(Részletek) (4.)

Milyen modern műlábak vannak.

Apró keresztvassal ellátott vaskarikák, mint a sí-rudak talpa. A katonáék szinte vígan látszanak menni. Vannak egész és fél műlábak, német találmány, igen praktikus és könnyed dolgok. Talán egy fél műlábbal én is jobban járhatnék s nem volna ilyen feltűnő. A Leipzigerben láttam fotográfiákat hadiműlábakról, csoda. Olyan, mintha divat lenne, vagy sport, vagy gyerekjáték. Láttam egy német ulánus-kapitányt műlábbal lóháton. Hogy beleélték magukat az emberek a bajukba, legalább úgy néz ki. Mennyien vagyunk már Európában. Mintha az én kedvemért történt volna az egész dolog, hogy vigasztalódjak és ne érezzem magam olyan elhagyatottnak ebben a csapásban. De én nem örülök a mások sorsának és a mások helyzetébe nem tudom magamat beleélni. Néha úgy érzem, hogy nem is igaz, hogy mások is bénák, és csak a magam életén töprengek. Mintha most is csak én egyedül lennék ilyen. És mindig szenvedek és azt hiszem azzal, hogy szenvedek, előkelőbb vagyok ezeknél és a legtöbb ép embernél is.

*

A mai szomorú este. Przemysl elesett, és az egész Budapest milyen sivár és csüggedt volt. A Pilseniben vacsoráztam, kevesen voltak, alig beszéltek, mindenkinek a szemében benne volt Przemysl. Még a hölgyek is komolyak voltak. Az üres székeken mintha halottak ültek volna. Az utcán hideg volt, és a villamosok olyan borzalmasan csikartak a síneken. Elmehettem volna alsózni a fiúk közé, de úgy rám jött, hogy magamban bolyongjak a Dunaparton és hazajöjjek. Lekönyököltem a korlátra és néztem a Dunát. A vizet úgy csavarta a szél. A közhangulatra gondoltam és az ország sorsára, hogy mi jöhet ezután. Hirtelen észrevettem, hogy csak szédítem magam, és ez úgy fájt. A szemem megmelegedett és könnyeztem egy kicsit, ami körülbelül két év óta nem fordult elő. Mit érek a legnagyobb szerencsétlenséggel is, ha az enyém még nagyobb. Láttam, hogy akármi történhet a világon, én a sírig sántikálok és belesántikálok a sírba. Úgy kívántam meghalni. Olyan helyen, ahol nem ismertek, s ahol a temetőben az idegenek nem tudják, hogy ki volt az, aki itt fekszik. Képzelődtem, hogy egy fényes vezérkar előtt állok, és diplomaták ülnek köröskörül. Kérdezték a véleményemet, és én azt mondtam, hogy mondják meg nekem, miért lettem én sánta és ezen segítsenek, mert én ezt nem értem és én hibátlan akarok lenni, elsősorban ez érdekel, azután majd beszélünk a külpolitikáról és a stratégiai helyzetről. Kivezettek és letaszítottak a lépcsőkön. Lebukdácsoltam, mindenem fájt és kimondhatatlan önutálat vett elő. És közben mintha egy gyermekhang vergődött volna a szívemben: Én miattam van az egész világ, én boldog akarok lenni!

*

Sabinával ültem múlt éjjel a Palais de Danse-ban. Bájos kis nő, s oly jó leány, órákig elült velem az éjjel is diskurálni. Három koronáért virágot vettem neki, de csak két-két pohár malagát ittunk. Igénytelen velem szemben és igazán szimpatizál. Bizalmasabban beszél velem, mint a titkárral és szereti nekem mesélni az életét. Nácit, a parkettáncost utálja, de olyan élvezettel táncol vele. Talán azért vonzódik hozzám, öntudatlanul is, mert sejti, hogy aki maga is szerencsétlen, annak több szíve van az ő élete iránt. Elérhetném, hogy a barátnőm legyen. De érezhet valaha irántam olyan szerelmet, amit én szerelemnek nevezek? Éjszaka három óra van most is, fenn vagyok a naplómba firkálni, majd leragad a szemem. Mi vonz, hogy szerencsétlenségemről mindig firkáljak? Olyan határozatlan hivatást érzek sokszor, mintha nem is magamnak írnám, mintha jelentést írnék saját életemről valakinek, aki várja ezt és mintha az én nyomorult naplómat is biztosan felfedeznék majd, mint a gyönyörű Baschkirtsheff Máriáét, és az egész művelt világ sóhajtozna rajta. (Szép Ernő: A sánta fiatal ember naplója. Nyugat, 1916. 16. Szám.)

„Eljött a támadás véres napja.”

[1916] Augusztus 14-ről 15-re virradó éjszaka volt ez, Mária mennybemenetelének napján, annak ellenére, hogy hiányos volt a fegyverzetünk és hogy mások arra ösztökéltek, hogy előbb a bolgárokra kellene támadni, és ha őket semlegesítettük, majd akkor gondoljunk Erdélyre. De én is azt kérdem: mit keressünk mi Bulgáriában? Ha nem késtek volna az oroszok keleten, a franciák délen, és ha nem lett volna a tutrakáni árulás, másképp alakult volna a mi háborúnk!

Délben, pontban 12-kor rendelték el a mozgósítást, és az ezt követő második napon már s az erdélyi Boiţán ébredtünk. A falu népe templomban volt és kővé dermedt, amikor meglátta a felvont szuronnyal oda berontó román katonákat. Most is kiver a veríték. Leírhatatlan örömünnep kezdődött. Valóra vált sok szenvedés álma. A meglepett, kis létszámú magyar határőr nem tanúsított jelentős ellenállást. Románok, csehek, bosnyákok, morvák is voltak közöttük. Eldobták a fegyvereiket és megadták magukat. A Csibin fölötti hídnál, amelyiknek az egyik végét Potopeanu hadnagy ágyúi belebombázták a vízbe, összegyűjtöttünk 250 olyan foglyot, akik között a roggyant Ferenc Jóska császári-királyi impériumának minden nemzetisége képviselve volt.

Castriş tábornok, hadosztályparancsnok elküldött a foglyokkal Câinenibe. Emberségesen bántam velük, mert a magyarokat valaki azzal ijesztgette, hogy lemészároljuk őket. Miután leadtam őket Câineni-ben, mindenkinek adtak egy nagy csésze teát és fejenként egy fél kenyeret. Egy pénzügyőr zugführer megcsókolta a csizmám és megköszönte: „Isten éltessen, román!”

Boiţáig az út tele volt a lőszeres kocsik kerekei által az éjszaka széttaposott holttestekkel. Boiţa szádában szinte a teljes hadsereget fenntartotta egyetlen, pontosan belőtt 210-es ágyú. Lehetetlen volt Veştem felé továbbmenni. Nagyon jó állásban volt a Dealul Chiorului-on. Zizi Cantacuzino granicsárjai végül bekerítették és elhallgattatták, így aztán a 16-áról 17-re hajló éjszakán a gyönyörű Máriánál aludtam Vestemben. Pompás tyúklevest ettem és úgy aludtam, mint egy csecsemő Onuţ Meşterul báránybőrbundája alatt.

Elalvás előtt néhány szófoszlány maradt bennem a jó öreg Bojenescu hadnagy és Petruş Măciuceanu beszélgetésből. Az öreg mintha azt kérdezte volna, hogy: „Na, de fiaim, ágyúitok vannak-e? A nagyokból, mert a magyarok mellé rövidesen megjönnek a németek és először nekünk, majd nektek fűtenek be!”

És így is lett: egy hónap múlva már a magyarok őriztek bennünket Aradon a huszárlaktanya (Reitshule II) manézsában. (Constantin C. Popian: Amintiri din viața militară. Jurnale de război și din prizonierat. Editura Militară, Bucureşti, 2007. Koszta István fordítása.)

Nem csak az az ijesztő,

hogy az ember a maga bámulatos alkalmazkodási képességével beleszokik a háborús állapotba, hanem az a furcsa, hogy meg is unja. Az is, aki benne van s az is, aki itthon maradt. Néhány, csatából jött, nagyon intelligens emberrel beszéltem, egybehangzóan állítják, hogy a háborúban ugyanazon dolgok ismétlődnek monoton egyhangúsággal, s mivel mindig jelen van a legnagyobb szenzáció, melynek nem lehet fokozása, az életveszély – a dolog igazán holt pontra jut, s lefelé kell licitálni, a jelentéktelen dolgokat megnöveszteni (kapnak-e menázsit, jön-e posta, lehet-e aludni), hogy az értéktelen élet valami változatosságot kapjon. Tapasztalatunk, hogy a sebesültek elbeszéléseit mily gyökeresen megunták az emberek, – egy vidéki városban az unalmas emberre azt mondják: »fád, mint egy sebesült«. Szegény sebesültek – szegény vérező, kínlódó emberek – nem felháborító, hogy irántuk is mennyire ellankadt az érdeklődés. Ebben a nyomorult életben s a gyarló emberek közt csak a siker imponál, s már majdnem ott tartunk, hogy az a hős, aki – sértetlenül életben maradt.

Az emberek megunják a háborút, – átlapozzák az újságokat, elolvassák a jelentéseket s várják, hogy vége legyen az egésznek. De ha nem lesz egyhamar vége, hát abba is belenyugodnak. Mindenbe belenyugodnak – borzasztó! Ordítani szeretnék: »hát tudjátok, hogy mi történik veletek? hát tudjátok, hogy mit csináltok? hisz – oktalan népség – ölitek egymást! – hát csináljatok már valamit, hogy vége legyen és soha ne ismétlődjék! – emberek – térjetek észre! ... «S addig ordítjuk ezt és még sok más mindent úgy befelé, magunknak, hogy egy szép napon azon vesszük észre, saját magunknak idegen a saját hangunk, egyre kevesebb benne az elementáris felháborodás ... mi is belenyugodtunk – mi is meguntuk. (Lengyel Menyhért: Egyszerű gondolatok. Nyugat, 1918 / 10. Szám.)

Kilenc felé járt az idő.

Hűvös novemberi este. Néhány perccel előbb olyan volt a főváros képe, mint más háborús estéken; az utca ilyenkor a legcsöndesebb: a színházba vagy vacsorára indulók eltűnése, az esti rikkancsok elnémulása után. A járdákon néhány megkésett ember haladt el, az úttesten árva konflisló fáradt patái csattogtak. Egyéb semmi.

De ma este kilenckor váratlanul megélénkült mindenfelé. Színházakból, mozikból, még a vendéglőkből is hirtelen kisereglett a nép; halkan, szótlanul jöttek ki az emberek sietve, és némelyek még csak most gombolgatták a felöltőjüket. Mindenki hazafelé indult. Csak egy pillanatra állt meg egy-egy csoport a napilapok hirdetőtáblájának fénylő négyszöge előtt, melyen egyetlen sürgönynek az araszos betűi sorakoztak feketén. És a háborús jelentések egyhangúságában megfáradt emberek fölfigyeltek. Ezen az estén, ebben az órában egyébre gondoltak, mint a megszokott „Höfer”-rébuszok megfejtésére, elfeledték rövid időre a növekvő nyomorúságot, a mindennapi aggódást a fronton levőkért, az epedést a fogságba esett hozzátartozókért, az elesettekért való gyászt.

Mindenkin valami általános csapásnak önkéntelen és öntudatlan érzése vett erőt, valami nagy, közös aggodalom váratlan és ismeretlen jövővel szemben.

Azon a tündöklő papírtáblán Ferenc József halálhíre állott. Mindenki tudta, hogy igaz, és mégis el nem hihetően hangzott. Csak erőszakkal lehetett elképzelni, hogy az, akinek trónra léptére még a legöregebb emberek sem emlékeztek, az, aki majdnem azonossá lett a magyar királyság és az Osztrák–Magyar Monarchia fogalmával, aki legtöbb ember előtt már nem is élő és halandó embernek, hanem el nem múló szimbólumnak látszott, hogy az nincs többé. Erőszakosan kellett levonni a gyászhír következményét, azt, hogy mától fogva új uralkodó van, alig ismert fiatalember, – nem többé az az öreg, mindenki előtt ismert és mégis mindig rejtélyes nagyúr, kit mindenki valami örökkévaló és soha meg nem változó legfőbb hatalomnak tudott. Annak a hírnek hallatára, amely pedig az emberi egyenlőség örök törvényét igazolta, majdnem csodálkozás vett erőt az embereken, akár a természet mindennapi rendje változott volna meg.

A főkapitányságról minden színházba, mulatóba, vendéglőbe telefonizenet röpítette a parancsot a zenének, előadásnak abbahagyására. Rendszerint későn érkezett a parancs; mindenfelől az a válasz jött, hogy már tudják, hogy a muzsika magától elnémult, az előadás megszakadt; olyan gyorsan terjedt el a gyászhír, és olyan rögtönösen határozott az egész közönség maga.

Én is így jártam. Délben már aggasztó mendemondák jártak a király válságosra fordult állapotáról, este nem mentem el az operába, mint máskor, hanem a kaszinóban maradtam, mely állandó kapcsolatban volt a miniszterelnökséggel, és ahol bizonyos volt, hogy azonnal értesülhetek, ha valamiben rendelkezni kell. A halálhír vétele után azonnal fölhívtam elsőben az operát, majd a Nemzeti Színházat. Mindkettő azt felelte, hogy már ők hallották (honnan, nem tudom), és a főrendező bejelentésére a nézőtér már ki is ürült.

Másnap borús őszi reggel köszöntött be. Valahogy tán a rendesnél is sötétebbnek látszott.

És a lapok hosszú nekrológjai, búcsúztató vezércikkei után részletek jöttek. Az utolsó órák története.

Egyszerű, szenvedélytelen dolgok, kristálytiszta és kristályhideg részletek, amilyen az egész élete volt. Utolsó percig az íróasztalánál dolgozott. Az aznapi munkáját befejezte. Az aznapra kiszabott kötelességet. Restancia nem maradt utána. Még az utolsó óráiból sem. Mielőtt lefektették, kis kulccsal gondosan bezárta azt az aktatáskát, amelyben mindennap a bizalmas iratok hozzá jutottak. Végső szava is olyan egyszerű, frázis nélküli szó:

„Fáradt vagyok.”

Csak ennyi. Olyan mondat, melyet az utóbbi évtizedek bármelyik estéjén elmondhatott volna ő, ki egész életében minden birodalmának legszorgalmasabb munkása volt.

A hó utolsó napján volt a temetése.

Alig érkeztem vissza onnan, alig ocsúdtam föl annak a rémes zűrzavarnak kelletlen benyomása alól, amely a Stefans-dómbeli szertartást szörnyű tolongássá változtatta, és amely annál meglepőbb volt, mert a bécsi udvartartásnak örök idők óta kicirkalmazott rendje mindenkor tökéletes volt, midőn meghívást kaptam a koronázást előkészítő értekezletre. Még aznap délelőtt, december l-jén a várba kellett mennem.

A miniszterelnökség várótermében gyűltünk össze. Néhány miniszter, a műemlékek bizottságának elnöke, a főkapitány-helyettes, az osztályfőnökök és előadók.

Nyomott hangulat volt. Mindenki annak a borzalmas összeütközésnek a hatása alatt állott, mely a brucki vonalon történt az éjjel. A bécsi gyors, amely zsúfolva volt azokkal, akik a temetésről tértek vissza, egy szembe jövő személyvonatba futott bele. A reggeli lapokban még csak pár szavas sürgöny volt, de úgy hírlett, hogy százakra menő sebesült és vagy harminc halott esett áldozatul. Bizonyos volt már, hogy Thallóczy Lajos, a kiváló történész, Bosznia magyar szervezője és Ferenc József egyik bizalmas szolgája a halottak között van. Sokaknak hozzátartozója is a vonaton lehetett, hiszen senki sem tudhatta, hogy ki melyik vonattal indult vissza Bécsből. Ezért minden újabb érkezőt kérdezve, kutatva, bár nyugalmat színlelve, menten körülvettek. És minden újabb belépő újabb megdöbbentő részleteket hozott.

Fekete nap volt ez.

Komor arccal ült le mindenki a tanácskozóasztal köré, mert az az iszonyú szerencsétlenség, mely éppen az öreg király temetésének éjszakáján, a háborúnak immár harmadik évében, az új koronázás küszöbén csapott le, valami balvégzetű jóslatként hatott. Bizonyára mindenki így érezte, bár senki senkinek egy szót sem mondott róla, mintha félne attól, hogy a kiejtett szó kihívja a sorsot.

De az idő telt, és tanácskozni, rendelkezni kellett. Így hát elhessegetve a szívszorongás aggodalmát, az értekezlet munkához fogott. Ekkor született meg az a rendezőbizottság, mely szakonként széjjelosztotta a föladatokat. Reám, ki már négy év óta az állami színházakat vezettem, a koronázás művészeti rendezését s a koronázás külsőségeit bízták.

Rettenetes föladat volt. Sok minden okból. Elsőben karácsony előttre, majd december 28-ára, végül 30-ára tűzték ki a koronázást. Utolsó terminus ez a nap volt, minthogy a büdzsé-törvények szentesítése miatt szükségesnek látszott, hogy a király újév előtt összes közjogainak birtokába lépjen. Tehát mindössze huszonhat nap. Huszonhat nap, télen, fagyban, alig nyolcórányi napvilággal, háború idején, midőn csak olyan anyagokkal lehetett számolni, melyek valahol raktáron vannak, és csak azokkal a művészekkel, akik nincsenek valamelyik fronton.

A művészekkel szerencsém volt. Jobb munkatársakat nem is kívánhattam volna magamnak. (Bánffy Miklós: Az 1916-iki koronázás. In: Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2012.)

(Folytatjuk)