnek, mint egykoron. Attól elkezdve, hogy a fiatalok jó része kétlaki, Kolozsváron és Kidében is él. Nincs még arra lehetőség, hogy teljes egészében falun éljék az életüket, azonban valami nagyon ősi és nagyon mély vonzalom köti őket oda. Az külön ajándék, hogy szinte mindenki közösségben gondolkodik.

– Amióta Kidébe érkeztél, építesz. Mindezzel életet szítasz, és a reményt élteted az emberekben: ezután is lesz élet a faluban. Kérlek, beszélj – az utolsó kivételével – a megvalósításaitokról!

– Amikor Kidébe helyezett Pap Géza püspök úr, rájöttem, hogy a kideiek valójában egy nyugdíjas papot vártak, aki eltemeti őket. Ezt így meg is fogalmazták. Én nem így közelítettem ehhez. Azt tudom, hogy a bomló, romló külső világ a belsőre is hat, és ez fordítva is igaz. Az Úr kegyelméből lehetőséget kaptunk, hogy szépen sorban megújíthassuk az egyházközösségi épületeinket, és ezzel együtt új reménységet is kaptak az emberek. Úgy látom, hogy szükség van infrastruktúrát kialakítani, ami életteret, találkozási lehetőséget biztosíthat ezeknek az új kideieknek. Ilyen módon válnak egyre inkább „kideiekké”, és így mosódnak el egyre inkább a különbségek a beköltözöttek és a tősgyökeresek között. Időrendi sorrendben említve: a régi parókián alakítottunk ki modern életkörülményeket, majd egy kis imaházat készítettünk a régi nyári konyhából. A következő projektünkkel egy már szinte romos kántori lakot alakítottuk át vendégházzá. Ez kettős szerepet tölt be, egyfelől lehetőséget nyújt a gyülekezet belföldi és külföldi vendégeinek fogadására, és kis jövedelemforrás is a gyülekezetnek a további fejlesztésekhez. Azután a templomot sikerült felújítani, és párhuzamosan az egykori felekezeti iskola megrongálódott épületét is újjáépítettük. Ugyanezen az udvaron található a Sipos Dávid gyülekezeti terem, amely szintén megújult, és több program szervezésére is lehetőséget biztosít. A tűzesetünk miatt egy holland fiatalokból álló csoport támogatásával egy nagy terasz kialakítására is lehetőségünk nyílt. Ezt az egész közösség sok-sok mindenre használhatja. Korszerű fűtésrendszert alakítottunk ki, amely el tudja látni ezeket az épületeket meleggel, meleg vízzel. Ezekkel párhuzamosan egyszer már megújult, de újra felújítjuk a faluközösség tájházát is. Ez közben a Kide Egyesület tulajdona lett, így tudunk pályázni a felújítására. Újabban a fiatal családoknak ahhoz támadt kedve, hogy az egyesület székhelyén lévő csűr közösségi alkalmakra való átalakításával foglalkozzon. Ugyanakkor az egyesület udvarán kis játszóteret sikerült kialakítani, ami szintén a találkozásokat szolgálja.

– Az utolsó megvalósításnak különös története van. Sajnos szomorú tragédia „árán” újult meg a parókia. De ez a történet nem csak egy épület újjáépítéséről szól… Hogy is volt ez? 

– A legtöbbször egyből nem tudjuk megérteni, hogy mi miért történik az életünkben. Van úgy, hogy hónapok vagy évek kell elteljenek ahhoz, hogy értelmet nyerjenek a megpróbáltatások. Úgy hiszem, így volt velünk is… A tavaly január 22-én, egy szép téli szombati napon kigyulladt a parókiánk, és az épület jó része tönkrement. Egyáltalán nem erre vágyunk, hanem egy nyugodt, hagyományos hétvégére készültünk. És hirtelenjében az életünknek egy nagyon fontos színtere megsemmisült. Öt gyermekünk otthonának tekinti Kidét, ők mindnyájan az itteni szolgálat idején születtek. A gyermekek különösen tudnak ragaszkodni a helyszínekhez meg a tárgyakhoz, és azon a január 22-én a mi gyermekeink életében ez megváltozott. Már azon a napon úgy éreztük, hogy Istennek van valamilyen terve ezzel, hiszen az anyagi megrongálódáson kívül másfajta baleset vagy testi sérülés nem történt. Sőt már akkor is egy nagyon sajátos közösség kovácsolódott össze azokból az emberekből, akik segítségünkre jöttek. Éreztük, hogy a jó Atya valamilyen áldása készül, merthogy sok mindenen keresztül jelezte nekünk, hogy ő ott jelen van. Nagyon megmaradt bennem, hogy a tűzoltás után latyakos cipőben, fáradtan álltak az emberek a hidegben, de valamiért nem akartak hazamenni. Megjegyzem, olyanok is jelen voltak, akik ritkábban szoktak templomba látogatni. Akkor megértettem, hogy nekünk most együtt kell imádkozni. Úgyhogy annak a nagyon kemény és hosszú napnak a végén az Úrral megélt ilyen jellegű kapcsolatunk volt az, ami igazából le tudta kerekíteni ezt az egészet. A másnapi istentiszteleten az Úr erőt adott arra, hogy a reménységről és az újjáépülésről tudjak prédikálni. És aztán sorra jöttek a felajánlások. Azt gondoljuk, hogy rossz világban élünk, pedig annyi jó ember van még ebben a világban. Annyi helyről érkezett együttérzés, szeretet, támogatás, és hát a szépen elkezdtük az újjáépítést… Attól kezdve, hogy az újjáépítéshez ajándékba kaptuk a terveket, egész addig, hogy Hollandiából kerestek meg ifjak, önkéntesek, akik támogatni, segíteni akartak, nagyon sokan mellénk álltak. Ilyen módon olyan dolgok is megvalósultak, amelyekről régóta álmodtunk, de ezáltal a helyzet által váltak lehetségessé. Másfél év múltán, idén október 15-én sor kerülhetett a hálaadó és felavató ünnepségre. Most már be is költöztünk.

Megjegyzem, hogy amikor először megérkeztem Kidébe 2008-ban, már az első héten elmondták, hogy itt nemcsak a reformátusoknak kell a papja lenni, hanem itt mindenkinek a papja kell lenni. Ez azután mindig emlékeztetőként ott van bennem, amikor egy igehirdetésre készülök. Azzal, hogy ez a parókia megépült, nemcsak a reformátusok, de az egész falu, az egész völgy lehetőséget kapott arra, hogy itt mindenkor lehessen hirdetni Isten igéjét. Ha jó infrastruktúra, jó körülmények vannak, abban reménykedünk, hogy mindig lesz olyan lelkipásztor, aki szívesen jön Kidébe. És ez az egész közösségre nézve nagyon fontos.

– Egyházi szolgálatod tanügyi kérdésekhez is kapcsolódik. Kérlek, beszélj az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi referensekén végzett munkádról! Milyen terveket tűztél, tűztetek magatok elé ilyen vonalon!

– Egyházunk elkötelezett a keresztyén oktatás mellett. Ez nem új keletű irányvonal, ugyanis mindaddig, amíg a kommunista rendszer nem államosította az évszázadokon keresztül kiépült egyházi iskolai hálózatot, a közoktatás gyakorlatilag egyházaink önként vállalt szolgálata volt.

Úgy gondolom, hogy ebben a korban, amikor a hagyományos értékrendszereket bizonytalan gazdasági és öncélú politikai érdekek mentén formálnak át, egyre fontosabb szerepet kell betöltsenek felekezeteink az oktatási kínálatban. Egy keresztyén többségű országban, mint Románia, aránytalanul alacsony a keresztyén oktatási intézmények száma a szekuláris intézményekkel szemben. Egyházunk feladatának tekinti, hogy tartalmában, minőségében, értékeiben és kínálatában olyan iskolai hálózatot támogasson és fejlesszen, mely igazi választási lehetőséget nyújt diákoknak és szülőknek a hazai oktatási piacon. Az egyházi tanügyi szolgálatom gyakorlatilag azzal kezdődött el, hogy 1996-ban a Kolozsvári Református Kollégium diákja lettem. Azóta meggyőződésem, hogy felekezeti iskoláink és tanintézményeink csodálatos lehetőséget nyújtanak arra, hogy a diákok keresztyén értékeket képviselő környezetben bontakozzanak ki, ahol nem „ciki” keresztyén embernek lenni vagy Istenben hívő fiatalnak lenni, ahol a gyermek, a szülő, az Isten, az iskola és pedagógusok egy sajátos élő közösséget alkotnak.

Ezt a szolgálatot előbb kollégiumi tanárként, majd szakosztályok irányítójaként és 2021 őszétől Kató Béla püspök úr és az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának megbízatásából a tanügyi osztály referenseként végzem.

Kapcsolódó

Megújult református parókia várja a kideieket (FOTÓRIPORT)

Az ötgyermekes családnak csupán annyi ideje volt, hogy kimeneküljön a házból, amikor leégett a parókia.

Kide felújítás ünnepség

– A gyermektől indítottuk beszélgetésünket és a gyermekhez érkeztünk vissza. Hamarosan a betlehemi Gyermek felé indulunk mindannyian… Mit jelent neked a karácsony? Az idei karácsonyotok miben lesz más – ha más lesz –, mint a korábbiak?

– Isten ajándéka az, amikor a körök bezárulhatnak életünkben, amikor felismerjük, hogy a célegyenes utunk visszavezet a kiindulóponthoz, és megértjük, hogy maga az út is ajándék, és édes feszült várakozás, amivel az adventet asszociálom életünkben.

A betlehemi kisded kiindulópont és egyben érkezési pont is életemben és családom életében. Sokszor elgondolkodom azon, hogy miként lehetséges az, hogy valaki hitetlen legyen, amikor rátekint az élet csodájára egy gyermekben… Hogyan gondolhatja valaki, hogy csupán véletlenek és kusza biológiai folyamatok eredménye az az egyedi és csodálatos élet és lélek, ami egy kis csecsemőbe megtestesül?!...

Annak gyöngéd és csodálatos szeretetét élem meg újra és újra, aki jónak látta, hogy ezt a törékeny emberi létet öltse magára mindazzal, ami vele együtt jár – a kiszolgáltatottsággal, a veszéllyel, a szenvedéssel és a szenvedéllyel, az élettel és az elmúlással. Szeretném, ha gyermekeink a karácsonyfa alatt levő ajándékok kibontása után, amikor elmúlik a meglepetésvárás és a rácsodálkozás izgalma, abban a felemelő felfedezésben lenne részük, ami mindmáig igazi örömmel és reménységgel tölti be az egész világot: Megváltó született nekünk, Megváltó született nekem. Az elmúlt időszak megpróbáltatásai után a család bensőségesen megélt ünnepére vágyódom, mely erő, hit és reményforrás legyen az előttünk álló új évben is.