„A zsidó vicc … amit egy nem zsidó sohasem fog megérteni,

egy zsidó pedig meg sem hallgat,

mert már régen ismeri és sokkal jobban tudja elmesélni”.

(Raj Tamás: „100+1 jiddis szó”)

Díszletbontás

Nem túl sűrűn, mondhatni inkább roppant ritkán jelenik meg könyv a zsidó viccről… Nem vicc-könyvre, szövegválogatásra gondolok, mert az több is elérhető, hanem elemzően értékelő, helyre tevő, áttekintő vagy a zsidó folklóron (és ennek a magyar nyelvterület nyelvi korpuszán belüli változatain) túli társadalomtudományi szemlézés értelmében. E kivételek egyike Hernádi Miklós munkája: A zsidó vicc világképe,[1] melynek értékeléséhez messze nem elegendő „olvasottnak” lenni a hazai zsidóság szakirodalmában, vagy zsidó vicceket tudni, vagy ezek gyűjteményeiben (nemcsak vagy nem elsősorban hazaiakban) eligazodni tudni. Lévén szó ténylegesen a vicc természetrajzát leíró, a társadalmi jelentéstartalmak széles körét (történeti, pszichológiai, irodalmi, szövegfolklorisztikai, sajtónyilvánossági, társadalomlélektani stb. szaktudásokat) is csatolni képes tudományos műről, engedtessék első körben azt körülírnom, miképpen közelítek magához a műhöz, honnan látom és értékelem azt, hogy azután talán érdemben közelíthessek a kötet lényegéhez, tartalmához, világképi üzenetéhez… Vagyis rövid bevezetővel tartozom a kötet Bevezetőjének olvasata előtt is, mely a három főbb részre tagolt kötet alaphangját megadó kérdésfeltevések helye egyúttal…

Az első közelítési aspektus, mondhatnám a „szűk spektrumú” vizsgálódás alapja főképpen személyes. Midőn egykoron még épp azt sem tudtam volt eldönteni, hogy szociografikus érdeklődés, dokumentumfilmes ortodoxia, művészetközeli tájékozódás motiváljon-e inkább életviteli célokban és útválasztásban, akkor a tájékozódást és vonzódást kínáló forrásművek szerzőjeként, szerkesztőjeként, fordítójaként is találkoztam már Hernádi Miklós nevével, azután különböző szakmai és nyilvánossági körökben személyével is. Művével csak azután – aktuálisan a nem „teljes” oeuvre, de nyolc—kilenc kötete áll a kéznyújtásnyira hátam mögötti polcon. Ő már régen fenomenológiai és episztemológiai alapkérdésekkel foglalkozott, mikor én még ezek olvasásában voltam csupán alkalmi megmerítkező. A közhely természetrajzától és a Közhelyszótáron át a Társadalmi ünnepek, a Tárgyak a társadalomban, a családszociológia és a mindennapi életvilág (Kisbetűs történelem, Ünneplő társadalom) elemzésén túl a művészeti és irodalmi közgondolkodás megannyi problematikájáig seregnyi példás szaktudományi forrásmű létrehozója volt már akkor, midőn én még épp csak keresgéltem a magam szűkebb spektrumát, valahol a kultúrakutatás környékén. Az Olyan amilyen… kötetében reményt fogalmazott meg arról, hogy létezik a megértés és belátás, változtatás és konstruktivitás… Továbbá az ÉS, a Valóság, a Kommentár, a Szombat és a Társadalomtudományi Könyvtár szerkesztésének elméleti „hozama” abban is szociológiai dimenziókat kapott további műveiben, miként lehetséges a „Válni veszélyes”  állapot a párkapcsolati színtéren, vagy a „Nemek és igenek”, a zsidó írók és a progresszió történeti örökség, s ugyanígy az Együtt vagy külön együttélési problematikáját szociológiai hitelességgel bemutatni merész szaktudományi vállalás. Mindez nemcsak mintaadó, hanem kihívó életút és oeuvre is számomra. S amikor mindezt tetézve A zsidó vicc világképében a „sohasem javulhatnak a dolgok” véghelyzetéig jut, közben alighanem sokféle kanyar, keresgélés, misszió, programosság szükséges tükre is látható, akkor elgondolkodtató, hogy e kutató lélek adekvát horizontjait én magam korántsem biztos, hogy érdemben belátom. Ez a distancia az életművel, ez a kisebb korkülönbség közöttünk, s ugyanakkor az elmélyültség szintjeinek /szerénytelenül mondva is/ árulkodó kontrasztja egyáltalán nem biztos, hogy képessé tesz a kötet érdemiségének kellő súlyú, s még inkább „indokolt” illetékességű fajsúly-becslésében. Ehhez talán magából a kötetből engedtessék utalni a Bevezetésben épp Általa idézett Komlós Aladár-i aspektusra, mely szerint „a (messzemenően önkritikus) zsidóviccet csak olyan zsidók találhatják ki, akik félig az idegenek szemével nézik magukat, olyan nép, amely állandó belső hullámzásban él, s elvesztette belső egyensúlyát” (35. old.). Nos, talán az én megközelítésemet is ez a pillantás jellemzi, amely „kritikájában mindig középutas, más szóval legalábbis ambivalens a zsidó ész és morál megítélésében” – s ekképpen talán a Szerző átfogó összegzésének felfogásmódját illetően is. Középúton vagyok tehát a be- és rálátás között, így mintegy „kritikai” véleményem is ezt a kívülálló bennfentességet tükrözi.

Mentségemül szolgál talán, amit ehhez az önreflexióhoz fűzhetnék – Hernáditól idézve – Komlós Aladár egy (1934-es) mondatával, amit mintegy konklúzióként citál a kötet utószavában: „Mikor a vicc nevetségessé tesz, egyszersmind szeretetet is ébreszt hőse iránt”. Hasonlóképpen látom azt is, hogy amikor a kritikus óhérberkedik egy-egy passzuson, egyúttal rokonszenvet és illő tiszteletet is elárul a Szerző iránt. Ezt tehát nem titkolom a továbbiakban sem, sőt azt sem, hogy Dés Mihály Zsidó alapviccek kötetét és Papp Richárd mindkét kötetét is ismerem, utóbbi Bezzeg a mi rabbink kötetének bemutatójakor épp kettejük szeretetteljes öniróniáját is módom volt megtapasztalni. Ott is, s abban, amit Papp Richárd köteteiről írtam,[2] ugyancsak hasonló volt a magam szakavatottság nélküli konklúziója, mint abban, amivel Hernádi a kötetet nyitja. Ez a Heine-idézettel jellemezhető érzület, (melyben arról panaszkodik, hogy kortársai kinevetik, amikor a tragikus nevetésről ír a kortárs zsidóságot illetően), s mindez végül is összefüggésben van talán Hernádi kérdésével, mely szerint „Kinevetéssel is tetézett tragikum – ez volna az az érzület, amely évszázadok óta ontja a kelet- és közép-európai zsidóság egyszerre kacagtató és mélabús, szállóigék módjára terjedő és fennmaradó vicceit?” Erre ugyanitt választ is kínál megnyugtató képletében: „… a szellem, az okoskodás, a vágyakozás és a szándékok többé-kevésbé titkos, félhomályos világát” (7—8. old.) mutatja föl a szóbeliség jelentőségét a vicckultúra színterén. A tragikus nevetés, a keserédes belenyugvás humortartaléka mélyén pedig talán valóban ott rejlik a „Sohasem javulhatnak a dolgok” („Nie kommt ’was besseres nach”) szükségképpeni alapélménye.

Igen ám, de rögtön itt már Freud-ra és követőinek reflexióira utal, midőn a „feszültséglevezető” funkciót pásszítja a vicc mellé. „A zsidó vicckultúrában másfajta nevetéssel találkozunk: itt a tragikus sorsú zsidóság elsősorban önmagán, saját gyengéin derül. A nem zsidók gyakran nem is értik (vagy csak nem akarják érteni?) a zsidó viccek humorát, pedig a zsidóság némely gyengéjében bízvást a magukéra ismerhetnének. Bár nem hiányzik a zsidó vicckultúrából a kívülállók leleplező kipellengérezése, először mégis az öngúny, az önirónia ötlik az elemzők szemébe” (8. old.). Innen indít, a zsidó viccekben alaptónusú öniróniából, hogy a kötet végére (282. oldal) eljusson (Ted Cohen-re utalva) odáig: „A zsidó vicc tehát csak „viccből” sugallja, hogy ténylegesen megtörtént, és hogy figurái ténylegesen egzisztálnak. A zsidó viccek valósága az irodalom valósága; igazsága sem mérhető más mércével, mint az irodaloméval…”

Azért indítok ezzel a két kontrasztos idézettel, a kötet elejéről és végkicsengéséből vett mintával, s bevezetőm is azért fogalmazódott meg ilyen önkritikus tónusban, mert bár Hernádi egészen evidensen magabiztos kalauz tud lenni a fenomenológiai színtéren, de korántsem lehetek bizonyos abban, hogy meg is értettem intencióit. És Ő is, mintha rögtön ebben a koordináló—eligazító előszóban már szinte „magyarázkodna” azért, mert a zsidó viccek mindennapi létezés logikája szerinti igazságait és más valóságok szerinti valóságait kell „mentegetnie”, értelmeznie. Holott nem kell. A záró fejezetben, Utószóban ez így hangzik: „De akkor, amikor felismerjük, hogy a vicc „nem lehet igaz”, legalábbis a köznapi létezés logikája szerint, akkor voltaképpen azt ismerjük fel, hogy a zsidó viccek az irodalom világában nagyon is „igazak” lehetnek, éppen ott lehetnek a legigazabbak. Itt ugyanis teljesen más valóságok és igazságok, teljesen más tudati készenlétek érvényesülnek, mint a mindennapi praxis „elsőleges valóságában”… (itt az Alfred Schütz-féle „zárt jelentéstartományok” koncepciójára utal)… „A zsidó viccek legjobbjai ízig-vérig a zsidó mindennapi élet dilemmáiból fakadnak, s életvezetési tanácsai, minden ambivalenciájuk ellenére, épp oda irányulnak. Ez könnyen belátható tény. Ám a nevetés sajátos átlendülést hoz: a nevetés megszakít minden addigi, jól begyakorolt, köznapi rutint, hogy a viccmesélőt és hallgatóját rövid úton áttelepítse a nem-valódiság irodalmi világába, ahol a mégoly szigorú vagy sürgető tanácsokat vagy parancsokat sem kell komolyan venni, s ahol minden múlt- vagy jövőbeli lazaságunkra, botlásunkra komoly mentségünk lehet az, hogy nevetünk. Egyetlen zsidó vicc sem állítja, hogy a benne megfogalmazott, csattanóval ellátott mini-történet vagy dramolett bárhol, bármikor ténylegesen lejátszódott volna, vagyis hogy bemutatott magatartásmintáit, tanulságait, logikáját „készpénznek kéne venni”! Bármilyen mélyek is a zsidó viccek gyökerei a mindennapi életben, a bennük megjelenő figurák, kellékek, okfejtések valójában – mint más folklórműfajok esetében is – végső soron az irodalmi képzelet (sűrítés, kiemelés, összevonás, tipizálás stb.) szüleményei...” (282. old).

A kulcskérdés a kötetben az írásom címébe emelt hármas tartalom. A viccek mindig a hétköznapi életvilág történéseiben és értékrendjében szólalnak meg és hatnak, mindig a megértés (vagy régies szóval az „elértés”) folyamatában hatnak, s mindig a kisebbségen belüli kisebbség (társadalmon belüli zsidóság, meg azon belüli diskurzus-képviselők) önértelmezési játékterében érvényesülnek igazán… A lét díszletei, mint a szóbeli tudáshagyomány feltételei olykor mégis bontásra, a szín változására, a jelenetek és felvonások további elbeszélő módjainak indulására hatnak inspirálóan. Mint fontos drámában, ahol „a viccek hamis állításait cseppet sem ésszerűbb kétségbe vonni, mint amilyen ésszerű lenne kétségbe vonni a Hamlet igazságát azon a címen, hogy sohasem létezett dán királyfi, akinek cimboráit Rosencrantznak és Guildensternnek hívták” (282. old.).

Jelenetváltás

Az irodalom és/vagy életvilág-megjelenítés kérdéskörében Hernádi nemcsak intellektuális és narratív prózatudományi sejtetésekkel él, de (például Komlóst idézve) a zsidó viccek mintegy megkülönböztető kategóriájaként hagyja jóvá, hogy nem szimpla „poénkodásról”, ugratásról, bosszantásról—szúrkálásról van itt szó, sőt, mint Komlóst idézi: „Amilyen könnyű a pesti kabaré méltóság nélküli tréfái fölött ítéletet mondani, oly nehéz a hiteles zsidóviccel szemben határozott álláspontra jutni”. Vagyis mintha elismerné, hogy nem ismer tréfát a megismerés-tudományi vagy értelmezés-elméleti platformon, ahol a zsidó vicc világképéről van szó. Érdekes, hogy mintha a vicc (mint élő szereplő, társadalmi aktor) „világképéről” beszélne, holott ennek mindenkori befogadó közege, maga a zsidó közösség sem mindig egyöntetű világképpel él együtt. De izgalmas ugyanakkor, hogy a kötetben mindössze három helyen (ebben az utóbbi Komlós-idézetben és két vicc-szövegben) fordul elő a tréfa fogalma, s ugyanakkor a kópéságok, a nyelvi—fogalmi csűrcsavarok, kibabrálások, csalafintaságok, hamiskodások, átverések, ironizálások, megvezetések, haszonleső turpisságok már egyáltalán nem. Sőt, ami számomra érdekesebb: a vicc természetrajzára fókuszált kötet szinte (konkrétan) csakis a legvégén, az összegző gondolatok között utal a humorra. Ezt is Arthur Koestlerre támaszkodva teszi (268—271. old.), midőn a viccekben rejlő életvezetési tanácsok, a látszatok és tapasztalati valóságok társadalmi világban „felcímkézhető” jellemzőit emeli ki: „De a viccek, s ebben már különböznek a folklór legtöbb más darabjától, elmaradhatatlan csattanójuk folytán humorosak is, amit nem lehet másként látni, mint a szóban forgó tanulság, életvezetési tanács emlékezetbe vésésének sajátos eszközét. Ez a végső soron poétikai eszköz, mely sok hasonlóságot mutat a rímmel, s még többet az ún. kancsal rímmel, végső soron a csattanó által végrehajtott síkváltáson: a gondolkodási szintek vagy síkok hirtelen átbillenésén, egymásba zökkenésén alapszik, amint ezt a legtöbb viccelmélet hangsúlyozza. Ehhez az kell, hogy a vicc premisszái, illetve csattanója más-más gondolkodási szinteken vagy síkokon helyezkedjék el, és épp a váratlan, alig-plauzíbilis csattanó szikráztassa össze ezeket a síkokat” (269. old.).

Csupán akadékoskodóan kérdezem, mennyire akadna össze az Utószó szövegében az értelmezés- vagy jelentéstudományi okfejtés a humor jelenségének tágasabb, a groteszk és a népi kultúra karnevál-elméleti továbbgondolásának elemzésével? Részben talán utal erre mint irányra, midőn kitér a lezáró abszurditások tónusának, a logikai ugrásoknak és ugratásoknak viccek csattanóiban megjelenő humoros hatásaira (270—271. old.). De lehet, talán érdemes lett volna még tovább menni a viccek lét-értelmét részben adó, részben interakció szintjén talán meghatározó ok-okozatiság útján (ez persze nem tanítás tőlem, inkább kérdés…!), amiről Hernádi így ír: „Hangsúlyozandó, hogy sok zsidó vicc csupán ebbe a mérsékelten humoros, mert a valóság rendjét és a vicchallgatók várakozásait csak minimálisan felborító kategóriába vág. Az ideáltipikus zsidó viccben azonban ennél sokkal brutálisabban törnek meg a várakozások, és rendre sokkal durvábban szakad szét a valóság kárpitja, amely mögül már egy egészen másfajta valóság sejlik elő. Ezek legtöbbször átütő erejű, ellenállhatatlanul originális zsidó viccek, amelyeknek humoros hatása évszázadok óta lankadatlan. Ez nem a témaválasztásuk, a szereplőgárdájuk vagy a felsorakoztatott kelléktáruk miatt van így. Az ok ezeknek a vicceknek a meghökkentő, képromboló logikai—nyelvi szerkezetében rejlik. A zsidó viccek logikai—nyelvi szerkezete elválaszthatatlan a viccmesélők és a vicchallgatók sajátos előfeltevéseitől. Ezek az előfeltevések – híven a zsidó léthelyzet alapvető ambivalenciájához – legtöbbször ambivalensek, és persze legtöbbször egymásra hasonlító módokon ambivalensek, hiszen a zsidó léthelyzetben, s annak alapvető ambivalenciájában minden zsidó osztozik. Például abban, hogy beletartozik is a zsidó a szélesebb társadalmi világba, meg nem is, része is a zsidó közösségnek, meg nem is, bízik is a rabbijában, a feleségében…” (stb.).

Amiért ezt kiemelem, az épp (a 280. oldalon kifejtett) utalás, miszerint a zsidó vicckultúrában a paradoxonok megjelenése mintegy csak tünete a sok évszázados „feladványnak”, „az igazság megismerése” vállalásának, amely (idézem): „Ez a feladvány, persze, már a Talmud fogalomtisztázó, ellentmondásokat eloszlatni igyekvő, kérdve-kifejtő szövegeiből is kirajzolódik, ám különös lökést adhatott a zsidó gondolkodás feladvány-fejtő, igazságkutató szenvedélyének a zsidó létezés mindig is tetemes, ám legújabban az asszimilációval csak fokozódó ambivalenciája. A paradoxon foglalja legpregnánsabban össze a zsidó viccekben az igazság kinyerésének vagy kinyerhetetlenségének, azaz végső ambivalenciájának az ismeretelméleti problémáját. „Ez nem lehet igaz!” – kiáltunk fel hitetlenül, amikor minden más várakozásunk ellenére, a csattanók jóvoltából, rendre elhatalmasodni érzünk valamilyen mély értelmetlenséget, ellentmondást” (281—281. old.). S bár épp itt tér át arra az érvre, hogy az irodalom világában mégiscsak „igaz” lehet e viccek világa, ami ha más is, mint „a mindennapi praxis elsődleges valósága”, a köznapi létezés logikáját követve épp kifejező értékük válik hatékonnyá. De az itt felhozott narratív „értelmezői” közhelyek mintha a régi Közhely természetrajza lapjairól kacsintanának elő („ez nem lehet igaz”, „mindent lehet, csak akarni kell”, „ember tervez, isten végez”, stb.), s mintegy megfosztanak bennünket attól, hogy a humor természetrajzáról tudjunk meg többet – konkrétan ebben a társadalmi miliőben érvényesülő változatainak, a narratív kommunikációnak valamiféle „sűrűbb leírása” alapján. /Értve ezalatt a Clifford Geertz-i értelmező módot, mely a jelenséget aprólékosan leíró megjelenítéshez további narratívákat is kapcsol, élvezve a lehetséges dimenziók fölötti belátások örömét, lásd Geertz 1994:170—199./

Talán sokféle kiemelés, kontextualizálás és idézgetés lehetősége kínálkozna még… – de senki sem számít arra, hogy itt egy nagydoktori értekezés nagybecsű opponensi véleményét alapos részleteiben vezessem elő… Amit (rövid összegzésben) mégis kiemelnék, az némi hiányérzet, s ellenpólusán temérdek elismerés is. A hiányérzetek körébe sorolnám lakonikus könnyedséggel – vigyázat, csalok! magam sem tudnám talán komplexebben leírni, s kevesen is próbálták meg mindezt elvégezni –, hogy érdemi kitekintést vártam volna nem csupán a folklór zsidósággal összefüggő dimenziói terén, nemcsak a zsidó vicc és legkülönb társadalmi befogadó közegeinek állapotrajza, sőt a vicc-problematika kommunikáció-elméleti vagy szociálpszichológiai reflexív szintjeinek körvonalazása terén, hanem annak megfogalmazásában is: a folklór csupán mint narratív etnografikus kontextus van itt jelen (a zsidó kultúra mint etnikus kultúra, vagy a zsidó viccelődés mint szakrális kultúra-specifikum), vagy ellenkezőleg, mint társadalmi kisebbség létező életvilága. Ehhez viszont indokoltabb lenne azt a jelenséget (a viccek megszemélyesített világképét) antropológiai bennfentességgel ábrázolni, ami a közfelfogás többféle aspektusai szerint „sem nem csupán vallás”, „sem nem csak világkép”, „sem nem szimplán kultúra” dimenziói között ezek belső összefüggéseiről további árnyalatokat láttathatna. Mintha nem tisztázná saját kutatói, értelmezői viszonyát a narratív folklór (magyar és európai, vagy európai és más földrészen élőket megjelenítő) kutatásának. Egy kissé adós marad a szakrális kommunikáció immáron jócskán pertraktált elméleteinek számos kísértésével is. /Ezt részben Dés Mihály is megteszi a spanyol nyelvi szcénával összefüggésben, részben Papp Richárd is a Bethlen tériek diskurzusainak fölidézésével és szöveg-verziók verzióinak részletrajzával, eközben Hernádi a mintegy univerzálisnak tetsző „A” zsidó vicc sajátosan közösség-idegen akadémizmusát mutatja föl. Pedig bizonyos vagyok abban, hogy közelebbről és belülről is ismeri ezt az életvilágot./

Példaképpen mondanám továbbá az irónia és önirónia viszonyát, melyet a bevezető első oldalain említ, de amelyek ugyanakkor számos, a zsidó közösségi életet ismerő, megtapasztaló, leíró hazai narratívában sokkalta nagyobb súllyal vannak jelen. S nem csupán irodalmi „konstrukcióként”, hanem életvilág-verzióként is. Sőt, akik kutatásaikban nem csupán a viccmesélés szituativitására fókuszálnak, azok az önkép, önreprezentáció és identitás elbeszélő módjainak alapjaként kezelik mindezt. (Lásd Vajda – Kovács: Mutatkozás; Vincze Kata Zsófia: Visszatérők…; Glässer Norbert – Zima András: Hagyományláncolat és modernitás; Rékai Miklós A munkácsi zsidók…; Papp Richárd: Bezzeg a mi rabbink, stb.) De legalább ennyi aprócska megfejthető és ábrázoló elem rejlik a vallásfilozófiai, rítustörténeti, szakrális kommunikációs szövegfejtésekben, s talán még a nyelvi—szövegfolklorisztikai reflexiókban ugyancsak.

Méltatlan kekeckedés lenne egész olvasatom, ha nem emelném ki a kötet számos erénye közül a nekem kivételesként kihangzó jelentősebbeket… A zsidó vicckultúra átmeneti, esetleges, viszonylagos életvilágokra és kérdésességek életvitel-szintű, folytonos fennmaradására vonatkozó okfejtés roppant fontos a Bevezetőben (9—10. old.). Hasonló az univerzális átmenetiség tézisével, a szállóigévé válás megjelenítésével kapcsolatos értelmezési rész (17. old.), s szintén impozáns a folklór, folklorisztikus képződmények (19—21.) rajzolata, Scheiber Folklór és tárgytörténet című monografikus gyűjteménye és a 19—20. századi „adomák és rituális viccek” körébe sorolt sajtótörténeti tünemények megidézése. Ezek jó és alapos szakaszai az értelmező korpusznak. Az intézményesülés és objektivációk kérdése, a Freud-ot parafrazáló „vicceiben végrehajtott végeérhetetlen lelkigyakorlat” magyarázata, a Mérei Ferencre visszanyúló „utalás-elmélet” és a „verbális világnézeti intézmények” fölidézése (18-19. old.), a vicckultúra mediatizálódásáról szóló passzusok, vagy a Fónagy Iván és Cseresnyési László révén beemelt nyelvi összefüggésrendszerek roppant jelentősége is kiváló bekezdései a műnek.

Hernádi megragadott, összegzett valamit, amiről eddig is tudtunk (talán másvalamit, talán máshogy, talán más okból, mint mások), és saját kontextualizálásban elénk vezette. Olyképpen, ahogyan talán mások még nem. Vagy – és ez persze az én értékelésemben a tipikus „ne bántsd a zsidót, bántja az magát” közvélekedés kontrasztjaként jelenik meg – már amennyire én is egyáltalán ismerhetem, milyen közegben, mihez képest összegzés ez… De árnyalt áttekintésnek kiváló, időszakos összefoglalásként egyedi, és jelentőségét tekintve hiánypótló is. Nincs a köztudatban egy- vagy többféle jól érthető, „praktikus” fenomenológiai értelmezés, amely ezt a témakört venné körül, Hernádi munkája ebben több mint úttörő. Hernádinak mindössze azt a kérdést tenném még fel, aminek részbeni, diszkrét válaszai talán mégis megvannak a kötetben, hogy a vicckultúra kelet- vagy közép-európai konvenciói értelmezhetőek-e a freudi nyomvonalon? Hogy a mindennapi életre fókuszáló elbeszélő mód elegendő-e a zsidó vicckultúra leírásához; hogy ez kitölti-e ténylegesen is az életvilág hazai zsidó közösségekre jellemző intim szféráit, avagy nem lehetséges-e; hogy a (mondván lényegileg így) „világ összes népére” tekintve is egyedülálló vicckultúra értelmezés-tudományi megjelenítése megoldható-e maguk a szakrális közösségek, élményközösségek, értelmező-közösségi aspektusok figyelembevétele, „saját hangjuk” közvetlenebb megidézése nélkül is?

De (még rövidebb összegzésül), ha már azzal kezdtem, hogy e témakör mélyebb értelmezéséhez inkább adnám másnak a kritikai megfogalmazás jogát, hadd fejezzem be vagy keretezzem is azzal, amit „díszletbontó” bevezetőm ellentételezéseként talán egy jelenetváltó záró mondatban mégis megfogalmazhatnék… Ez pedig legegyszerűbben talán csak annyi lenne /a Szerzőnek címezve/, ami a kötet első negyedének fejezetcíme is, és régi zsidó viccre utal:

„Neked is igazad van, fiam!”[3]

Hivatkozások

Dés Mihály 2015 Ha csak úgy nem. Zsidó alapviccek Dés Mihály válogatásában. Corvina, Budapest.

Geertz, Clifford 1994 Az értelmezés hatalma. Századvég Kiadó, Budapest.

Glässer Norbert – Zima András 2014 Hagyományláncolat és modernitás. SZTE Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék, Szeged.

Papp Richárd 2010 Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény? – Élő humor egy budapesti zsidó közösségben. Nyitott Könyvműhely, Budapest.

Papp Richárd 2015 Bezzeg a mi rabbink. „Így nevet egy pesti zsinagóga”. Libri, Budapest.

Rékai Miklós 1997 A munkácsi zsidók "Terített asztala". Osiris, Budapest.

Vajda Júlia – Kovács Éva 2002 Mutatkozás. Zsidó identitás-történetek. Múlt és Jövő Kiadó, Budapest.

Vincze Kata Zsófia 2004 Tradíció, emlékezés, értelmezés. MTA PTI, Budapest

Vincze Kata Zsófia 2010 Visszatérők a tradícióhoz – Elszakadás a zsidó hagyománytól és a báál tsuvá jelenség kérdései a rendszerváltás utáni Budapesten. L’Harmattan, Budapest.